~Harry~

A szemhéjaimat is átvilágító fényesség vett körül. Halványan elmosolyodtam, ahogy félálomban feltámadt bennem a remény, hogy talán véget értek a szenvedéseim és sikerült örökre elaludnom. De valahogy mégse volt az igazi... Nem éreztem melegséget és lassan a hangok is eljutottak a tudatomig, hogy valami motoszkál mellettem. Ijedten pattantak ki szemeim és kaptam fel fejem. Egy ismeretlen nővel találtam szembe magam, aki mellettem guggolva felsikoltott és hátraugrott. Ebben a pillanatban én is rémülten csúsztam messzebb a betonon.
-Ne haragudjon uram, csak megijesztett!-pihegte  szívére szorított kezekkel. - Csak meg akartam nézni, hogy jól van-e?
Az ijedtségtől még mindig szapora szívveréssel, nagyokat pislogva körbenéztem, mert egy pillanatig fogalmam se volt arról se, én ki vagyok. Ahogy tudatosult bennem, hogy az út szélén fekszem és a tőlem nem messze parkoló autó reflektorkának fényében úszok, kezdett összeállni a kép. Ismét elszorult a torkom és lehajtottam fejem.
-Nos? - szólalt meg ismét a nő, akiről meg is feledkeztem az emlékek hatására.
Előre hulló hajam közül pillantottam fel rá és lassan megráztam fejem.
-Köszönöm, de rajtam úgyse tud segíteni!-motyogtam.
-Márpedig itt nem maradhat, mert nagyon veszélyes! Hívok mentőt, azok majd beviszik a detoxba.-húzta elő zsebéből telefonját és már kezdte is nyomkodni.
-Kérem ne! - kiáltottam fel megszeppenve. - Jól vagyok, nem vagyok részeg, nem vagyok bedrogozva...csak itt ragadtam... - halkult el keservesen hangom a mondat végére, mire láttam, hogy elteszi a készüléket. Eggyel közelebb lépett és kissé kételkedve méregetett.
Annyira abszurd volt az egész helyzet! Az éltem romokban hever, az utcán töltöttem az éjszakát, mert a legjobb barátom egy életre meggyűlölt és mindezek után egy tök idegen ember részeg homlesznek hisz. Nem tudtam eldönteni, hogy ismét elsírjam magam vagy már csak röhögjek kínomban. Eközben a nő lassan még közelebb lépett és folyamatosan méregetett. Nem mertem szemébe nézni és ahogy megpillantottam a jobb kezében lapuló kis sprét, éreztem, hogy leizzadok.
-Hogy hívják? - kérdezte végül rám nézve, mire összeszedtem magam és én is szemébe nézve válaszoltam.
-Harry Styles vagyok.
-Van lakása? - folytatta a kérdezősködést határozott, de semleges hangon.
-Igen, Londonban.-adtam erre is választ.
Újra beállt a pattanásig feszült csend. Vártam, hogy hátat fordítson és magamra hagyjon, de csak beharapta ajkát és mintha gondolkodott volna valamin. Most volt időm először jobban szemügyre venni.
Egy negyvenöt év körüli hölgy lehetett, félhosszú, szőke hajjal. Amennyit a fényszóróknak köszönhetően láttam, arca kedves volt, bár már vonásai kissé elmélyültek.
-Ha se nem részeg, se nem hajléktalan, hadd kérdezzem meg, ha nem túl indiszkrét a kérdés, mit keres egy ilyen fiatalember éjszaka közepén az út szélén?! - vizslatott felhúzott szemöldökkel.
Nagyot sóhajtottam és egy pillanatra ismét elnéztem. Nem szívesen emlegettem volna fel az elmúlt pár nap eseményeit... Aztán végül lassan kúszott belém a remény. Ki tudja...talán tudna segíteni... Simán elhajthatott volna mellettem, mint a többi száz autós...
-Nos... - köszörültem meg végül torkomat, már úgysincs veszteni valóm elven.
-Röviden és tömören egy...khm...unkahelyi ügy miatt utaztam Las Vegasba, ahol a szerencsétlen véletlenek folytán azt hiszem sikerült tönkretennem a szerelmem karrierjét, talán végleg megbántanom az egyetlen és egyben legjobb barátomat és mindezek mellett még az összes megtakarított pénzemet elvesztettem. - nyögtem ki egy szuszra. -Szóval pénz nélkül, egyedül itt ragadtam két órára az otthonomtól...
Így hangosan kimondva annyira nevetségesen szánalmasan hangzott, hogy már kínomban én is elmosolyodtam, de közben mellkasom borzasztóan szorított.
A nő csak állt, szótlanul és változatlanul engem figyelt.
-Én is Londonba megyek a férjemhez, aki rendőr...-szólalt meg nagy sokára az utolsó szót a kelleténél jobban kihangsúlyozva. - Ha szeretné, elvihetem! - mondta végül egy nagy sóhajjal.
Ahogy felfogtam szavait, azt hittem még mindig álmodok.
-Te jó ég! Annyira hálás lennék!-néztem rá csillogó szemekkel mire egy kissé talán megkönnyebbült mosoly terült el arcán.
-Szálljon be! - biccentett fejével a kocsi felé,mire azonnal felpattantam és beültem a méretes járműbe.
Máskor eszembe se jutott volna egy idegen kocsijába magamtól beülni, de lévén hogy az út szélén aludtam, két órára az otthonomtól, bárhova is visz, rosszabb úgyse lehet...-tudatosult bennem a gondolat.
Eközben a hölgy is beszált a volán mögé, de láttam, hogy a borssprét még mindig keze ügyében tartja. Nem hibáztattam érte! Egy vadidegen férfit engedett be éjszaka az autójába és felajánlotta, hogy két órán keresztül összezárva lesznek... Már önmagában az is hihetetlen számomra, hogy megállt! Ha nem éppen itt ülnék mellette, el se hinném, hogy létezik ilyen ember, aki ennyire jólelkű és segítőkész!
Némán teltek a percek, szótlanul kuporogtam az anyósülésen és kibámultam az ablakon. Nem gondolkodtam semmi, egyszerűen csak hagytam, hogy a kissé lehúzott ablakon besüvítő levegő kitisztítsa fejemet.
-Magának is aztán minden összejött!- törte meg a kissé feszült csendet a hölgy és együttérzően megcsóválta fejét.
-Talán jobb lett volna mindenkinek, ha két napja leugrok a tetőről... - válaszoltam és magam is meglepődtem, milyen őszintén.
Rám nézett és figyelte vonásaimat, hogy tényleg komolyan mondom-e. Mikor rájött, hogy nem csak túlzásnak szántam, újra megszólalt.
-Maga még fiatal és erős, előtte az egész élet! - Bizonyára rémes a helyzete és tudom, hogy ilyenkor ez ember úgy érzi, nincs megoldás... -folytatta és ahányszor tehette, rám pillantott. Szemében valódi együttérzés csillogott és ez már maga gyógyír volt megtépázott lelkemnek. - Én is átmentem elég sok szörnyűségen, mert amíg fiatal az ember, bolond... - De ez tesz azzá az erős emberré, aki majd büszkén meséli el a gyerekeinek, hogy megcsinálta! - mosolygott rám bátorítóan és egy közvetlen mozdulattal kicsit megszorította a kezemet.
Fogalmam sem volt, mit válaszoljak de egy jó ideje először ismét őszintén elmosolyodtam.
-Köszönöm Mrs...-akadtam meg.
-Kelly.-segített ki.
-Köszönöm Mrs. Kelly! - Remélem egyszer majd valahogy meghálálhatom!-néztem határozottan a barnászöld szemekbe.
-Ugyan, semmiség! Legalább nem fogok elaludni míg hazaérek, hogy van társaságom! - válaszolta vidám hangon és érezhetően kezdett oldódni a feszültség.
Ekkor jutott eszembe, hogy valójában fogalmam sincs mennyi az idő. Ahogy telefonomra pillantottam ledöbbenve láttam, hogy már fél hat. Ahogy kinéztem az ablakon fel is tűnt az egyre szélesedő halványrózsaszín csík az ég alján.

Egész gyorsan eltelt az út. Lassan elkezdtünk beszélgetni Mrs. Kellyvel és kiderült, hogy nemcsak kedvesnek tűnik, valóban az is. Elmesélte azt is, hogy fiatal korában mennyi ökörséget csinált és hány és hány embert tett tönkre pusztán azzal, mert ez járt a menőséghez. Aztán az élettől vissza is kapta...  Eleinte meglepő volt hallgatni, hogy egy idegen ember ennyire nyíltan mesél az életéről, de rájöttem, hogy pont erre volt szűkségem. Mostmár tudom, hogy nem szégyen beismerni, ha hibáztál, de elég erős voltál, hogy helyrehozd. Erőt adott a tudat, hogy nem én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere, mégha erősen az élmezőnyben vagyok is. Mire észbe kaptam, már ismerős környéken autóztunk.
-Nos kedvesem, idáig tudtam elhozni. Messze lakik még?-parkolt le egy takaros kis ház előtt.
-Nem, innen tíz perc sétálva! - ráztam meg fejem. - Tényleg nagyon hálás vagyok! Maga egy földre szállt angyal! - fogtam meg kezét és szemébe nézve adtam rá egy csókot.
-Örülök, hogy segíthettem! Mint mondtam, ez az életcélom! - kacagott fel, talán kissé zavartan is. - Kitartást és vigyázzon magára! - integetett, miután kiszálltunk a járműből.
-Minden jót Mrs. Kelly! - integettem és én is elindultam Niall háza felé, ami ismét görcsös összehúzódást eredményezett a gyomromban. Hála Mrs. Kellynek, úgy érzetem, talán van még esélyem, hogy minden jóra forduljon.
Mire az ismerős ajtóhoz értem, mindent elterveztem, mit és hogyan fogok mondani. Kissé remegő kézzel nyomtam be a csengőt és idegesen toporogva vártam. Mikor még percekkel később se történt semmi, hátra léptem és felnéztem az ablakra,ahol tudtam, hogy mindig ki szokott nézni. Nagyot dobbant a szívem, amikor megpillantottam a kócos szőke fürtökkel keretezett arcot, ami mereven bámult. Amint találkozott pillantásunk, elhátrált az üvegtől és elhúzta a függönyt. Elszoruló torokkal vettem elő telefonomat és pötyögtem be az üzenetet.

*NIALL, NAGYON KÉRLEK, CSAK HALLGASS MEG!*

Szinte azonnal érkezett is a válasz.

*Tűnj el az életemből, seggfej!!!*

A sírás határán kűzködve gépeltem újra.

*Ni, könyörgöm! Hadd magyarázzam meg!*

*Könyörögve kérlek, engedj be!*

*Nem akarlak elveszíteni!*

Már lassan teljesen feladtam a reményt, hogy írni fog, mikor ismét megrezzent a telefonom.

*Sajnálom, de nem tudok már hinni neked! Nem akarlak többet látni!*

Ahogy elolvastam, éreztem, hogy a veszteség érzése lassan és fájdalmasan kúszik fel gerincemen. Homlokomat az ajtónak döntve egy remegő sóhaj hagyta el számat és úgy érzetem, lassan levegőt se kapok, akkora gombóc nőtt torkomban.
-Könyörgöm bocsáss meg... - suttogtam magam elé és percekig csak álltam.Miért nem tud soha semmi ebben a rohadt életben úgy alakulni, ahogy terveztem... Vagy legalább egy kicsit is jól!
Mikor végre úgy érzetem, hogy nem fogok összecsuklani a fájdalomtól, lassan elindultam, bár fogalmam se volt, hova megyek vagy mit csináljak. Szeltem az utcákat és magányosabb voltam, mint életemben valaha. Kihez forduljak, kihez menjek?! - ahogy ezen agyaltam, megrezzent ismét zsebemben a telefonom. Szapora szívveréssel, reménykedve húztam elő, hátha Niall írt, de csak még nagyobbat dobbant, amikor megláttam a képernyőn a nevet. Lou... Teljesen meg is feledkeztem róla, annyira magam alá kerültem Ni eltaszítása miatt. Azonnal megnyitottam az üzenetet.

*gyere Zayn lakására, beszélnünk kell*

Ennyi állt az üzenetben, se több, se kevesebb. Pulzusom azonnal az egekbe szökött és tenyerem izzadni kezdett. Rossz érzésem támadt, de próbáltam lenyugtatni magam. Ha baj lenne, úgyis hívott volna! Csak beszélni akar! Lehet hogy végre minden helyre jött!
Mikor erre a pontra jutottam, rájöttem, hogy hiába kínzom itt magam, úgyse tudok meg többet, így eltettem a készüléket és szapora léptekkel megindultam a megfelelő irányba.
A jó fél órás séta alatt az agyam a háttérben rosszabbnál rosszabb lehetőségeket gyártott és sehogy se tudtam leállítani. Mire az ajtóhoz értem, már tiszta ideg voltam. Szinte ráfeküdtem a csengőre és addig nyomtam, míg meg nem hallottam, hogy a kulcs fordul a zárban. Ahogy nyílt az ajtó, szinte berobbantam rajta!
-Lou! - kiáltottam fel és szemmel azonnal őt kerestem.
Az ajtó nagy csapódással zárult be mögöttem és kattant a zár, mire lefagytam. Csiga lassúsággal fordultam hátra és félig rémülten, félig értetlenül néztem, ahogy Zayn elégedett mosollyal, keresztbe tett kézzel támaszkodik az ajtónak.
-Helló csigabiga! - villantotta rám gonosz vigyorát.
-Hol van Louis?! - szegeztem neki a kérdést határozottan és meglepődtem, hogy hangom végre nem hagyott cserben.
-Miért érdekel az téged?! - indult meg felém, de még most se hátráltam meg. Most végre nem hagyom magam!
-Azt kérdeztem, hol van!-sziszegtem és kis elégedettséggel töltött el, hogy valószínűleg nőttem, mert már nem volt annyival magasabb nálam.
Mikor elém ért, mindenre számítottam, csak arra nem, ami történ. Elkapott, egy pillanat alatt kilökött egyensúlyomból és mire feleszméltem, hason feküdtem a földön, ő pedig hátamon ült és kezemet hátrafeszítette.
-Tudom én, hogy csak a fasza kell neked... - kacagott fel nyöszörgésemen és vergődésemen. - Azt most sajnos nem kaphatod meg...
Hallottam a ragasztószalag jellegzetes zörgését és egy pillanattal később már érzetem, ahogy csuklóim köré tekeri.
-Engedj el! Hol van Louis? Vele mit műveltél?! - kiabáltam kétségbeesettem és minden erőmmel próbáltam szabadulni,de ebből a helyzetből esélytelen volt.
-Nyugalom taknyos, a legjobb helyen...-kacagott fel. -De most viszont... - hajolt olyan közel fülemhez hogy már éreztem borostáját, mire ledermedtem. - Az én faszomat viszont megkaphatod... - morogta fülembe és érzetem, ahogy fenekembe markol.

~Louis~

Ahogy megérkeztünk a reptérre, kirángatott a kocsiból és egy ismeretlen géphez húzott, amire fel is szálltunk. Tehetetlenül doboltam lábammal az idegtépő út alatt. A gorilla továbbra se tájékoztatott az eseményekről, így csak találgatni tudtam, mi folyik éppen. Liam valószínűleg hazament Hazzékkal és Zaynnel...csak azt nem tudom, engem miért hagyott itt. Mit tervezhet? Zsebemből előhúztam telefonom, hogy írjak Hazznak, de mielőtt még bármit csinálhattam volna az őr kikapta kezemből.
-Azonnal add vissza!-sziszegtem és érzetem, ahogy elönt az ideg.
-Nyugalom Quasimodo, nem vagy még eléggé összeverve?! - méregetett lesajnálóan, mire azonnal ugrottam volna, annyira ideges lettem, de még idejében sikerült visszafognom magam.
Semmi szűkség rá, hogy még jobban elintézzem magam. Más módszerrel kell kiszednem belőle mi van Hazzal.
Agyam ezerrel kattogott, de végül arra jutottam, hogy majd otthon megkeresem. Talán még Liam se ma tervezi a bosszút. Aztán, ha találkoztunk végre, akkor... - itt elakadtam. Rádöbbentem, hogy eddig, amit hittem az életről, minden amit terveztem, semmivé foszlott. Már nem érdekelt a pénz, nem akartam abban a szennyes, bűnös vágyaktól átitatott, sötét világban élni, ahol mindent az mozgat. Ahol nincsenek érzelmek csak szex és semmi több... És itt most nem az emberekről van szó, hiszen ők a barátaim... Talán igazak... Hanem arról amit teszünk! Eladjuk magunkat néhány szaros dollárért, kár ezt szépíteni! Ilyet utoljára az állatokkal csinálnak, de mi ezt magunkkal tesszük meg és büszkén vállaljuk, mert hogy milyen jó éltünk van.
Szinte már beleszédültem, olyan hirtelen nyílt ki a szemem és ismertem meg azt a világot, amiben eddig éltem.
Hány és hány ember élete ment tönkre... hány ember életét tettem én tönkre!-ért a következő hideg zuhany. Mintha ismét gyomorszájon rúgtak volna, olyan érzés volt.
-Hazzy...-suttogtam, tenyerembe temetve arcomat és összegörnyedtem, hátha elviselhetőbb lesz így a kín, amit a bűntudat okozott. - Hogy tehettem...

Elhatároztam, hogy ha hazaértünk, bármibe is fog kerülni, kisétálok ebből a fosból, amiben nyakig vagyok és helyre hozom az életem! És...-itt bukfencezett egyet a gyomrom, mielőtt továbbgondoltam. -Éltem végéig Harry mellett akarok lenni és szeretni! Jobban, mint eddig bárkit egész életemben! El se tudom hinni, hogy lehetséges, hogy ő még emberként tud rám nézni. A félelemeim és az önmagamnak is hitegetett méltóságom olyan dolgokat tett vele, amiket még senkivel. De mindig méltósággal tűrte és újra és újra hitt bennem... Képes volt meglátni az igazi, gyenge és sebezhető énemet, amit a legjobban rejtegettem a világ elő.
Ismét olyan leírhatatlan érzések kavarogtak bennem, amit még nem érzetem. Egyszerre rettegtem, hogy nehogy baja essen, végtelen szerelmet, vágyat érzetem, hogy magamhoz ölelhessem és ismét csak mi ketten legyünk,összeolvadva. Rádöbbentem, hogy tulajdonképpen nem is én mentettem meg őt a haláltól, hanem ő engem. Ha nem sétált volna be abba a bárba, ha nem szeretek bele azon az éjszakán, amikor először megpillantottam, lehet minden egyszerűbb lett volna... Mostmár viszont tudom, hogy a lelkem szépen lassan belehalt volna, abba, hogy érzések nélkül élek, amiket azt hittem, mindigis el fogok tudni nyomni magamban. Harry mellett viszont képtelen vagyok rá, bármennyire is rémisztő szinte meztelen lélekkel mutatkozni.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem a figyelmeztető jeleket. Egy kemény, de annál pontosabb ütést éreztem meg tarkómon, majd ismét elsötétült a világ.