Sziasztok Kedveseim!:D A héten több időm volt és sikerült pár részt előre megírnom. Szóval arra gondoltam, mivel mindig annyira türelmesen vártok, hogy ha egy csillaggal vagy kommentben jelzitek, hogy érdekelne hamarabb a folytatás, kicsit felpörgethetjük a sztorit!;)

~Harry~

Nem maradt más választásom... Rögtön felálltam és lekaptam felsőm. Az se érdekelt, hogy maszkom is lecsúszott és hogy valószínűleg jól meg fogok fázni.

-Mit csinálsz?!-sipította és hangja remegett az idegességtől és felváltva kapkodta fejét köztem és a házban sorban felvillanó villanyok között.

-Másként nem fogom elérni!-hadartam és amilyen halkan csak tudtam, belemerültem a vízbe, ami hála az égnek a levegőhöz képest elég meleg volt.

-Te nem vagy normális! Gyere ki azonnal és menjünk!!!

Láttam rajta, hogy elönti a pánik, én viszont próbáltam hideg fejjel gondolkodni. Ez az egyetlen lehetőségünk, ha ezt elszalasztjuk, oda az új életünk. Kétségbeesett rimánkodását figyelmen kívül hagyva folytattam. Majdnem mellkasig süllyedtem, mire végre leért a lábam. Undorodtam tőle, de egy mély levegővel lemerültem. Azonnal elkapott a hányinger, ahogy a posványos, koszos víz belement fülembe és orromba, ellepte az arcom, így amilyen gyorsan csak tudtam végig tapogattam az alját.

-A kikúrt életbe!-csaptam a víz tetejére, miután feljöttem. -Nem találom!

-Akkor menjünk már!-toporzékolt a parton zaklatottan barátom.

-Még egyszer megpróbálom, ha nincs itt, megyünk!-vettem egy hatalmas levegőt és alámerültem. Végigfuttattam az ujjaim az alján, de most se találtam semmit. Tudtam, hogy ez a utolsó esélyem, amit nem szalaszthatok el, bármennyire is fogytán a levegőm. Ekkor hirtelen beleakadt az ujjam valamibe, ami más volt, mint amiket eddig fogdostam. Azonnal megragadtam és egy nagy köhögés kíséretében kihajítottam a partra.

-Te jó ég! Már azt hittem, megfulladtál!-kiáltott fel Ni és azonnal a kezét nyújtotta, hogy segítsen kimászni.

Megadtam ujjait, de a nyálkás víz miatt szinte rögtön ki is csúszott kezem övéből, pont mikor legjobban kellett volna tartania. Egy hatalmas csobbanással visszaestem, ami nagyjából olyan hangosnak hangzott a csendben, mintha egy ágyút sütöttek volna el.

-KI VAN KINT?!?!-üvöltött ki Dave a házból és már lehetett hallani, ahogy futólépésben az ajtóhoz siet és a kulcs csörög.

Összenéztünk Niallel és szinte egyszerre kiáltottuk el magunkat: "FUTÁS!!!"

Ő felkapta a pénzzel teli zsákot én pedig a pulcsim kezembe hozva rohantunk a fához. Átdobáltuk a cuccokat és a kötélen egy pillanat alatt felkapaszkodva ugrottunk át. Nem érdekelt, hogy valószínűleg tüdőgyulladásom lesz és hogy a kötél és a kerítés is végighorzsolta meztelen felsőtestem, muszáj volt eltűnnünk. A távolból már a rendőrautók halk szirénája is hallatszott. Lélekszakadva sprinteltünk végig a bokrok takarásában végig az utcákon. A fülemben zakatolt a szívem hangja, a tüdőm szinte sípolt, ahogy a levegőt kapkodtam. Egy fél lépéssel lemaradva Nialltől futottam, aki folyton hátrapillantott, hogy még megvagyok-e. A házuk ajtaján szó szerint beestünk, amit elővigyázatosságból hagytunk nyitva, pontosan ilyen alkalomra készülve. Amint bezártuk magunk mögött, egyszerre rogytunk a földre hátunkat és fejünket nekitámasztva. Nagyjából öt perc telt el, mire egymásra néztünk és elvigyorodtunk.

-Megcsináltuk!-mondtam hitetlenkedve és megkönnyebbülten sóhajtottam egy nagyot. Pár perccel ezelőtt még egy lyukas garast sem adtam volna érte, hogy megússzuk.

-Meg... Ő is csak ennyit tudott kinyögni, de fülig érő szájjal tenyerét enyémbe csúsztatva egy félvállas ölelésbe vont. -Na de menj el, gyorsan zuhanyozz le, talán akkor megúszod a tüdőgyulladást!-paskolta meg hátam és ahogy felállt, engem is felhúzott. Hirtelen fájdalom nyilallt minden tagomba. Most, hogy már nincs a szervezetemben annyi adrenalin, minden sebem kétszer annyira fájt.

Elbicegtem a fürdőig és végre megszabadulva a vizes göncöktől beálltam a zuhany alá. Miközben kiáztattam összetapadt tincseim, akaratlanul is elgondolkodtam rajta, hogy most mi lesz. Sikerült megszerezni a pénzt, de most hogyan tovább?! A városban, de talán még az országban se lenne biztonságos maradnunk... De mire elmegyünk valahova már a pénz nagy része el is ment az útra, mivel ketten vagyunk... Hirtelen minden kétség felgyűlt bennem, amit eddig akarattal száműztem az agyam hátuljába. Nagy sóhajjal zártam el a csapot. Ezt inkább Niallel beszélem meg, mint hogy itt őrlődök. Gyorsan felöltöztem és kimentem a nappaliba, ahol a Szöszi éppen a kanapén ült és nagy erőkkel próbálta a zsákot kibontani.

-Gyere, segíts!-nézett rám izgatottan és maga mellé engedett.

Kissé ódzkodva fogtam meg a nyálkás, algás anyagot és szakítottuk fel egy ollóval. Mindkettőnk álla a padlót súrolta, ahogy a zsák tartalma kiborult a szőnyegre. Ennyi pénzt még leírva se láttunk, nemhogy szoros kötegekben a lábunk előtt heverve.

-Aztabüdös... nyögött fel sokkos állapotban és felvett egy köteg pénzt a sok közül. -Jövünk új élet!-vigyorodott el és feldobta majd elkapta, mintha csak egy almával játszott volna.

-De még mennyire!-nevettem fel  én is, bár még mindig nem tudtam felfogni, mennyi pénz van a birtokunkban. Nem akartam tovább halogatni  a beszélgetést, így vállára tettem kezem. Kíváncsian vigyorogva nézett rám, de mikor meglátta komoly ábrázatom, lefagyott a mosoly arcáról.

-Mi a baj Hazz?!-tette le a pénzt kezéből, jelezve, hogy figyel rám.

-Innen hogyan tovább?-tettem fel a kérdést, ami már bennem motoszkált, de most már buzgott bennem a tettvágy. Úgy éreztem, bárhogy döntünk, helyre fog jönni minden!

-Ez jó kérdés...-gondolkodott el. Egy pillanattal később felcsillantak szemei és szinte felpattant, látszott, hogy rájött a megoldásra. -Vegasba!-kiáltott fel és szinte ugrált örömébe.

Még mielőtt rákérdezhettem volna, már folytatta is.

-Sokkal könnyebb egy ilyen hatalmas városban felszívódni, mint itt. Hiába indulnánk neki innen, Liam kopói előbb küldenék értünk a rendőrautókat, mint mi hívnánk a repülőhöz menő taxit. Viszont, ha elhitetjük velük, hogy benne vagyunk a rohadt tetvükben és velük megyünk, ott egy pillanat alatt eltűnhetünk!-nézett rám kérdőn, de mind a harminckét foga látszott.

-Te egy zseni vagy Ni!-ugrottam fel én is örömömben és magamhoz húztam egy csontropogtató ölelésbe. Szinte el se akartam hinni, hogy végre minden ilyen egyszerűen összejön. Mondjuk már igazán megérdemeltük, hogy a sors nekünk kedvezzen, ha már ennyi akadályt gördített elénk.

Kifulladva dőltünk el a kanapén, de a vigyort nem lehetett volna semmivel levenni arcunkról.

-Már csak pár nap!-sóhajtottam nagyot és lehunytam a szemem.

-Le fogok doktorálni, híres orvos leszek!-tervezgetett Niall mellettem lelkesen és majd kicsattant az energiától. -Vagy lehet egy éttermet fogok nyitni! Egy elit éttermet, ahova gazdagok járnak és én is gazdag leszek! Anyának soha többet nem kell majd dolgoznia, mégis mindenből a legjobbat fogja kapni! Lesz egy hatalmas házam, kerttel, medencével, külön lakájjal és soha nem lesz semmivel gondom az életben. A legmenőbb kaszinókba fogok járni és lesz öt kocsim külön sofőrökkel. Lányok fognak folyton körülvenni, páfrányokkal legyezgetni és a szőlőt a számba adni a medencém szélén!

Kedvtelve hallgattam, ahogy egyre jobban beleéléssel mesél az életről, amire vágyik. Bármit megadtam volna, hogy valóban így legyen. Én is belegondoltam, milyen lenne, ha mindez az enyém lenne. Bizonyára élvezném... De valahol mégis éreztem, hogy az egyetlen, amire én valóban vágyok, az nem a gazdagság, a pompa, hanem egy társ, ki mellett királynak érezhetem magam, még akkor is, ha kétkezi munkával kell megteremtenem a mindennapi betevőt.

-Te mit tervezel Hazz!-bökött oldalba izgatottan figyelve, nekem milyen nagy álmaim vannak.

-Hááát...ez a nagy ház medencével nekem is tetszene...-kezdtem bele és ez valóban igaz is volt. -A pénz nem boldogít, de mégiscsak jobb egy villában sírni, mint egy híd alatt!-nevettem fel, mire barátom kuncogva tarkóm vágott.

-Hé ezt meg miért?!-néztem rá morcosan.

-Mik ezek a nagy bölcs mondások! -Ha pénz van, boldogság is! -Együtt fogunk válogatni a jobbnál jobb csajok közül, akik tapadni fognak ránk!-karolta át nyakam és kezével úgy mutogatott, mint egy profi teleshopos, aki bármit rád tud sózni.

-Úgy legyen!-nevettem fel.

Majd ő is rá fog jönni, hogy nem ez a boldogság, addig pedig élvezze az életet! Vagy inkább...

-Élvezzük az életet!-borzoltam szőke tincsei közé.

-Hozok pezsgőt! Ezt meg kell ünnepelni!-pattant fel és kisietett a konyhába, majd pár perc múlva egy üveggel és két pohárral tért vissza.

Késő estig nevetgéltünk és tervezgettük a jövőnket. Nem foglalkoztunk semmivel, egyszerűen élveztük a győzelem mámoros ízét. Igyekeztünk mindent lezárni, ami még ideköthet minket. Mindenkinek, aki fontos számunkra, megírtunk egy vallomást, mindenről, ami az elmúlt hetekben velünk történt. Ezt az üzenetet csak akkor fogjuk elküldeni, mielőtt végleg elhagyjuk ezt a poklot és Vegasba érkezünk. Miközben anyának írtam, könnyek gyűltek a szemembe. Borzasztó lelkiismeretfurdalásom volt, hiszen nem ezt érdemelte volna, hogy egy SMS-ben tudjon meg mindent. Reménykedtem benne, hogy miután ennek a káosznak vége lesz, mindent újrakezdhetek vele is, de tudtam, hogy erre szinte semmi esély nincs, azok után, amit tenni fogok...

........

Egy újabb nap, de most már sokkal vidámabban sétáltam reggel "munkába". A szabadság érzése mindent felül írt. Még a csípős hideg se tudta kedvemet szegni, pedig szívből gyűlölöm. Sajnos megint visszatért a télies idő, pedig már lassan a tavasz közeleg. Alig tudtam az elégedett vigyort mosolyra csökkenteni arcomon, hogy ne nézzenek a járókelők teljesen hülyének.

Vidáman csacsogtam, de ma reggel barátom viszont szokatlanul csöndes volt. Mikor kérdőn rápillantottam, akkor is csak egy halvány mosolyt engedett meg az orra alatt.

-Hé, mi baj?-löktem játékosan oldalba, mire csak megrántotta vállát.

-Semmi!-motyogta és még lejjebb hajtotta fejét!

-Niall!-álltam meg és megfogtam karját, hogy ő is ezt tegye. -Kérdezte valamit!-mondtam határozottan.

Továbbra sem válaszolt, így már azon voltam, hogy még egyszer feltegyem neki a kérdést, kicsit erélyesebben, de ekkor hirtelen felnézett rám. Döbbentem vettem észre, hogy szemeiben könnyek gyülekeztek.

-Lefeküdt vele, érted?!-tört ki belőle és hangjából mély fájdalom csengett.

-Tessék? -Mi?! -Kicsoda, kivel?!-kérdeztem vissza nagyra táguló szemekkel lesokkolva. Valahogy viszont már éreztem, hogy ennek az egésznek köze van a tegnap előtti naphoz, mikor ő is valamiért vagy valaki miatt annyira ki volt borulva.

-Lisa...-túrt hajába zaklatottan. -Azzal a kis senki szarcsimbók seggarccal!-sziszegte a mondat végét és kezei ökölbe szorultak.

-Louisval?!-nyikkantam fel és éreztem, hogy egy pillanatra megfordult velem a világ.

-Dehogy, Zaynnel!-suttogta és hangjából annyi gyűlölet sütött, amit még sose tapasztaltam.

-Rohadt gennyláda!-hördültem fel és éreztem, ahogy felmegy bennem a pumpa. -Esküszöm kinyírom!-fújtattam, mint egy feldühített bika.

Hogy lehet valaki ennyire egy aljas rohadék?! Hiszen tudta, hogy Niall és Lisa együtt vannak. Eddig is tudtam, hogy a fekete nem ismer határokat, de ezzel most tényleg nagyon túllőtt a célon! Ráadásul azzal a ribanccal is végeztem volna, aki ennyire lealjasodott, hiszen egy ember kevés egy félrelépéshez... De tudtam, hogy Ni még ennek ellenére is, amit tett, csak védeni tudná, ezért csak Zaynt szidtam tovább.

-És ki mondta?!-kérdeztem, mikor belegondoltam, hogy pár napja még minden rendben volt és dúlt a love.

-Tegnap előtt...-kezdett bele és az idegességtől vegyes elfojtott sírástól megremegett hangja-láttam őket, ahogy Lisa háza előtt a kocsiban egymásnak esnek.

-De biztos, hogy ő volt?! Annyira nem tudtam, vagy inkább nem akartam ilyet kinézni az ártatlannak tűnő lányból. Bár itt mindenkin csak egy kibaszott álarc, amit mutat. És végül is mi más lenne... Kurvák közt él, előbb vagy utóbb neki is azzá kellett válnia.

-A fekete még rám is vigyorgott!-mondta elcsukló hangon bólintva.

-Megölöm, komolyan! Kinyírom, elásom!-tomboltam tovább, ahogy elképzeltem az undorító, gúnyos vigyorát, amivel diadalittasan Niallre néz. 

-Nem ér ennyit...-tette vállamra kezét nagyot sóhajtva. -Az én hibám az egész...-motyogta.

-Ez mégis miért lenne a te hibád?!-akadtam ki hitetlenkedve.

-Zayn megmondta, hogy egy ribanc... Én voltam a hülye, hogy hagytam magammal elhitetni minden hazugságát. Eközben bal kezével orrnyergét simogatta és elmaszatolta a szemében sorban álló könnycseppeket. -Örülök, hogy erre még most rájöttem, amíg nem késő. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha most nem bukik le és még ennél komolyabban magához édesget... -Most legalább új életet kezdhetünk teljesen nyugodtan!

Nagyot sóhajtott és nagyot nyelt, hogy a gombócot is sikerüljön lenyelnie.

-Biztos, hogy sokkal jobb lesz így! Minden rendben lesz!-erősítettem meg én is benne és húztam egy ölelésbe, viszont magamban megesküdtem, hogy ezt nem fogom annyiba hagyni...

-Köszönöm!-nézett szemembe és egy pici megkönnyebbültet sóhajtott. -Menjünk! Minél hamarabb túl akarok lenni már a mai napon is.

Bólintottam és indultunk. Csöndben sétáltunk és jókedvem már nekem is elszállt. Akaratlanul is belegondoltam, hogy nekem mi volt az utolsó csepp a pohárban, aminek hála belekezdtünk az akcióba... Pontosabban ki is volt az oka. Megkönnyebbülve tudatosítottam magamban, hogy többé nincs hatalma fölöttem.

Az ajtón belépve a szokásos őrület fogadott minket, de már nemigazán zavart. Megszokásból masíroztunk végig az előtéren, de a lifthez érve mindketten megtorpantunk. Rájöttünk, hogy nem éppen akarunk senkivel találkozni, aki odafent lehet...

-Mit szólnál, ha keresnénk egy csendes kis zugot és ott meghúznánk magunkat? -Úgyse kellünk senkinek!-javasolta Ni, mire helyeslőn bólogattam.

Elindultunk, hogy keresünk egy nyugodt helyet feltűnés nélkül, de hirtelen egy iszonyatosan éles női hang hasított a levegőbe, mire nagyjából mint a filmekben szokott lenni, mindenki lefagyott.

-Styyyyles, Hooooran, ide! Most!-visította, mire minden ellenkezés nélkül indultunk meg, mintha kötélen húztak volna minket.

Egymásra néztünk, de mindkettőnk arcára csak értetlenség, zavar és enyhe félelem ült ki. Úgy álltunk a pult előtt, mint két kis óvódás, akit éppen leszidni készülnek. Gyorsan végiggondoltam, mi lehet az oka, amiért valószínűleg nagy slamasztikában vagyunk. Rá kellett jönnöm, hogy inkább mi nem lehet az oka, hogy bajban vagyunk...

-Menjetek fel azonnal Mr. Paynehez!-mondta ellentmondást nem tűrően és ujjával a megfelelő irányba mutatva jelezte, hogy ennyi volt a mondanivalója.

Ódzkodva tettük, amit kért, de már útközben megborzongtam. A megérzéseim azt súgták, ennek nagyon nem lesz jó vége...