~Louis~

Iszonyatosan fájt a fejem és a tarkóm szó szerint lüktetett, mikor kezdtem magamhoz térni. Lassan pislogtam, hogy tisztuljon a kép és közben hangosan káromkodva tarkómra akartam szorítani a kezem, hátha nem esik le a fejem, de valami nem volt rendben. A végtagjaim valahogy nem akartak mozdulni és ahogy megpróbáltam ülésbe kínlódni magam, érzetem, hogy milliónyi hangya fut bele.
-Mi a faszom?! - kiáltottam fel, mikor tudatosult bennem, hogy azért vannak így elzsibbadva, mert szorosan meg vannak kötözve. Hirtelen kaptam fel a fejem és Liammel néztem farkasszemet, aki kisterpeszben, karba tett kézzel, gusztustalan vigyorával állt előtt.
-Felébredtél, báránykám?-kérdezte gúnyos hangon.
Mivel költőinek ítéltem meg a kérdés, válasz helyett körül néztem. A lakosztályunkban voltam, méghozzá a nappalink közepén. Fel akartam állni, de majdnem hasra estem, mivel csuklóim a hatalmas és nehéz bútor lábához voltak kötve.
-Mi a picsa folyik itt, Liam?! - néztem villogó szemekkel az előttem röhögő öltönyös patkányra.
-Ha szépen leülsz, elmondom.-vigyorgott képembe.
Mivel kissé patt helyzetben voltam és úgy ítéltem meg,ha ma mégegyszer el leszek verve, kilehelem a lelkem, inkább megtettem, amit kért és felületem a kanapéra.
-Okos kutya!-nyávogta affektálva, mire csak szemet forgattam és próbáltam féken tartani indulataimat, ami a gerincemen felmászva egyre jobban szétterült testemben.
-Hallgatlak! - köptem oda neki, mire egy pillanatra elkomolyodott, aztán még gonoszabb vigyor ült ki arcára. Most jöttem rá, hogy eddig fel se tűnt, hogy mimikája tökéletesen megegyezik egy pszichopatáéval. Kezdett nagyon rossz érzésem lenni, de testem már magától tudta, hogy fel kell venni a pókerarcot.
-Nos, ugye amit megígértem, azt én mindig be is tartom, erről is híres vagyok... - kezdett előttem fel-alá mászkálni.
Minden izmom reszketett a feszültségtől, ami a levegőben vibrált, de még mindig sikerült türtőztetnem magam.
-Ráadásul pont kapóra jött, hogy Zaynnel hasonlók voltak a terveink... - somolygott és jelentőségteljesen szemembe nézett.
A vér is megfagyott ereiben, majd úgy ugrottam fel, mint egy őrült.
-Mit műveltetek vele?! - üvöltöttem magamból kikelve és minden erőmmel próbáltam elszakítani a kötelet, de esélytelenül.
-Ééén? Semmit... - mosolygott vérfagyasztóan és kezébe vette a nagy plazma tévé távkacsolóját, ami pont szemben volt velem. - Azt viszont élő közvetítésben nézheted végig, hogy Zayn mit tesz vele... - röhögött fel és benyomta a kis piros gombot, mire a képernyőn a feketével egykori közös lakásunk nappalija jelent meg.
-Jó szórakozást, Tomlinson! - szólt még utoljára és kisétált az ajtón.
Percekig csak álltam, bámultam a képernyőt és próbáltam értelmezni Liam szavait. Nem tudtam összerakni a mozaik darabkákat. Zayn lakása...Liam bosszúja...és Harry...mégis hogy?!
Mikor végre leesett éreztem, hogy kifut az erő belőlem és lerogytam a kanapéra.
-Istenem ez nem történhet meg újra! NEM!-üvöltöttem fel kétségbeesetten és minden erőmet bevetve mozgatni kezdtem csuklómat, hátha ki tudok szabadulni valahogy, mielőtt még késő lesz. Tudtam, hogy most minden másodperc számít, ha valóban az fog történni, amire gondolok. Szinte végtelennek tűnő szenvedés után végre éreztem, picit talán lazul a kötél, de még nagyon messze volt a cél, az időm pedig fogytán...

~Harry~

-Neeee!-sikítottam fel kétségbeesetten. - Könyörgöm Zayn, ne tedd ezt! Kérlek, könyörgöm! Ne, Zayn! - vergődtem kétségbeesetten felzokogva alatt és hála az égnek egyre kevésbé bírt velem.
-Maradj már nyugodtan taknyos!-szitkozódott és minden erejét bevetve próbált lefogni.
Minden alkalommal, amikor megpróbált volna megszabadítani egy-egy ruhadarabtól, sikerült kicsusszannom ujjai alól. A pánik, a hirtelen előtörő rettenetes képek a fájdalomról és a megalázottságról olyan erőt adtak, amiről még én se tudtam, hogy bennem van. Azt viszont pontosan tudtam, hogy nem élném túl, ha mégegyszer... Egyszerűen belerokkannék lelkileg!
Valószínűleg az elég nagy hangzavarnak köszönhetően csak akkor tűnt fel a hangos szirénázás, mikor már közvetlenül a ház előtt szólt. Éreztem, hogy most kell cselekednem. Fogamat összeszorítva minden maradék erőmet összeszedve kifordultam alóla és erősen arrébb rúgtam magamat az oldaláról. Ahogy nagyot kiáltva a fájdalomtól elterült a földön, felpattantam és egy határozott mozdulattal letéptem kezemről a ragasztót, figyelmen kívül hagyva, hogy jól meghúztam a vállamat. A fekete még csak akkor tudott feltápászkodni, mikor már az ajtót nyitottam. Azonnal felugrott, de addigra már kirontottam a bejáraton.
-Állj meg te szarcsimbók! - ordított utánam és követett ki az utcára.
-Kezeket fel, le a földre vagy lövök!-kiabálta túl egy erős férfi hang a szirénát.
Úgy torpantunk meg mindketten, mint aki falnak ütközött. Ijedten kapkodtam a fejem a három villogó, szirénázó autó között, amiknek nyitott ajtajuk mögött egy-egy rendőr állt, ránk szegezve a pisztolyát.
-Le a földre! MOST! - parancsolta ismét a hang, mire kezeimet feltéve még félig az előző események hatása alatt, reszketve térdeltem, majd hasaltam le a hűvös betonra.
-A kezüket tegyék jól láthatóan, tenyérrel felfele maguk mellé!-érkezett a következő utasítás.
-Hazzy! - sikoltott át az ismerős női hang minden zajt és egyre közeledő tűsarkak szapora kopogását hallottam.
-Hölgyem ne menje... - próbálkozott az egyik rendőr, kevés sikerrel.
-Ő a fiam!-kiabált vissza azonnal, amire felkaptam fejem.
Mire elém ért, már én is talpon voltam és azzal a lendülettel vetettem magamat a karjaiba.
-Anya...-zokogtam fel ismét, de most a megkönnyebbüléstől, ahogy nyakába fúrtam arcomat.
-Istenem, Harry!-sírta el ő is magát és csak szorított.
-Annyira... Annyira sajnálok mindent! - suttogtam elcsukló hangon.
-Nem,minden az én hibám... Ha jobban figyeltem volna... Ha észre veszem a jeleket! Istenem, bocsáss meg! - rázkódott teste és egyre jobban szorított.
-De mostmár vége...ugye?!-kérdeztem reszketve.
-Vége van! Mostmár minden rendben lesz!-tolt el magától és könnyes, szemekkel, lefolyt sminkkel, de rámosolygott. - Gyere, most azonnal tűnjünk ebből a borzalomból! - fogta meg csuklómat és az egyik kocsi felé kezdett húzni. Ahogy követtem, közben figyeltem, ahogy Zayn fal fehéren állt, miközben egy pisztolyt szegeznek halántékához és éppen megbilincselik. A megkönnyebbülés egy újabb hulláma söpört végig rajtam. Nem bánthat többet! Istenem, nem hiszem el! Nem tudtam felfogni, hogy történhetett velem ekkora csoda! Mégis hogy kerül pont ide anya egy rakat zsaruval?! És még annyi kérdés keringett fejemben, de képtelen voltam még megszólalni a sokktól.
Ahogy beültem a rendőrautó hátsó ülésére, ismét elfogott a remegés a történtek utóhatásaként.
-Már semmi baj, nyugodj meg! - húzott magához anya és nyugtatóan simogatott, de az ő keze is reszketett.
Öleltem és csak bámultam ki az ablakon, szinte fel se fogva, amit látok. Ennyi izgalom után úgy döntött az agyam, hogy kikapcsol. Egyedül szívem volt elég éber, hogy hirtelen kezdjen el verni, amikor az ismerős, alacsony alak megjelent.
-Hol van Harry?!-hallottam meg kétségbeesett hangját, ahogy egy rendőrnek szegezi a kérdést.
Hálát adtam, amiért már kikapcsolták a szirénákat és bár tompán, de mindent hallottam. Nagyra tágult szemekkel néztem a már jól ismert arcot, amit most zúzódások tömkelege borított.
-Ki maga?! - érkezett vissza a kérdés.
-Louis Tomlinson. Uram, nagyon kérem meg tudná mondani, hol va...-nem tudta befejezni a mondatot, mert a rendőr közbevágott.
-Azonnal hajoljon a motorháztetőre, hátra tett kezekkel! Ezennel letartóztatom!
Louis arcából is egy pillanat alatt kifutott a szín és hatalmasra tágult szemekkel nézet.
-Nem hallotta?! - emelete meg a szerv a hangját és a nyomaték kedvéért elővette pisztolyát is.
Ekkor már ő is magához tért és a motorra hajolt, így nem láthattam már arcát.
Eközben beszállt a másik zsaru is a kocsiba és beindította a motort. Az utolsó kép, amit még láttam, az Lou kétségbeesett és rémült kékségei, ahogy egyenesen szemembe néz, miközben elhajtunk. A szívem hevesen vert és küzdött, de most még ő is kevés volt. Szemembe könnyek szöktek, de nem szólaltam meg. Talán jobb is lesz ez így... Egy nagy szusszanással fúrtam arcomat anya nyakába, hogy elmaszatoljam szememből az árulókat.
Már majdnem elszenderedtem, mikor leparkoltunk.
-Nagyon köszönöm Scott nyomozó! El nem tudom mondani, mennyire hálás vagyok! Ha Ön nincs... - csuklott el hangja a mondandója végére.
-Ugyan kérem, Mrs. Roberts...
-Kérem, inkább Anne! Soha többet nem akarom hallani ezt a nevet! - sziszegte olyan indulattal hangjában, hogy én is felkaptam rá fejemet, amit eddig vállán pihentettem.
-Nagyon sajnálom Anne!-folytatta. - Csak annyit szerettem volna mondani, hogy bármire szűksége lenne, keressen! Értesítjük, ha lesz az ügyben előrelépés!
-Nagyon köszönjük! - szállt ki a kocsiból engem is finoman terelgetve. A házunk felé menet viszont megtorpantam.
-Dave itt van? - kérdeztem és már csak neve említésére fojtogatni kezdett a rettegés.
Erre anya is megállt.
-Harry, te most komolyan azt hiszed, hogy azok után amit veled, velünk tett, megtűröm az életemben?!
Egy megkönnyebbült sóhajjal karoltam át és együtt léptünk be a lakásba. Odasétáltunk a kanapéhoz és együtt rogytunk le rá,de nem szóltunk semmit. Mindketten tudtuk, hogy ez egy nagyon kemény beszélgetés lesz, így próbáltunk erőt gyűjteni a másik jelenlétéből. Végül anya törte meg a csendet.
-Annyira sajnálom, hogy nem tudom elmondani! Bocsáss meg...-szakadt ki belőle sírós hangon.
-Anya! - ültem fel, hogy vele szemben legyek és kicsi kezeit enyémekbe fogtam. - Nem a te hibád, én csesztem el, de nagyon...-lehajtottam fejemet, mert nem tudtam szemébe nézni.
-Nem! Ha figyeltem volna rád, észre kellett volna vennem, hogy Dave mit művel! Hogy teljesen ki akar fúrni az életünkből!-mondta és tisztán éreztem a hangján, hogy tényleg megint egy hajszál választja el attól hogy sírjon.
-De én írtam alá a szerződést! - mondtam egy magadó sóhajjal és elhunyt szemekkel vártam hogy mit fog reagálni.
-Tudom... Vagyis sejtettem... - ennyi volt a válasza. Vártam, de nem jött folytatás. Felnéztem arcára és nem láttam azt a mélységes megvetést, mint amire számítottam, csak a saját érzelmeim tükörképét. Szégyen és bűntudat, de főleg megkönnyebbülés.
-A gyerekem vagy és akármekkora baromságot is csináltál, helyre tudtuk volna hozni, tudom! - szólalt meg ismét. -De amit Dave tett, az megbocsáthatatlan! Direkt eltaszított, hogy esélyünk se legyen megoldani ezt az ügyet! Ráadásul... Majdnem megölt! - pityeredett újra el és magához húzott, hogy ismét percekig csak öleljük egymást. Mikor úgy éreztük készen állunk a folytatásra, én szólaltam meg először.
-Honnan jöttél rá mindenre?-ez volt az a kérdés, amiben talán a legtöbb mindenre választ kaphatok.
-Szerencsére a rohadék  folyton csak félmunkát végzett és mindig hagyott maga után pár jelet. -szorította ökölbe kezeit és arcára gyűlölet ült ki. - Többször láttam, hogy neked ír üzenetet, de bármikor rákérdeztem, azonnal gyanúsan tagadta. Aztán egyik nap, nem sokkal később, miután betörtek hozzánk, találtam egy kék maszkot. Tudtam, hogy az egyetlen, aki képes úgy bejönni a lakásunkba, hogy a riasztókat, kamerákat kijátssza, az csak te lehetsz, de ekkor még nem állt össze a kép. Egyszerűen csak nem értettem semmit! Hogy miért mentél kollégiumba, miért viselkedsz olyan furán és egyáltalán semmit. Én ostoba, pedig mindig csak nyugtattam magam, hogy már felnőtt vagy, nem kell beleavatkoznom az életedbe. - sóhajtott fel és szemei ismét gyanúsan csillogtak. - Aztán mikor egyszer véletlenül megtaláltam az igazgatónő által írt levelet, kezdett összeállni minden, csak még mindig nem tudtam, hol keresselek, hiszen nem tudtalak eléri, az a patkány meg mindent letagadott.
-Anya, én... - szólaltam közbe, mert úgy éreztem, elsüllyedek szégyenemben. Ha olvasta a levelet, akkor tudja, hogy pontosan milyen szerződést írtam alá. - Az a szerződés... Én nem... Vagyis... - kínlódtam és éreztem, hogy arcom már a sötétbordó árnyalatnál tarthat.
-Hazzy! - nyúlt állam alá, hogy szemébe nézzek. - Pontosan tudom, hogy te ezt nem akartad! - Nem ítélkezek, mert tudom, hogy ez egy óriási csapba lehetett, amibe belehúztak. - El nem tudom képzelni, hogy mennyi mindent kellett átélned, de látom rajtad, hogy ezt a súlyt egy életen át cipelni fogod a válladon. Én melletted leszek és mindent meg fogok tenni, hogy segítsek! Érted?! - mondta halálosan komolyan, végig rabul ejtve tekintetem.
Nem tudtam mit válaszolni, torkom annyira elszorult, így ismét csak hozzábújtam. Olyan mérhetetlen hálát és szeretetet éreztem, hogy szavakkal meg se lehet fogalmazni.
-Mostmár vége! Nyugodj meg! - simogatta hajamat, míg én reszketve szorítottam.
Pár perccel később nem távolodtam el, csak bőrébe motyogva szólaltam meg.
-Folytasd kérlek, hogy jutottál nyomra!
-Végül végső kétségbeesésemben a rendőrségre mentem, ahol pont egy csodás véletlen folytán Scott nyomozóhoz kerültem az üggyel, aki ugye pont téged kérdezett ki a kórházban. Így ketten végül sikerült felgöngyölítenünk a szálakat, plusz hála annak, hogy az a bizonyos Liam Payne, eddig is hírhedt volt a gaztetteiről és a fekete munkáiról. Az, hogy sikerült most elfogni a két fő emberét, azt a Tomlinsont meg az arab fickót, szintén egy csoda! Pont mostanra tudták lenyomoztatni a telefonod, így tudtuk, hova csalt el a két gazfickó.
Ez az utolsó két mondat úgy hatott számomra, mintha hasba rúgtak volna. Neki fogalma sincs róla, hogy Louis, már nem az az ember, aki kegyetlenül kihasznált!
-Minden rendben, Harry, olyan sápadt vagy?! - kérdezte, mire megráztam a fejem.
-Jól vagyok, csak kissé kimerültem... - mondtam egy féligazságot. Még mindig fogalmam sem volt róla, hogyan is tudnám elmondani mindazt, amit érzek...
-Feküdj csak le, pihenned kell!-paskolta meg kezem. - Nemsokára úgy is nagy utazásra indulunk!
-Tessék? - néztem fel rá meghökkenve.
-Miután minden kiderül, beszéltem Niall édesanyjával, Mauraval, és megbeszéltük, hogy új életet kezdünk! Írországba megyünk, Niall nagyszüleihez, ők be tudnak minket fogadni, amíg elhelyezkedünk. - válaszolta egy egész halvány mosollyal.
Csak néztem, nagyra nyílt szemekkel és próbáltam felfogni szavait. Elmegyünk innen...soha többet nem jövünk vissza... Mindent hátrahagyunk a régi éltünkből és most tényleg újat kezdünk. Az agyam teli torokból üvöltötte, hogy ez a legjobb, ami velem történhetett, de a szívem mégis majd' megszakadt. Pontosan tudtam, hogy kiért...
-Mindannyiunk ez lesz a legjobb!-nyomott egy puszit arcomra.
Nagyot nyeltem, hogy eltüntessem a gombócot a torkomból.
Mindenkinek ez lesz a legjobb!-visszhangzott a fejemben és bármit megadtam volna, hogy ezt én magam is elhihessem.
Ekkor csapott le rám a második felismerés, hogy Niall még nem is tud erről az egészről! Erőszakkal az agyam hátuljába száműztem az előző kínzó gondolatot. Felpattantam, amivel szegény anyára a szívbajt hoztam.
-Beszélnem kell Niallel! - indultam meg sietve az ajtó felé.
-De kérlek vigyázz magadra! - kiáltott utánam, mire még az ajtóban megtorpantam és visszanéztem.
-Szeretlek és köszönöm, hogy vagy nekem! - mosolyogtam vissza rá végtelenül őszintén gondolva majd kiléptem az  és szinte futva tettem meg Niallék hazáig az utat.