Haliii!:D Ne haragudjatok, hogy megint eltűntem, de az új év se indult könnyen számomra.:/ Minden ellenére azért igyekszem tartani a heti egy részt, de előre bocsi, ha megcsúszok egy-egy fejezettel. Jó olvasást!;)

~Harry~

Talán teltek a percek és az órák, de most nem érdekelt egyikünket sem. Telefonjaink egy ideig felváltva rezegtek, de egy idő után szépen elhallgattak. Feküdtünk, szinte eggyé olvadva és édesebbnél édesebb dolgokat suttogtunk a másiknak. Pontosan, ahogy megálmodtam, de mégis teljesen más volt. Minden sokkal tisztább, valódibb és csodálatosabb volt. Az illata, amit most valóban belélegezhettem, a kusza barna tincsek, amikbe most tényleg beletúrhattam, az élénkpiros csillogó ajkak, amiket most tényleg csókolhattam és az égszínkékék íriszek, amikben újra elveszhettem. Így jött el az este és az éjszaka is így telt el. Úgy aludtam, mintha csak egy pillanatra hunytam volna le a szemem. Felesleges is lett volna álmodnom, hiszen úgyse tudtam volna a valóságot túlszárnyalni.
Reggel, amint kinyitottam szemeim Louis álmos pillantásával találkoztak. Elállt a lélegzetem, annyira gyönyörű volt. Kis kócos tincsei a szemébe lógtak és arcán még nagyon halványan látszott a párna nyoma, de ezek tették igazán aranyossá.
-Jó reggelt!-csúszott hozzám közelebb és ajkamra hajolt. Lustán puszilgatott és tenyerével mellkasomat simogatta...majd lassan már hasamnál járt.
-Mit csinálsz!-morogtam reggeli karcos hangomon, mire belemosolygott a csókba.
-Semmit...-húzódott el és olyan ártatlan arcot vágott, hogy még el is hittem volna, ha nem érzem meg ujjait reggeli merevedésem köré fonódni.
-Azt hiszem nekünk mást jelent a semmi fogalma...-sóhajtottam fel és lehunytam szemeim, ahogy mozgatni kezdte kezét.
-Sajnálom, de nem tudok betelni veled. -Egyszerűen gyönyörű vagy, miközben évezel.-suttogta fülembe majd nyakamat lepte be puszikkal.
Tíz perccel később már a zuhany alatt álltam és miközben a hajamat mostam, elgondolkodtam az elmúlt egy napon. Még most is összeugrott a gyomrom és beleremegett a kezem, ahogy felidéztem, hogy állok a tető peremén és nézem a nyüzsgő várost. Ha az őrangyalom csak egy pár másodperccel később vezérli oda... Bele se merek gondolni, mi lett volna...
Megráztam a fejem, hogy egy időre száműzzem a borzalmat a fejemből, de abban biztos voltam, hogy ez egy életem át kísérni fog. Megpróbáltam felidézni magamban a tegnapi késő délutánt, de valahogy már az se tudott teljesen ellazítani. Sajnos nagyon nagy úr a kétely, aminek ha már csak egy kicsi teret is ad az ember, kegyetlenül befészkeli magát a lelkébe. Belegondoltam, hogy kik hívhattak minket. Mr. Payne egészen biztos...és már talán Niall is lenyugodott annyira, hogy keresni kezdjen... És mi van akkor, ha még Zayn is hívta Louist? Mit fog mondani?!
Mire idáig jutott a gondolatmenetem, már a gyomrom helyén csak egy nagy görcs volt. Elzártam a vizet és jobb híján visszaöltöztem a tegnapi ruhámba. A hajammal már nem volt kedvem foglalkozni, majd megszárad magától, de mielőbb meg akartam beszélni a dolgokat Louval.
A fürdőből kilépve azonnal megpillantottam, ahogy az ágyon törökülésben ül telefonnal a kezében. Nem volt megnyugtató nagyon gondterhelt arca. Lépteim hallatára megemelte a fejét, letette a telefont és megpaskolta ölét, mire óvatosan elhelyezkedtem és karjai közé simultam.
-Mi történt, ki hívott?-fordítottam oldalra fejem és közben összekulcsoltam ujjainkat, hátha erőt ad neki.
Megcsóválta a fejét és nagyot sóhajtott.
-Liam tizenháromszor, Zayn pedig tizenötször, emellett a biztonsági őröm háromszor és még Lucy is kétszer.
Őszintén szólva ezek közül különösképpen senki nem érdekelt, Zaynt leszámítva.
-Most mi lesz?-kérdeztem félve.
-Majd kimagyarázom magam valahogy, ne aggódj!-húzott még közelebb magához és kicsit ringatni kezdett.
-És...-kezdtem belel nagyon halkan, de inkább nem fejeztem be. Őszintén reméltem, hogy nem hallotta meg...
-És?-kérdezett vissza, mire nagyot sóhajtottam.
-És Zayn?-hangom kicsit megremegett, annyira féltem már előre a választól.
-Majd nála is kimagyarázom magam...-válaszolta, mire megfeszültem. Ez volt az, amitől a legjobban tartottam. Hogy elkezdődnek a hazugságok, a titkolózás...
-Mi a baj?-érezte meg rögtön, hogy valami megváltozott.
-Semmi...-motyogtam az orrom alatt. Nincs jogom azt kérni tőle, hogy szakítson vele, mert nem vagyok a barátja... De akkoris! Eddig reméltem, hogy ő is így gondolja, hogy innentől minden megváltozik... Hogy innentől már nem tud  fekete fiúra úgy nézni, mint eddig, de szavai csak növelték kétségeimet. Beállt közénk a nyomasztó csend. Nem mertem megszólalni, mert nem tudtam mit lehetne. Végül Louis szólalt meg újra egy nagy, fájdalmas sóhaj kíséretében.
-Azt szeretnéd, ha szakítanék vele...-inkább mondta, mint kérdezte.
Kicsit félve, de bólintottam egy nagyon aprót.
-Rendben...-sóhajtott fel és hangja csak még gondterheltebb lett.
Lelkiismeretfurdalásom támadt, mert úgy éreztem, hogy nem szabadna kényszerítenem, másik oldalról pedig csak még egy fokkal szerelmesebb lettem belé, hogy még ezt is képes megtenni értem. Egy újabb nagy légvétel hagyta el száját és finoman kirakott öléből.
-Megyek, visszahívom Liamet.-indult el ki a szobából kezében a telefonjával. -Mindjárt visszajövök!-csukta be maga mögött az ajtót.
Nyilván nem véletlenül ment ki, de engem mégsem hagyott nyugodni a kíváncsiságom. Kimásztam az ágyból és az ajtóhoz lopóztam. Még semmi nem hallatszott, csak Louis ideges toporgása.
-TOM-LIN-SOOON!-üvöltött bele valaki a készülékbe teli torokból, hogy még én is hátrahőköltem.
-Mégis mi a faszomat képzelsz?! - És hol a faszban vagy bazdmeg!?-ordibált tovább Mr. Payne. -Egyetlen kibaszott nagy szerencséd, hogy kurva nagy sikeretek volt! - De iszonyatosan kínos volt kimagyarázni, hogy hova tűnt az egyik fellépőnk, mikor gratulálni akart a góré. -Azt ajánlom, hamar húzd vissza a segged, mert ma kínál egy szerződést és ha miattad, és felteszem a kis románcod miatt bukjuk el, nem felejted el, azt amit kapni fogsz!-fejezte be a tombolást, de amit mondott, annyira fröcsögött belőle a düh és a gyűlölet, hogy még az én ereimben is megfagyott a vér. Ráadásul, ha már Mr. Payne is sejti, hogy mi lehet a háttérben, Zayn biztos tudja....
Beállt a pattanásig feszült csend. Még nekem is szaporán mozgott mellkasom a rémülettől, nem csodálom, hogy Lou megszólalni se tudott.
-Mondj egy címet, ahol vagy és küldök egy kocsit. Számolunk még... - mondta a férfi, de így még ijesztőbb volt, mint mikor ordibált. Hangja olyan vérfagyasztóan gonosz volt, hogy beleborzongtam. -És még valami...-kuncogott fel, egy cseppnyi öröm nélkül. -Ha netalántán veled van a göndör, hozd őt is! - mondta vészjóslóan és beállt újra a csend.
Halálra váltan hátráltam az ágyig és kapkodtam a levegőt. Most mi lesz?! Nagyon nagy bajban vagyunk!!! Lehunytam a szemem és összekulcsoltam remegő kezeimet.                                                   - Megoldjuk, minden rendben lesz... Nyugalom... - suttogtam magam elé és tényleg próbáltam hinni a saját szavaiban. Közben én is kezembe vettem mobilom és megnéztem a nem fogadott hívásaim, hátha lenyugtat. Elég nevetséges ötletnek bizonyult... Tíz darab Mr. Paynetől és négy Petetől. Egy pillanatra megörültem, hogy Ni még nem keresett, majd villámcsapás szerűen öntött el az idegesség. Minden idegszálam azt súgta, hogy nagy a baj. Tegnap az volt az utolsó, amikor beszéltünk, amikor elment azzal a rengeteg pénzzel...egy ismeretlen nagy bűnözőkkel teli városba! Gondolkodás nélkül tárcsáztam barátomat, de nem vette fel. Annyira remegett már kezem idegességemben, hogy alig tudtam újra hívni. Miközben hallgattam a monoton búgást, agyam rosszabbnál rosszabb elméleteket gyártott. Mi van, ha bajba kerül?! Vagy ha elkapták a hamis személyivel?! Mi van ha megölték?! Könnyek öntötték el szemem és egyre jobban úrrá lett rajtam a pánik.                                                                                                                                                             Louis lépett be az ajtón és az ő arca is  kétségbeesésről árulkodott.                                                               -Lou...                                                                                                                                                                                         -Hazz...                                                                                                                                                                                      Szinte egyszerre szólaltunk meg. Intett, hogy folytassam, mire felálltam és szorosan átöleltem.    -Niall nem veszi fel a telefont... - mondtam elcsukló hangon.                                                                          -Nyugodj meg, biztos semmi baj, csak még alszik...-simogatta Louis hajamat és hangjából érződött, hogy pillanatnyilag ezt nem sorolná a nagy problémák közé.                                              Ekkor jöttem rá, hogy neki fogalma sincs az egészről, amit mi terveztünk!                                                -Basszus Lou, nem tudsz semmit...-húzódtam el tőle. -Volt már egy tervünk, hogy lépjünk meg és kezdjünk új életet... -De most úgy érzem, nem minden úgy alakult, ahogy szerettük volna és  Niall nagy bajban van...-hadartam késtégbeesetten nézve szemébe.                                                           -Miről beszélsz?!-kérdezte liftező hangon egy oktávval magasabban.

Egy pillanatig vacilláltam, hogy biztos jó ötlet-e beavatni a nagy titkunkba, de végül győzött a félelem.
-Titokban új életet akartunk kezdeni itt Vegasban...-kezdtem bele nagy sóhajjal. -Nem láttunk más kiutat...az egész életünk romokban hevert. Mindent előkészítettünk már, tökéletesnek tűnt a terv és már csak egy új személyazonosság kellett volna. De közben összevesztünk és Ni magánakcióba kezdett... És nagyon félek, hogy bajba került!-meséltem remegő hangon. Lehunytam szemem és hátráltam egy lépést és megadóan széttártam karjaim. Nincs több titkom...
Mikor még másodpercek elteltével sem érkezett válasz, lassan kinyitottan szemeim.
Louis arca megnyúlt és szemei nagyjából duplájára tágultak.
-Mi a fasz?!-kérdezte szinte kiabálva. -Ti át akartátok verni Liamet és kihasználva a Vegasi utat, meg akartatok szökni?!
Magamban élismerően bólintottan egyet, hogy milyen hamar átlátta a helyzetet.
-Ti nem vagytok normálisak, basszátok meg!-kiabált tovább és idegesen a hajába túrt.
-Szerinted volt más választásunk?!-emeltem meg én is hangomat.                                                Hirtelen dühös lettem, amiért ennyire keményen ítélkezett, hisze nem vele történt mindez.            -Azok után, amin mi keresztül mentünk, szerinted lett volna esélyünk normális életre!-néztem keményen villogó szemébe. -Tönkretettétek az egész életünket, a szüleink kitagadtak, egy kibaszott iskolát nem tudtunk elvégezni, ez volt az egyetlen járható megoldás!
Sikerült Louisba folytatom a szót, azzal, amit mondtam.
-Már... már minden megvolt... És sikerülhetett is volna...-folyattam tovább halkabban- de én elcsesztem az egészet...-hajtottam le fejem. -Mindent feladtam érted...-csúszott ki számon a vallomás és szinte ott lebegett kettőnk között a fagyos levegőben.
Még távolabb léptem és hátat fordítottam neki, hogy ne lássa, ahogy egy könnycsepp utat tör magának. Nem tudtam, mi lesz ezek után és a félelem egyre jobban átvette az uralmat felettem. Meggyűlöl vagy őrültnek fog tartani?! -A következő pillanatban már csak annyit éreztem, hogy mögém lép és hátulról szorosan átkarol. Nem mondott semmit, csak szorított és arcát nyakamba fúrva szuszogott.
-Minden rendben lesz, megígérem.-sóhajtotta bőrömbe és finoman ringatni kezdett.
Lassan kezdtem ellazulni és kusza gondolataim is kezdtek tisztulni.
-Mi lesz most?-kérdeztem felé fordítva fejem.
-Először szerzünk valami kaját, mert tegnap reggel óta nem ettél!-jelentette ki határozottan.
Ellenkezni akartam, hogy erre most baromira nincs időnk, de mielőtt még szólhattam volna, ujjainkat összekulcsolva húzni kezdett.

-Ne is próbálj ellenkezni!-nézett rám keményen, mire bólintottam és szó nélkül követtem. Csodálkozva néztem a folyosón körbe. El se hittem, hogy ezen tegnap végigsétáltunk, annyira kiesett, minden, Louis vad tekintetét leszámítva. Egy elég tehetős hotelnek tűnt és az étterembe érve is, mindenfele gyönyörűen megterített asztalok sorakoztak.

-Jó reggelt Uraim!-lépett elénk mosolyogva egy pincérlány. -Foglaljanak helyet valahol. -A reggeli svédasztalos!
-Köszönjük!-válaszoltuk egyszerre.
A reggelit még talán egész jónak is lehetett volna nevezni, ha nem mindkettőnknek azon jár az esze, hogy mi vár ránk. Negyed óra elteltével már mindketten csak idegesen piszkálgattuk a tányérunkon a maradékot.
-Lou, menjünk kérlek! -Nem bírom tovább ezt az ideghúzást.-néztem rá könyörgőn.
Valószínűleg már ő is érezhette, hogy vékony jégen táncolunk, mert bólintott és letette az evőeszközt.
-Menjünk!-állt fel és gyorsan pötyögött valamit telefonján, majd a recepció felé mentünk.
-Jó reggelt Kisasszony!-lépett a pulthoz, azzal az elbűvölő mosolyával, amivel bárkit le tud venni a lábáról, de most nem volt olyan őszinte.
-Jó reggelt Mr. Tomlinson!-köszönt vissza a lány. -Jól telt az éjszakájuk?-kérdezte egy huncut mosollyal ajkán.
Azonnal nyakig vörösödtem és lesütöttem szemem, pedig a kérdés nem is nekem szólt.
-Kate, viselkedj!-pirított rá a szintén a pult mögött álló idősebb kolléganője.
-Igen, meglehetősen jól...-válaszolt Lou továbbra is mosolyogva. -Szeretném visszakérni a bankkártyám.
-Parancsoljon, mindent elrendeztünk, ne aggódjon!-adta kezébe kedvesen a lány.
-Hálásan köszönöm!-bólintott Lou és máris sietve indult kifelé.
Gyorsan követtem az ajtó előttig, ahol hirtelen megtorpant.
-Ülj be a taxiba!-parancsolt rám.
-De...-próbáltam ellenkezni, de már nyitotta is a kocsi ajtaját.
-Nincs de, Hazz! -Én elviszem a balhét Liamnél, de ha a Szöszi tényleg bajban van, nincs több időnk! Nagyot sóhajtottam és be kellett látnom, hogy igaza van, mégsem akartam, hogy egyedül kelljen szembeszállnia Liammel és főleg Zaynnel.
-Vigyázz magadra! -Hívj, de csak akkor, ha nagy a baj!-húzott magához és mélyen megcsókolt. -Bármi is lesz, tudd, hogy szeretlek!-suttogta ajkaim közé és hangjában érződött az enyhe félelem. -Ne annak higgy, amit látsz, bízz bennem!-tolt el magától. Szemeiben bocsánatkérés csillogott és mielőtt még bármit tudtam volna mondani vagy kérdezni,  sietve indult a másik irányba, ahova egy lesötétített ablakú kocsi parkolt.
Az idegtől összeszoruló gyomorral ültem a be a járműbe és diktáltam be a címet. Nem tudtam eldönteni, hogy Niallt vagy Louist féltem jobban. Idegesen ráztam a lábam, ahogy csiga lassan araszolunk a dugóban és éreztem, hogy egyre jobban elönt a kétségbeesés. Nemcsak Niall miatt, Louis utolsó szavai is megrémítettek. Miért kell bíznom benne, mit fog tenni?! Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak fejemben és egyikre se találtam meg a választ.
Egy évnek tűnt, mire végre leparkoltunk a kis hotel előtt, ahol a mi szállásunk volt. Remegő kézzel fizettem ki a sofőrt és szinte úgy ugrottam ki a kocsiból.
-Könyörgöm Uram, add, hogy itt legyen és ne valahol a városban vérbe fagyva.-suttogtam, miközben a szobánk felé rohantam.
Remegő kézzel nyitottam be az ajtón. A megkönnyebbülés és a sokk egyszerre öntött el. Niall itt volt a szobában élt, de a szőnyeg közepén magzatpózba összegömbölyödve.
-Niall, te jó ég! -Jól vagy?!-rogytam mellé a földre, mire felzokogott.
-Annyira sajnálom Harry! -Bocsáss meg könyörgöm!-alig voltak kivehetőek szavai, szemei vörösek voltak a kitudja hány óra sírástól és mindene reszketett. Nagyon megrémített reakciója, de elszoruló torokkal próbáltam megtartani a lélekjelenlétem.
-Semmi baj, nyugodj meg!-húztam az ölembe és átöltem remegő testét. Elképzelni se tudtam, mi történhetett...
-Tönkretettem mindet! - Csak jót akarta... Könyörgöm bocsáss! - annyira szorított, hogy azt hittem, megfolyt.
-Nyugodjon meg, csssss!-simogattam hátát, de csak még jobban zokogott.
-Ne érj hozzám, minden az én hibám!-kiabált rám hisztérikásan.
-Ni, mi történt?!-kérdeztem már kétségbeesetten és hiába próbáltam nyugodt maradni, kihallatszott hangomból a félelem.
-Én csak...azt hittem segítenek, hogy ha eleget fizetek, megcsinálnak egy új személymezonosságot...-kezdett bele, de aztán újra úrrá lett rajta a sírás.
Magamhoz szorítottam és csendben vártam, hogy tudja folytatni, de szívem szerint ráordítottam volna, hogy beszéljen már, annyira feszült voltam.
-Aztán hirtelen olyan sokan lettek, kés volt náluk és én elejtettem a táskát...és ellopták...nem tudtam mit csinálni... Én annyira sajnálom!
Teljesen ledermedtem és azt hittem rosszul hallok. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörtént.
-Minden pénzt elvettek?-kérdeztem vissza sokkosan, mire annyira sírni kezdett, hogy megszólalni se maradt ereje, csak bólintott.
Bámultam magam elé és csak próbáltam feldolgozni a hallottakat. Minden tervünk összedőlt...az új élet esélye...elúszott...vége... Meredtem magam elé és vártam a fájdalmat és a kétségbeesést, hogy elöntsön... Percek teltek el a némaságban, de semmi, hiába gondoltam át újra és újra, hogy mindennek vége. Sőt...eddig bele se gondoltam, mivel járna, ha véghez tudnánk vinni a tervünket.... Most szorult össze a torkom a gondolatra, hogy örökre el kellene válnom Louistól. Sokkolt a tény, hogy már nem is érdekel ez új élet, csak az, hogy Lou mellett maradhassak... Aztán a következő gondolat is villámcsapásként vágott belém. Niall él és jól van!!! Meg is ölhették volna!!! Ahogy ez tudatosultak bennem, olyan erővel szorítottam magamhoz a kis Szöszit, hogy egy pillanatra elhallgatott.
-Életben vagy Niall! -Nincs az a szaros pénz, ami többet érne az életnél!-fúrtam arcom bőrébe és talán most először a mai napon kicsit megkönnyebbültem.-Ígérem megoldjuk, semmi baj! -Ha megnyugodtál, megbeszéljük mi lesz!
-De, de...motyogta szipogva és remegve.
-Mondom, hogy nincs baj! -Élsz és virulsz! -Innentől már nincs lehetetlen!-simogattam hátát, mire nagyon lassan, de elcsitult.
-Komolyan mondod?-nézett rám kisírt szemeivel.
-Komolyan!-bólintottam mélyén szemébe nézve.
Még fogalmam sem volt, mi lesz, de egy valamiben biztos voltam, amíg Louis mellett lehetek, és Niall mellettem van, addig nekem mindegy mi folyik körülöttem.