Sziasztook! :D Sajnálom, hogy múlt héten nem tudtam részt hozni, de mint már mondtam, "beértem magam" és nem akarom összecsapni a részeket, szóval most kicsivel több időre van szükségem. Nagyon köszönöm, akik a sok késés és minden mellett is olvassák a történetet és kitartanak. Jó olvasást! :* :)))

~Harry~

A legédesebb álomba merültem...vagy ez talán a valóság, csak alig merten elhinni. Csendben szenderegtem az erős karok között és én voltam a világ legboldogabb embere! Olyan leírhatatlan érzelmek tomboltak, bennem, amik teljesen megbénítottak, ahogy forró testeink egymásnak simultak és magamba szívtam utánozhatatlan illatát. Finoman játszadozott hajammal és lágy csókokkal hintette be ajkaim. Ha lehetséges még jobban belé szerettem. El akartam neki mondani és hallani, hogy ő is így érez-e, de valahogy nem akartak a szavak a számra jönni...féltem a választól... Nem akartam tönkretenni ezt az idillt. Aztán végül úgy döntöttem, hogy nem kell elkapkodnom a dolgokat, egyszerűen csak kiélvezem a pillanatot. Lassan pislogva nyitottam ki szemhéjaim és nehezen ráfókuszáltam. Egyenesen a csillogó tengerkék íriszek ejtettek rabul. Kezét lassan arcomra simította és mélyen megcsókolt. Ezzel minden kételyemet eloszlatta, olyan gyengéden, mégis szenvedélyesen táncoltak nyelveink. Kezei olyan puhán és óvón simítottak végig bőröm minden négyzetcentién, mintha egy törékeny virág lennék. Szinte dorombolva símúltam bele mozdulatába. Pár perccel később picit elhúzódott, de épp csak annyira, hogy számba motyoghasson.

-Félsz a hótól?

Hangja egyáltalán nem volt gúnyos, inkább csak féltő. Újra kellett indítanom az agyam, amit teljesen elvett édes ajkaival, hogy válaszolni tudjak.

-Hát...igen....-mondtam kissé elpirulva, de hangom annyira karcos volt, hogy meg kellett köszörülnöm a torkom.

Louis szemeiben újra felrobbant a tűz és beharapta ajkát. Ujjai finoman simogatták felhevült bőröm, aminek nyomán kirázott a hideg. Egész életemet itt akartam tölteni a karjai között...Kicsit megrázta fejét, hogy tovább folytathassa a kérdezősködést.

-Miért vagy mióta?

-Mióta apa elment...-kezdtem bele és éreztem, hogy hangom kissé elvékonyodik, ahogy elszorul torkom.

Louis, ha ez még egyáltalán lehetséges, még közelebb húzott magához és nyugtatóan puszilgatta a fülem mögötti vékony bőrt, mire azonnal ellazultam.

-Akkor még csak nem szerettem a telet...-folytattam bőrébe suttogva. -Aztán már gyűlöltem...és végül rettegtem tőle...  -Anya akkoriban depressziós volt és csak későn vette észre, mikor már sikítva sírtam, mikor hóesésbe ki akart küldeni játszani, hogy baj van...-sóhajtottam nagyot, ahogy a fájdalmas emlék kis foszlánya ismét megjelent csukott szemem előtt. -Azonnal elvitt pszichológushoz, aki már csak annyit tudott mondani, hogy mivel nem tudtam apa elvesztését feldolgozni, azért alakult ki ez a pánikroham. -És hogy örüljünk, hogy csak a hótól van, mert rosszabb is lehetne... -Azóta már valamilyen szinte tudom kezelni a fóbiám, de ha hó ér hozzám, még most is pánikrohamot kapok...-fejeztem be és pilláim takarásából néztem fel rá.

Arca szörnyülködésről és döbbenetről árulkodott.

-Hazz...én ezt...sajnálom...hogy idehoztalak...-suttogta és bűnbánóan nézett szemembe. 

Most én hajoltam szájára és addig csókoltam, míg úgy nem éreztem, hogy elmulasztom a lelkiismeretfurdalását.

-Semmi baj...így volt tökéletes...-suttogtam szájába, mire éreztem, hogy ujjai hajamba túrnak és picit fordít helyzetünkön. Úgy kényeztetett és masszírozta nyelvem, hogy belerengtem. Végtelennek tűnő percekig csókolóztunk, szinte eggyé válva, gyengéden simogattuk egymást és szavak nélkül mondtunk ki mindent. Egy dal járt a fejemben, aminek most értettem meg minden szavát és hangját... 

"Szívből szeretni híven! Nincs szebb, égni e tűzben!

És együtt repülni fel, hogy lelkünk kevésbé féljen!

Szívből szeretni mámor, elvész közel s a távol!

És érezd, a szíved lángol, eltűnt a múlt a mából!..."

A meghitt pillanatnak gyomrom korgása vetett véget. Louis felkuncogott és nyomott egy puszit az orromra.

-Körbenézek, hátha van itt valami ehető...-bújt ki a takaró alól, mire megborzongtam a hidegtől.
Őszintén szólva jobban örültem volna, ha inkább itt marad velem. Viszont ahogy felállt, elakadt a lélegzetem. Egyszerűen nem tudok betelni a látványával. Olyan kerek feneke van, hogy éreztem, hogy vérem azonnal meglódul és ismét egy bizonyos testrészembe áramlik... Ahogy Louis kereste a ruháit és forgolódott, megpillantottam elölről is, mire már komolyan vissza kellett fognom magam, hogy ne nyögjek fel. Szerszáma kőkeményen remegett és már fénylett előnevétől...

-Ne nézz így, ha nem akarod, hogy azonnal újra leteperjelek.-kuncogott fel karcos hangján.
Azonnal rajtakapottam lesütöttem szemem, mire most ő nyögött fel.
-Ezt se csináld...megőrjítesz...-nyöszörögte keservesen és szemem sarkából láttam, hogy villámgyorsan felkapja ruháit magára és eltűnik a szemem elől. Gondolom a konyhába vagy konyha szerűségbe ment, mert polcok nyitódását hallottam. Most először néztem jobban körül. Egy picike, de annál otthonosabban berendezett fa házikóban voltunk. Olyan volt mint egy igazi kis meselak. A falak kissé kopottak voltak és minden bútoron látszott, hogy nem egy mai darab, csak egyedül a kandalló lógott ki kicsit az összhangból modernitásával. A falakon különféle horgászbotok és kitömött halak lógtak és a szőnyeget is egy nagy medvebőr helyettesítette, ami szépen kiterült a padlón. Lassan kimásztam a takaró alól és én is felöltöztem. A vékony kis ing és szűk...jelenleg még annál is szűkebb...nadrág nem bizonyult elég melegnek, így gyorsan visszabújtam a meleg pokróc alá.

-Sajnos csak ezt találtam.-tért vissza Louis kezében egy zacskó keksszel. -Majd ha eláll a hóesés, visszamegyünk a városba.-bújt be mellém és az ölébe húzott.

Hátulról átkarolt és állát vállamon pihentette, miközben csendben falatoztunk.Sose hittem volna, hogy ekkora nehézséget jelent egy kekszet megenni... Ujjai bebarangolták mellkasomat és néhány ártatlannak tűnő mozdulatnál pólóm alá is besiklottak. Elemi küzdelmet kellett folytatnom, hogy ne nyeljek félre...

-Hol vagyunk?-törtem meg a csendet.

-A búvóhelyemen...-válaszolta titokzatosan mosolyogva, mire felcsúszó szemöldökkel néztem rá. -Pár éve vettem ezt az ezer éves kis horgászházat, kicsit kipofoztam itt-ott és azóta, ha kicsit el akarok tűnni a világ elől, ide szoktam lejönni.

Meglepődtem... Nem hittem volna, hogy a kemény, miden megpróbáltatást kibíró nagy Tomlinsonnak is szüksége lehet a magányra... Még annak ellenére sem, hogy már láttam a gyengébbik oldalát is. Csend állt be közénk, de nem az a kínos, mikor mindketten feszengtek, hogy mit mondjatok. Egyszerűen élveztük egymás érintését, szívének dobogását, szuszogását és lágy csókjait. Minden tökéletes volt...túl tökéletes. Már szinte egy klisés romantikus filmbe is beleillet volna ez egész... De rá kellett jönnöm, hogy én mindig is csak erre vágytam.

Fogalmam sincs, mennyi idő is telhetett el, hogy órák vagy csak percek, mikor egyszercsak az ablakra tévedt pillantásom. Leesett állal, szinte önkéntelenül álltam fel és hagytam, hogy lábaim az üveg elé vigyenek. Életemben nem láttam még ennyire csodálatos, de számomra egyben ijesztő képet. A köd már teljesen felszállt és a hóesés is elállt, így elém terült az egész táj. A ház előtt egy hatalmas tó terült el, aminek felszínén úgy csillogott a lemenő nap, mintha aranyat szórtak volna rá. Körülötte mindent fehér dunnaként fedett a friss szűzhó. Kicsit távolabb egy erdő kezdődött, amit a hó zord külsejéből játékosra és szelídre faragott, ahogy az ágakon nehezedve óriás hóembereket alkotott belőlük. Csak álltam letaglózva és próbáltam felfogni ezt a csodát, amit természetnek hívnak.

-Mesés, igaz?-karolt át valaki hátulról és állát vállamra fektetve suttogta fülemben.

-Az...-bólintottam hitetlenkedve és sóhajtva olvadtam karjai közé.

-Meg fogsz fázni ebben a vacakban...-simított végig karomon, mire valóban kirázott a hideg, bár közel se a hőmérséklet miatt. -Hozok pár ruhát! Felöltözöl és hazaviszlek...-nyomott egy puszit fülem mögé és már el is távolodott.

Nem akartam... Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki hisztizni és tombolni akar, mikor az anyukája ráparancsol. Nem akartam tudomást venni a valóságról, itt akartam maradni ebben a mesében. Úgy éreztem, hogyha kilépek ezen az ajtón, olyan mintha a mesekönyvet csuknám be, mielőtt eljönne a herceg a királynőért...és örökre a sárkány rabja marad...

Mire folytathattam volna gondolatmenetem, Louis megérkezett kezében az ígért ruhákkal. Kissé kelletlenül húztam át fejemen az anyagot, ami meglepően nagy volt rám. Ez egészen biztos, hogy neki combközépig ér...-kuncogtam fel a gondolatra és nagyot lélegeztem, mert megéreztem a pulcsiból áradó Louis illatot. A nadrágnál már megtorpantam egy pillanatra. Nem tudtam eldönteni, hogy a bő melegítőt ráhúzzam-e a szűk farmerre vagy cseréljem le. Felpillantottam Loura, aki egy lépéssel előttem állt, keresztbe tett kezekkel és szexi félmosollyal figyelte bénázásom. Megrántotta vállát, mire úgy döntöttem, maradok a "ráhúzós" változatnál, hiszen elég hideg van. Mikor már minden rajtam volt, nem tudtam tovább húzni az időt... Louis kinyitotta a bejáratot, mire a szél azonnal befújt egy maroknyi havat. Nagyot sikkantva ugrottam arrébb egy métert.

-Lou...ez nem fog menni...-néztem rá szaporán mozgó mellkassal.

-Nyugalom, semmi baj! Nem kell a hóhoz érned...-lépett elém és nyomott egy puszit az orrom hegyére, miközben kezeimet bátorítóan megfogta. -Rendben?-nézett kék íriszeivel enyémekbe.

Bólintottam és próbáltam nem gondolni rá, hogy perceken belül ki kell mennem...

-Megyek, közelebb állok a kocsival!-engedte el kezem és kilépett az ajtón. Pár perccel később mosolyogva tért vissza. Nem szólt semmit, egyszerűen csak elém állt és egy pillanattal később már fel is kapott.

-Tegyél le, nehéz vagyok!-kiállottam rá azonnal ijedten, de közben már nyaka köré fontam karjaim.

Harsányan felkacagott, mire nagyot dobbant a szívem, annyira édes volt.

-Én pedig erős vagyok!-kacsintott rám. -Egyébként pedig ha nem akarsz hóhoz érni és tudtommal nem tudsz repülni se, nincs más megoldás!-nyomott egy puszit számra, mielőtt még valami hülyeséget mondok.

Az ajtón kilépve azonnal felnyikkantam és arcom szorosan szakába fúrtam. Mélyen beszívtam illatát, hogy elterelje figyelmem a szélen kavargó fehérségről. Pár pillanattal később már éreztem is, hogy előre hajol és letesz valami puhára. Ahogy kinyitottam a szemem, megkönnyebbülten konstatáltam, hogy már a kocsiban ülök, biztonságos távolságban...

Az út alatt nem szóltunk egymáshoz és érezhetően egyre nőtt a feszültség. Valahogy már semmi nem volt olyan, mint ott... Egyre inkább nőtt bennem is a késztetés, hogy kitörjenek belőlem a szavak... Pontosabban csak egy... Amivel talán mindent meg tudnék változtatni... Vártam a megfelelő pillanatot, de akárhányszor Louisra néztem azzal a lendülettel is csuktam be a szám. Arca gondterhelt és feszült volt. 

Niall háza előtt parkoltunk le. Egy mély levegőt vettem és felé fordultam. Már izzadt a tenyerem és remegett a lábam. Túl akartam lenni rajta, bármi is lesz. Mintha direkt csinálta volna, hogy ne tudjak semmit mondani, amint felém nézett, kiugrott a kocsiból és megkerülve nekem is ajtót nyitott. Hála az égnek itt már elolvadt a hó és már csak a sár emlékezettet rá, hogy volt itt is valami. Amint kiléptem és az ajtó becsukódott mögöttem, Louis azonnal hátat fordított nekem.

-Szia...-köszönt ridegen, mire a pattanásig feszült idegeim megadták magukat.

-Tomlinson!-kaptam el keményen karját és magam felé fordítottam. -Valamit el kell mondanom neked...

Szemeiben valódi félelem csillant, amit nem értettem, de nem is akartam most foglalkozni vele.

-Be kell vallanom, hogy én teljesen...én...-akadtam el egy pillanatra, hogy erőt gyűjtsek, hogy kimondjam azt az egy szót.

Louis hirtelen cselekedett. Ujjai hajamba túrtak, másik keze derekam kapta el és számra tapadt. Úgy csókolt, hogy teljesen beleszédültem. Szinte felfalt olyan vadul és kétségbeesetten csókolt. Nem tudtam, hogy miért tette ezt, de nem is érdekelt... Minden félelme elszállt, kétség sem férhet hozzá, hogy ő is érez valamit irántam.

-Mennem kell...sajnálom...-húzódott el hirtelen és a kocsiba pattanva elhajtott.

Ledermedve álltam az út szélén bámulva magam elé, ahol egy pillanattal ezelőtt  még Louis állt. Olyan hirtelen történt minden, csak nagy sokára tudatosult bennem, hogy itt hagyott... Egyszerűen faképnél hagyott...

-Istenem, miért?!-nyögtem fel elkeseredetten és hajamba túrtam.

Nem tudtam értelmezni ezt az egészet... Azt hittem, hogy mostmár minden rendben lesz, de azóta, hogy kiléptünk a meseházból semminek nincs értelme... Életem legcsodálatosabb és talán mondhatom, hogy első szeretkezését éltem át...vele... Aztán a kocsiban már tiszta ideg volt, de utána úgy csókolt, mintha soha nem akarna elengedni... Majd faképnél hagy... Ismét ez a szörnyű, gyilkos kétely sodorta már a kötelet, hogy nyakam köré tekerve undok szálait, fojtogathasson.

Úgy tántorogtam be az ajtón, mint akit megvertek...és úgy is éreztem magam.

Niall ijedten kapta fel a fejét  váratlan zajra. Ahogy találkozott tekintetünk, szavak nélkül beszéltünk meg mindent, amit ilyenkor lehet mondani. Szemei vörösek voltak a sírástól és halványan reszketett. Mellé rogytam, átkaroltam és szorítottuk egymást, hátha az erőt ad.

-Ma van az utolsó napunk itt..holnap vége..mindennek...-suttogta elcsukló hangon, mire nekem gombostűfejnyire szűkölt a gyomrom.

Ezt vártam már nem tudom mióta, most mégis ez volt a legrosszabb dolog, ami tudatosult bennem. Nem lehet így vége! Muszáj letisztáznom ezt az egészet Louisval vagy különben beleőrülök...-bámultam sokkos állapotban magam elé és simogattam hátát. Meg akartam kérdezni, hogy mi történt, hogy jól van-e, de nem jött ki hang a torkomon. Ültünk percekig és próbáltunk napirendre térni ezután a nap után, bár ez elég esélytelen volt.

-Pakoljunk össze...-húzódott el a szőkeség szipogva és kézfejével törölte meg szemeit. 

Bólintottam és kezemet nyújtottam, hogy őt is állásba húzzam. Elmentem a szobámba, de amint becsukódott mögöttem az ajtó, azonnal keserűen felnevettem. Semmim sincs, amit tudnék pakolni, hiszen itt minden Niallé. Lerogytam az ágyra és arcom kezeimbe temettem. Próbáltam összerakni a darabkáim, amire teljesen szétestem, de egyszerűen képtelen voltam. Remegő sóhaj hagyta el számat, ahogy felidéztem a képet, ahogy Louis elsötétült szemekkel fölém hajol, ahogy a fülembe suttogja, hogy vigyáz rám, ahogy átkarol... Vágytól teli sóhajai, ujjai, amikkel simogatott, bőrének illata, vad szenvedélyes csókjai... Mire észbe kaptam, min is fantáziálok, nadrágom már feszült rajtam. Egy keserves nyögés hagyta el számat, majd dühösen felpattantam. Lekaptam magamról a hosszú ujjút és a földre hajítottam, majd a nadrággal is ezt tettem.  El kellett terelnem valamivel gondolataim, mert úgy éreztem különben oda kell hozzá rohannom, átölelnem és a fülébe suttogni, hogy én valóban szeretem és soha nem fogom elengedni... 

Felkaptam egy táskát és azt a néhány apróságom, amim volt, pénztárca, telefon és azt a pár ruhát, amit Nitől kölcsönöztem, beledobáltam. Mikor végeztem ezzel, elmentem zuhanyozni. Ahogy ledobáltam ruháim, elakadt lélegzetem, mikor megpillantottam magam a nagy tükörben. Hitetlenkedve léptem közelebb és simítottam végig bőrömön. Nyakam és mellkasom tele volt piros vagy éppen már sötétbordó szívás és harapásnyomokkal, de még combomon és csípőmön is akadt pár. Vérem azonnal meglódult és ismét egyetlen testrészem felé áramlott. Beálltam a zuhany alá és hideg vizet engedtem, hátha az lenyugtat, de nem sokat segített. Megadó sóhajjal zártam el a csapot és a csempének támaszkodva fontam magam köré ujjaim. 

  -Miért hagytam, hogy így behálózzon?!-suttogtam magam elé kétségbeesetten, mielőtt átadtam magam a gyönyörnek.