Hiii!:) Itt is lenne a folytatás! Őszintén szólva, már nagyon vártam, hogy ez a rész következzen! Remélem nektek is tetszeni fog! ;)

~Harry~

Az ajtón kilépve ismét rángatózni kezdtem és kétségbeesetten könyörögni, hogy engedjen el. Bármit megtettem volna, hogy kiszabaduljak a férfi karmai közül.

-Nyughass már kölyök, nem nekem kell a segged, én nem vagyok buzi!-mordult rám idegesen, mire azonnal felhagytam minden eddigi tevékenységemmel.

Ezer kérdés merült fel bennem. De ha nem neki kellek, akkor miért vagyok most vele? Mit akar tőlem? Ki ez az ember? És ha nem neki, akkor kinek kellek? Nem mertem megszólalni, mert látszott rajta, hogy elege van belőlem, így csak csendben vártam, hogy mi fog következni. Annál rosszabb úgyse lehetne, hogy ez a férfi erőszakol meg.

Elrángatott egy nagy fekete sportkocsihoz, aminek kinyitott az anyósülés félöli ajtaját és egy laza mozdulattal "besegített".

-Meghoztam a srácot...-mondta türelmetlenül és már csukta is az ajtót, hogy a csajt derékon ragadva siessen el.

Még fel se eszméletem, már fel is búgott a kocsi motorja és megindultunk. Hirtelen a sofőr felé kaptam a fejem, mert nem is figyeltem, hogy már ül bent valaki. A pár perccel ezelőtti elméletem, miszerint nem lehetne rosszabb, ebben a pillanatban dőlt meg, mikor felismertem a kusza barna tincsekkel keretezett arcot. A gyomrom gombostűfejnyire zsugorodott és kezem ismét remegni kezdett. Ő rám se nézett, szigorúan az utat figyelte és úgy szorította a kormányt, hogy neki is meg-megremegett a keze.

Mi ez az egész?! Mi folyik itt?! Mit akar tőlem?!-cikáztak a fejemben a kérdések és sehogy sem tudtam őket megválaszolni. Rettegtem tőle, hogy mit fog velem tenni... Amennyire csak tudtam, az ülés legtávolabbi pontjára ültem és karjaim védekezően magam köré fonva lélegzetvisszafojtva figyeltem minden rezdülését.

Nagyjából fél óra telhetett el, míg egyenesen kifelé mentünk a városból. Az idegeim pattanásig feszültek voltak már, ahogy telt az idő a nyomasztó csendben. Már az utolsó házat is rég elhagytuk és csak rétek és szántók váltottak egymást, mikor végre lassítani kezdtünk. Egyszer csak váratlanul lekanyarodtunk az útról és egy szinte már járhatatlan földes úton folytattuk a zötykölődést percekig. Még nem mertem magamnak se bevallani, de már szinte biztos voltam benne...meg fog erőszakolni... A félelem és a pánik egyre jobban kezdett úrrá lenni rajtam. Én soha nem ártottam neki semmivel! Mégis miért teszi ezt?!

Hirtelen fékeztünk le, nagy port kavarva körülöttünk. Louis továbbra se mozdult, csak meredten bámult kifelé...mint ez igazi pszichopata... A szívem a torkomban dobogott és a pulzusom az egekig szárnyalt. Adrenalin öntötte el testem, ami erőt adott hozzá, hogy szinte észrevétlenül megmozdítsam kezem és ujjaim az ajtó kilincsére csúsztassam. Minden erőmet összeszedtem, hogy amint kinyitom az ajtót, teljes erőmből tudjak futni. Mély levegőt vettem, de ebben a pillanatban kattant a kocsi zárja, így csak kétségbeesetten, de hiába rángattam a menekvésem utolsó kulcsát. Csapdába estem, innen már nincs kiút...-tudatosult bennem. Térdeim mellkasomhoz húztam és fejemet karjaim közé temetve, hátamat az ajtónak vetve elsírtam magam. Minden porcikám remegett a rám váró kín gondolatától és azt kívántam, bárcsak meg tudnék halni most rögtön. Légzésem fokozatosan ment át zihálásba és elcsukló hangon kezdtem könyörögni, pedig tudtam, hogy hiába... Nem fogom kibírni, ha még egyszer át kell élnem, mindazt, amit akkor...

-Kérlek, könyörgöm, ne bánts!-kiáltottam fel rémülten, ahogy megéreztem tenyerét a hátamra simulni.

Éreztem, ahogy lehelete már a fülemet cirógatja, ahogy közel hajolt. Még jobban összegömbölyödtem, hogy legalább ezzel is időt nyerjek.

-Soha többet nem tudnálak bántani! -Nincs semmi baj, nyugodj meg!-suttogta annyira nyugodt és határozott hangon, hogy egy pillanatra elcsitultam.

Nem! Többször nem fogok bedőlni neki!-ráztam meg fejem, hogy ő lássa, hiába próbálkozik.

-Harry, kérlek, könyörgöm, tudom, hogy semmi okod rá, de higgy nekem!-próbálkozott tovább és hangja megremegett.

Annyira hihetőnek tűnt, de mégsem tudtam már bízni benne. Hiszen ő maga mondta...nem érek többet egy dugásnál...

-Esküszöm, nem foglak bántani!-simította másik tenyerét is karomra, mire újra remegni kezdtem. -Annyira sajnálom...-mondta már szinte elcsukó hangon és éreztem, hogy elhúzódik.

Percek teltek el és semmi nem történt, a csendet egyedül zaklatott zihálásom törte meg. Nem bírtam tovább a feszültséget, így óvatosan megemeltem fejem. Homályosan láttam a könnyeimtől, de azt ki tudtam venni, hogy Louis nekem háttal kifelé bámul az ablakon.

-Mit akarsz tőlem? -Miért fizettél értem?

Úgy buktak ki belőlem a szavak, hogy szám elé kaptam kezeim. Lehet nem is akarom tudni a válaszokat... De Louis meg sem mozdult. Talán meg se hallotta...

-Nem tudom...-suttogta még mindig háttal nekem. -Egyszerűen nem akarom, hogy más érjen hozzád...-Nem akarom, hogy bántsanak, nem akarom hogy más is láthassa azt az ártatlan, de lángoló vágyat a szemedben, amit én láttam...

Hangja egyre kétségbeesettebben csengett, míg végül elfúlt. Nem is pislogtam, csak dermedten figyeltem. Vajon nemcsak megint hazudik? Mi oka lenne ezeket mondania nekem?! Lassan felém fordult, mire a lélegzetem is elállt egy pillanatra. Szemei olyan tisztán és őszintén csillogtak, mint két nagy kristály... Meg se próbálta tagadni, hogy ő is sírás határán kűzd...

-Egyszerűen nem tudok elszámolni a lelkiismeretemmel...-nyúlt felém óvatosan és ujjait bal csuklóm köré fonta.

Szívem nagyot dobbant, de nem tudtam eldönteni, hogy ez még mindig a félelem hatása-e. Hüvelyk újával finoman simogatta a kezemen lévő hegeket.

-Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék, hogy ne gyűlölj...-suttogta és olyan elveszetten nézett rám, mintha nem én lennék az ő rabja, hanem fordítva.

Nem szóltam semmit. Mégis mit mondhatnék?! Hogy minden, amit velem tett, azt felejtsük el?!

-Harry! Tudnod kell, hogy ez nem én vagyok! Egy olyan életben élek, amit rám kényszerítenek...-suttogta tovább vallomását és arcán valódi fájdalom honolt. -Tudom, hibáztam... -De szeretném rendbe hozni, de segíts kérlek!-csuklott el hangja, de tekintetével végig enyémet tartotta fogva.

-Ez nem egy hiba Louis...ezt nem lehet megbocsátani...-suttogtam halkan, mikor végre sikerült a döbbenettől megszólalnom. -Én próbáltam megbocsátani, de te magad mondtad...nem érek többet egy...-itt már nekem is elment a hangom. Nagyot nyeltem és minden erőmet összeszedve folytattam. Muszáj végre tiszta vizet önteni a pohárba! -Egyszerűen nem tudom már, hogy mit higgyek...-húztam el kezem és most én fordítottam neki hátat, térdeim köré fonva karom.

Hallottam, hogy kattan a kocsi zárja és nyílik az ajtó, majd becsapódik. Egyedül maradtam ismét összezárva a tengernyi kétellyel és a fájdalmas emlékkel, amik előtörtek. Nem értettem semmit... Nem értettem, mi járhat ilyenkor az eszében. És egyáltalán miért csinálja mindig ez, hogy összetöri a szívemet és ott rúg belém, ahol tud, de mikor kettesebben maradunk, mintha más ember lenne... Vajon skizofrén?-futott át agyamon. Vagy még mindig csak egy hányattatott sorsú kisfiú...aki akarna szeretni, csak nem tud...-súgta a megérzésem, ami még sose csalt... Olyan érzelmek kerítettetek hatalmuk, amit még nem éreztem. Át akartam ölelni, vigyázni rá és megtanítani ismét szeretni őszintén! Megőrültem, ez nem kérdés...

Kézfejemmel dühösen elmaszatoltam könnyeim. Reménytelenül beleszerettem, nem tudom többet tagadni! De két nap múlva már úgyis a hátunk mögött hagyunk mindent és soha többet nem fogom látni! Nem tudtam legyőzni a késztetést... Muszáj elmondanom neki, hogy mit érzek és hallanom kell, hogy ő mit! Talán ha végleg eltaszít magától, könnyebben el tudom majd engedni, minthogy életem végéig azon gondolkodom, hogy talán lett volna bármi esélyem...

Egy megremegő sóhaj hagyta el számat és kinyitottam az ajtót. Körbenéztem, hunyorogtam, de sehol nem láttam már. Ez nem lehet, itt kell lennie!-szorítottam ökölbe kezem és annyira erőltettem szemem a leszálló ködben, hogy már szinte belefájdult. Szinte képtelenség lett volna, hogy kiszúrjam az egyre távolodó, elmosódott foltot, de szívem akkorát dobbant, hogy kétség sem fért hozzá,hogy biztos ő az.

Lélekszakadva rohantam utána.

-Várj! -Ne menj el! -Kérlek állj meg!-kiabáltam teli torokól, de lihegésem és az egyre erősödő szél elvitte a hangom. -Lou!-adtam bele miden maradék erőm és kétségbeesésem ebbe az egy szóba.

A távolodó alak hirtelen megállt. A szívem ismét akkorát dobbant, hogy azt hittem, kiugrik mellkasomból, de nem lassítottam, még gyorsabban kezdtem futni. Már csak pár méter választott el minket, mire a tejszerű ködben végre teljes alakja kirajzolódott. Ahogy elé léptem, térdeimre támaszkodva pihegtem. Bár ha őszinte akarok lenni, ezzel csak az időt húztam. Egy utolsó nagyot sóhajtottam és felegyenesedtem. Egészen közel léptem hozzá és a tengerkék szemekbe fúrtam pillantásom, amikben ezernyi kérdés csillogott.

-Valamit el kell mondanom...-motyogtam, mire élesen beszívta a levegőt és idegesen beharapta ajkát. Egész teste megfeszült az idegesség szinte csak úgy áradt belőle. Nem könnyítette meg a dolgom...  -Nem tudok most megbocsátani neked...-kezdtem bele lassan, mire láttam, hogy a gyönyörű íriszekbe megcsinállanó mélységes csalódást-...mert már rég nem tudok rád haragudni...

Egy pillanatra megálltam és hagytam, hogy felfogja szavaim. Zavar futott át arcán, de mikor felfogta, mit mondtam, szemei szinte felcsillantak. De még nem mozdult meg és semmi  más biztató jelet nem adott, hogy vajon neki is annyit jelent-e amit mondok, mint nekem.

-Louis...-folytattam és nagyot nyeltem. Most jött el az igazság pillanata... -Nem tudom, mikor vagy hogy történt, de...-itt hirtelen elakadtam mondandómban, mert valami hideget éreztem meg a nyakamra cseppenni. Az égre kaptam a tekintetem és hirtelen még a vér is kifutott arcomból, ahogy megpillantottam, mi is volt... Hatalmas pelyhekben kezdett zuhogni a hó... Hirtelen úgy érzetem, minden levegő elfogy körülöttem, hiába kapkodom egyre szaporábban. Egész testem remegni kezdet és hirtelen a földre rogytam.

-Úr Isten Harry! Jól vagy?! Mi a baj?!-térdelt mellém rémülten, de nem tudtam megszólalni, annyira hatalmába kerített a pánik. Éreztem, hogy lever a víz és hamarosan el fogok ájulni, ha még egy percig itt kell maradnom. -Pánikrohamod van?!-kiáltotta ijedten, felismerve a tüneteket. -De hát mitől?!-nyögött fel kétségbeesetten, de közben tenyerét hátamra simította és próbált lenyugtatni. De amíg itt vagyunk esélye sincs...

-A hó...-nyögtem ki két ziháló légvétel között és éreztem, hogy vészesen fogy az erőm.

Louis nem tétlenkedett tovább, azonnal felkapott és futni kezdett velem. Tudtam, hogy rossz irányba indult meg a tejszerű ködben, mert a kocsi pont a másik irányban állt, de nem tudtam szólni. Lehunytam szemem, mert már kis piros karikák ugráltak előtte, az oxigénhiánytól. Nem maradt sok időm... Pár pillanattal később hallottam egy ajtónyikorgást és Louis letett valami puhára.

-Harry, higgadj le, már biztosságban vagy!-mondta elcsukló hangon és megfogta remegő kezeim.

Hiába próbáltam, olyan szinten maga alá temetett a bénító félelem, hogy nem tudtam abbahagyni a zihálást és a pánikolást.

-Vége van már, nyugodj meg, nincs semmi baj, itt vagyok!-kiabált rám sírós hangon és megszorította kezem, de ez is hiába... Meg fogok halni, képtelen voltam már másra gondolni.

Hirtelen megéreztem a puha ajkakat a számnak nyomódni. Kétségbeesetten csókolt és ajkai sósak voltak könnyeitől, de ugyanaz a leírhatatlan érzés fogott el. Gyomromat ismét ellepték azok a mesebeli pillangók és egész testem átjárta a bizsergés. Alig volt egy pillanat az egész, már rögtön el is húzódott. Kezemet azonnal a selymes tincsek közé fúrtam és elnyíló ajkakkal kerestem övét. Érezni akartam ismét csókját, azt akartam, hogy soha ne hagyja abba és örökké abban az édes mámorban maradhassunk.

-Hazz...-suttogta félelemtől remegő hangon, ezzel hirtelen vissza rántva a valóságba. Hirtelen eszméltem rá, hogy már nyoma sincs az előbbi pániknak. Szemeim kipattantak és azonnal Louis még mindig rémült íriszeibe fúródtak. Hitetlenkedve halványan elmosolyodtam.

-Köszönöm...-suttogtam és végigsimítottam még így is gyönyörű arcán.