Halihóóó! Gondoltam így szünet alatt, most hogy nekem is több időm van, megleplek titeket kicsit gyakrabban részekkel. Remélem, nem haragszotok!;) Ez most kicsit rövidke lett, de nem akartam összevonni a következő fejezettel, mert oda is elég sok izgalmat tartogatok... Hamarosan jön a folytatás! Jó olvasást és további jó pihenést!:)

~Niall~

Majd szétvetett az ideg, remegő kezekkel vágtam át a hotelen. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy lehet Harry ennyire ostoba?! Miért nem fogja fel, ha most egy pár órán belül nem szívódunk fel, nekünk végünk. Liam, ha megtudja, hogy mit tervezünk, megkeres és megöl minket! Ráadásul ez az állandó hazugság is egyre jobban kiborít! Akár hányszor szóba került, hogy ő vele mi történt, mindig terelte a témát vagy csak szimplán egyenesen a szemembe hazudott. Borzasztóan esett, de eleinte még csak azt hittem, hogy szégyenli, hogy faszhoz kellett nyúlnia vagy, hogy újból megerőszakolták. Most viszont egy másik gondolat kezdett szöget ütni a fejembe. Mi van akkor, ha Liam lefizette, vagy többet ígért neki, mint egy rizikós új élet?! Talán kémkedik már csak, hogy mit csinálok, hogy a megfelelő pillanatban adhasson át nekik. A gondolatra is megborzongtam. Utáltam magam, amiért már ezt feltételezem a legjobb barátomról, de kezdett leomlani a felé épített végtelennek hitt bizalmam.
A zsúfolt utcára kiérve se nem láttam, se nem hallottam, úgy verekedtem át magam a tömegen. Fogalmam sem volt róla, hogy merre is tartok, vagy hogy egyáltalán visszatalálok-e majd, de nem is érdekelt. Egyedül csak találni akartam egy eldugott sikátort, ahol majd mint az akciófilmekben rossz arcú fazonok megfelelő összegért hamisítanak nekem két új személyazonosságot. Fogalmam sem volt, hogy egy ilyen nagyvárosban lehet-e egyáltalán kihalt utcát találni, de mindig igyekeztem arra menni, ahol éppen a legkevesebb ember állt. Már egy jó fél órája egészen biztos, hogy bolyongtam, vagy még több is, mire találtam néhány, szinte teljesen kihalt sikátort. Még így, fényes nappal is megingott magabiztosságom, hogy be akarok-e biztos menni oda. A hatalmas koszos falak és a beláthatatlan sarkok félelmet keltőek voltak. Nagyot nyeltem és hátráltam két lépést. Éreztem, hogy nem jó, amit most csinálok, de erőt vettem magamon. Nem állíthatok be egy hivatalba se, hogy "jó napot, két új személyazonosságot kérek", szóval nincs más választásom. Ha már eddig eljutottunk, nem fordulhatok itt vissza. Az idegességtől halványan reszketve lopakodtam végig a kihalt utcákon. Már kezdtem feladni a reményt, hogy bárkit is találok, aki segíthetne, mikor végre megpillantottam egy embert, aki egy konténernek dőlve cigizett. Úgy néztem egyedül van és nincs okom mások megjelenésétől tartanom...remélem... Közelebb merészkedtem hozzá.
-...khm...elnézést...-mondtam remegő és cincogó hangon, mire gondolatban azonnal erősen pofon vágtam magam. Hogy lehetek ekkora balfék, hogy így szólítok le egy valószínűleg bűnözőt?! Kedvem támadt elfutni, de már késő volt, mert a monstrum rám emelte pillantását és gúnyosan elmosolyodott.
-Nagyon eltévedtél puhapöcs...-röhögött fel és megindult felém. Rémültem hátráltam és most már nagyon nem tűnt jó ötletnek idejönni... Egyáltalán nem így képzeltem el ezt az egészet.

-Nem mondták, még hogy veszélyes ez a környék kislányoknak?-hallottam meg egy másik mennydörgő hangot is és nagyra táguló szemekkel figyeltem, ahogy még három másik tagbaszakadt ember is előlép az árnyékból. A pulzusom az egekig szökött, a vérem a fülemben zubogott és nem volt kérdés, hogy el akarok-e menekülni, de már nem volt merre. Lassan körülvettek és egyre szűkülő körben közeledtek.

-Nyugi, nem kell félni, nem fogunk bántani!-mondta egy másik, mély hangját meghazudtolóan negédes hangon.

Nem kellett jó emberismerőnek lenni, ahhoz, hogy tudjam, hogy hazudik, főleg miután megpillantottam a kezében forgatott pillangókést. Sikítani akartam, segítséget kérni, de a pánik annyira összerántotta izmaim, hogy egy hang nem jött ki a torkomon. Éreztem, hogy fogytán az idő és magamban segítségért imádkoztam.

-Ha szépen ideadsz minden értéket, ami nálad van, ma jó napom van és nem esik bántódásod...-szólalt meg a férfi, akinek még mindig ott lógott a cigi a szájában.

-K-kérem...é-én nagyon sokat fizetek ha...ha segítenek nekem...-préseltem ki nagy nehezen magamból ezt az egy mondatot aminek vére a félelemtől már lefúlt hangom.

A melák felröhögött, mire ijedten összerezzentem, majd gúnyosan rám vigyorgott.

-Na, mégis mi az ajánlat?!-kérdezte alattomos hangon, de közben intett az embereknek, hogy eltehetik a késeket.

Egy icipicivel könnyebben tudtam megszólalni, de hangom még így is szinte az érthetetlenségig eltorzult és remegett a rettegéstől.

-Új személyazonosságról lenne szó...-válaszoltam elcsukló hangon.

A fickó nagyot szívott a csikkjéből és elhajította.

-Nos...-nézett véreres szemeivel enyémekbe. -És mégis ennyi lenne az a sok?

Lassan levettem a táskám a vállamról, hogy megmutassak egy köteg pénzt, de erre a gyanús mozdulatra azonnal hárman kést rántottak. Ijedtemben elejtetem a táskát és kiborult belőle pár vastag köteg.

-Azt a kurva életbe!-nyúlt meg a férfi arca. Lehajolt a táskáért, belenézett majd kivett belőle egy újabb adag pénzt. Jó alaposan megnézte, majd elégedetten akasztotta vállára, miután meggyőződött róla hogy igazi.

-...sz-szóval tudnak segíteni?-cincogtam, mire sunyin rám vigyorgott hiányos fogazatát mutatva.

-Én ilyet soha nem mondtam...-válaszolta gúnyos, lesajnáló hangon. Nagy röhögés támadt kijelentésére.
Kellett pár pillanat, míg felfogtam szavait, aztán teljesen lesápadtam és azt hittem elájulok. Nem...ez lehetetlen... Nem történhet meg!

-De-de kérem!-kiáltottam sírástól remegő hangon. Nem lehet, hogy minden pénzt ellopnak tőlem! Az életünk, nincs joguk elvenni!

-Azt ajánlom húzd el hamar a segged puhapöcs, ha nem akarod, hogy még az arcod is kicsipkézzük...-nézett rám és szemeiben indulat csillogott gonosz mosolya takarásából.
Tehetetlenül rogytam a földre és törtem ki zokogásban és már az sem érdekelt, ha megölnek. Most veszettem el az új életünk utolsó esélyét. Minden küzdelem, minden szenvedés, hiába való volt... Hogy lehettem ilyen ostoba, hogy minden az összes pénzt elhoztam egy ilyen helyre?!

Ebben a pillanatban lövés dördült és rögtön egy ordítás. Halára váltan kaptam a hang irányába a fejem és figyeltem, ahogy az egyik monstrum összeesik és közvetlenül mellettem elterül a földön.

-Fedezékbe, a kúrva életbe és lőjetek már vissza bassza meg!-üvöltött fel a főnök.

Másra nem maradt időm, csak a földre vetni magam, mert egy pillanattal később megindult a golyózápor fejem felett. Minden ízemben reszketve, behunyt szemmel és fülemre tapasztott kezekkel feküdtem. A halál félelem teljesen megbénított. Ismét felharsant egy üvöltés majd még egy és a hozzá tartozó haláltusa közbeni hörgés. Hallottam, hogy valaki lélekszakadva rohanni kezd tőlem egyre távolodva, mire elhaltak a fegyverek hangjai.

-Nézzetek körbe! -Ha van még, aki él, lőjétek fejbe!-harsant fel egy ismeretlen hang és egy pillanattal később lábak dobogását hallottam. Nem mertem megmozdulni, de gyorsan ziháló légvételem sehogy se akart csitulni. Tudtam, hogy meg fogok halni, hiszen én még élek... Hallottam, ahogy egy trappolás egyre közelebb ér hozzám, majd megáll mellettem. Leizzadtam és egy hajszál választott el attól, hogy elájuljak. Összeszorítottam szemeim és vártam a fájdalmat. Pár másodperc elteltével még mindig semmi nem történt.
-Főnök, itt van egy élő civil!-harsant mellettem egy férfi hang.
-Várj, ne lőj, őt én intézem el, ha kell!-válaszolta egy másik nyugodt férfi hang és ismét hallottam a közeledő lépteket. Egy erős kéz megragadta karomat és egyetlen mozdulattal talpra rántott, mintha csak egy tollpihe lennék.
Remegve, könnyeimtől alig látva nyitottam ki szemem és néztem rá az emberre akitől az életem függött.

-Ez még csak egy kölyök...-szólalt meg a nyugodt hangú férfi.

-Azt a jó büdös kibaszott kurva életbe!-cifrázta meg mellettem a másik, mire azonnal éreztem, hogy hirtelen lazul a szorítás karomon.

Nem értettem, mi történt és szaporán pislogtam, hogy ne csak homályosan lássak. Lassan tisztult a kép, mire szinte hátrahőköltem. A saját szemeimbe néztem... Megőrültem...ez...ez... Ha lehetséges, még sokkosabb állapotban álltam és csak bámultam a velem szemben álló férfit.

-Én hülyültem meg bassza meg, vagy kibaszottul olyan ez a srác, mintha a fiad volna?!-kiabált hitetlenkedve a másik fickó.

A velem szemeben álló férfi valóban teljesen olyan volt mint én, csak körülbelül huszonöt évvel indőssebben és itt-ott kopaszodó szőkésbarna hajjal.

-Képtelenség...-suttogta elképedve. Remegő kézzel kezdett arcom felé nyúlni,mintha meg akarna győződni róla, hogy nem csak képzeleg, de közben másik kezéből kiesett a pisztoly.

Az éles csattanó hang térített magamhoz a zombiszerű állapotból. Nem gondolkodtam, a véremben tomboló adrenalin vezérelt. Sarkon fordultam és mint még életemben talán soha, iszonyatos sebességgel elrohantam. Kétségbeesetten, rémülten, de legfőképpen teljesen összezavarodva futottam az emberek között törve az utat. Azt se tudom, hogy találtam vissza, csak arra eszméltem fel, hogy mint egy őrült, remegve rontok be a szobánk ajtaján és rogyok össze a helység közepén. Percekig csak ültem sarkamon és próbáltam feldolgozni a történteket. Lassan kezdett bennem tudatosulni, hogy az egész jövőnket tönkre tettem.

-NEEEEEEEM!!!-üvöltöttem fel és tehetetlen dühömben és elkeseredésemben teljes erőmből a padlószőnyeget vertem. Sajnos nem tudtam magamnak akkora fájdalmat okozni, mint amit a tudat okozott: másodszorra tettem tönkre az életünket. Egy darabig kétségbeesett értelmetlen kiáltásokkal tomboltam, majd lassan ment át néma zokogásba. Magzatpózba gömbölyödtem és átadtam magam a fájdalomnak, amit a mérhetetlen kudarc okozott. Mindennek vége, amivel helyre hozhattam volna a hibámat. Soha nem lesz már esélyünk normális életre...Harry, ha megtudja, egy életen át gyülölni fog... Olyan mélységeket jártam be, hogy már fizikai fájdalmat okozott a veszteség érzése. Azt kívántam, bárcsak egy csettintésre meg tudnék halni. Minden erőmmel azon voltam, de nem jártam sikerrel sajnos.