Haliii, szép napot mindenkinek! Meghoztam a folytatást! Nem is akarom húzni a szót, jó olvasást!;) 

~Niall~

Zaklatottan szeltem az utcákat...valahogy nem akartak a lábaim visszavinni dolgozni... Nem tudtam koncentrálni, gondolataim olyan gyorsan kergették egymást.

Mégis mit képzelt Harry?! Annyira gyerekes, ahogy viselkedik! Azt hiszi, hogy elfuthat a problémái elől?!-pufogtam magamba.

Ahogy gondolkodtam, egyre jobban ideges lettem.

Ráadásul engem is meg akart zsarolni! Miért akar arra kényszeríteni, hogy szakítsak Lisyvel?! Nem is értem, mi állt össze a fejében, hogy menni akar!-csóváltam meg fejem fújtatva és dühösen belerúgtam egy előttem heverő kavicsba, ami messze pattogott.

Utána sétáltam és egy újabb rúgással küldtem arrébb. Minden dühöm és idegességem a kis kövön töltöttem ki. Legalább tizedszerre rúgtam bele, mikor hirtelen nagyot koppant valamin. Megemeltem a fejem és ijedten konstatáltam, hogy egy kocsinak sikerült nekirúgnom. Az orrom alatt morogva mentem közelebb a járműhöz, hogy meggyőződjek róla, hogy semmi baja nem esett. A szemem sarkából láttam, hogy nagyon ismerős a környék ezért fenéztem, mielőtt a járműhöz léptem volna. Meglepetten láttam, hogy akaratlanul is Lisa háza előtt állok. Elmosolyodtam a tudatra, hogy már tudat alatt is őt keresem. Nagy sóhajjal léptem a kocsi hátuljához, hogy szemügyre vegyem. Őszintén reménykedtem, hogy csak a kerekét sikerült eltalálnom és nem kell egy ilyen bénázás miatt is fájjon a fejem. Percekig tanulmányoztam, de szerencsére nem találtam rajta semmit. Megkönnyebbülten egyenesedtem fel és indultam volna tovább, de hirtelen mozgásra lettem figyelmes a kocsi belsejéből. Ahogy elsétáltam mellette, egy kíváncsiskodó pillantást vetettem be az ablakán, mert végül is Lisa háza előtt állt és hátha ő is benne van... Nagyot dobbant a szívem, ahogy megpillantottam a vörös hajzuhatagot. Már vigyorogva emeltem is a kezem, át se gondolva, hogy bekopogjak-e az üvegen. Ekkor viszont majdnem hátrahőköltem, ahogy a élénk tincsek közé ujjak túrtak. Hatalmasra táguló szemekkel figyeltem, ahogy két kar karolja át Lisat és a lány szinte magára rántja az illetőt... Nem akartam hinni a szememnek... Ez nem lehet! Lehetetlen... Figyeltem, ahogy hanyatt dől a hátsó ülésen és az ismeretlen férfi fölé tornyosul. Hirtelen úgy éreztem, mintha gyomorszájon ütöttek volna, mikor felismertem a fekete hajjal és borostával keretezett arcot, ahogy a lány után hajol, hogy tovább csókolja. Miközben hajolt le, egy pillanatra összetalálkozott tekintetünk. Amint felismert sokkos ábrázatom, elvigyorodott, majd rám kacsintott és egy látványos mozdulattal az alatta fekvő combjai alá nyúlt, ösztönözve, hogy átkarolják csípőjét.

Szédülni kezdtem, olyan régóta nem vettem levegőt, így hirtelen arrébb tántorodva görnyedtem össze térdeimre támaszkodva. Zaklatottan kapkodtam a levegőt és már nem láttam a szememet hirtelen elöntő könnyektől. Képtelen voltam felfogni, amit láttam... Zayn...és Lisa... Kétség sem fér hozzá a fekete gúnyos mosolya után... Elmondhatatlanul fájt a megaláztatás és a szégyen együttes keveréke, hogy ilyen csúnyán át lettem verve. Én tényleg őszintén szerettem és ő végig a szemembe hazudott... Remegő kezeimet ökölbe szorítottam és ajkamba martam fogaimmal.-hiába küzdöttem ellene, a könnyek lassan utat törtek maguknak. Hogy tehetett ilyet? Miért?!

-Te szemét rohadék!-kiáltottam fel,minden dühöm és fájdalmam beleadva, bár magam se tudtam melyikőjükre gondolok...

Egy dühös mozdulattal kentem el arcomon patakokban folyó könnyeim. Nem hagyhatom, hogy úrrá legyen rajtam a fájdalom! Nem adhatom meg nekik még ezt az örömöt is, hogy teljesnek érezhessék a győzelmüket... Minden erőmet összeszedve, fogaimat összeszorítva kényszerítettem remegő testem, hogy álljon fel és nagyokat pislogtam, hogy többször ne szökjön ki egy könnycsepp se. Gyűlöltem Zaynt, amiért igaza volt... Lisanak tényleg nagyobb fasz kellett... Körmeim tenyerembe vájtam kínomban, ahogy a csalódás is elöntött a többi borzalmas érzés mellett. De a legjobban mégis magamat gyűlöltem, aki hagyta, hogy az orránál fogva vezessék és ilyen hamar ilyen közel engedtem valakit is a szívemhez. El akartam rohanni minél messzebb ebből a szarságból egy jobb világba, ahol nem mindenki csak egy kibaszott színész az "élet" nevű színdarabban. A levegőt még mindig kapkodva, zihálva vettem és úgy érzetem, mindjárt felrobbanok, ha nem csinálhatok valamit. Futásnak eredtem teljes erőmből, az sem érdekelt hol kötök ki, csak ki kellett adnom magamból a feszültséget.

Kétségbeesetten rohantam addig, míg lábaim végre felmondták a szolgálatot és szó szerint összeestem egy padnál a fáradságtól. Szúrt azt oldalam, a tüdőm majd kiszakadt és a fülemben tökéletesen éreztem egekben járó pulzusom, de végre kicsit enyhült a fájdalom, ami belülről sokkal rosszabb volt, mint ezek együttvéve. Most már mindent egészen más színben láttam, mint ezelőtt. Nem vágytam másra, csak hogy soha többet ne kelljen ezekkel az emberekkel találkoznom. Ezek után már nem tudnék gyűlölet nélkül az aranyszínű szemekbe nézni... Annyira kiszolgáltatottnak éreztem magam... Álomvilágban éltem és elhittem, hogy létezhet akkora csoda, hogy egy ilyen lány őszintén akar tőlem valamit. Az élet ismét megmutatta, hogy milyen is és kegyetlenül megtorolta naivságom. Arcom kezeimbe temettem és éreztem, hogy a gyűlölet egyre jobban úrrá lesz rajtam, ahogy folyamatosan beugrott csukott szemeim elé Zayn győztes vigyora. Testem halványan reszketett az elfojtott indulatoktól és egyre zaklatottabban kapkodtam ismét a levegőt. Éreztem, hogy el kell tűnnöm innen, vagy olyat teszek, amivel nem tudna a lelkiismeretem elszámolni... De nem lehet...minden ideköt...

A felismerés ekkor szinte hanyatt lökött: kicseszettül nincs itt semmim, ami miatt ne tehetném meg...  Az egyetlen személy pedig, aki igazán fontos az életemben, annak pedig pont ugyan ez a terve... Feltápászkodtam és amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam haza.

~Harry~

Niall úgy robbant be az ajtón, hogy ismét a szívbajt hozta rám. Egyetlen egy szót szólt, de azt ellentmondást nem tűrően.

-Csináljuk!

Amint kiejtette száján, felemelte, eddig szigorúan leszegett fejét, mire leesett az állam. Egész arca vörös volt, szemei úgy csillogtak, mintha a viharos tenger tombolna bennük és szinte egész testében reszketett.

-Úristen Ni, mi történt?!-pattantam fel rögtön, mire azonnal tiltakozóan felemelte egyik kezét.

-Kérlek, csak csináljuk! Majd elmondom!-csuklott el a mondat végére hangja és látszott, hogy elemi küzdelmet folytat a sírás ellen. Egy nagyot nyeltem, hogy visszafogjam az összes kitörni készülő kérdésem, csak bólintottam és átöleltem. Nem tudom, mi történhetett, de valahogy éreztem, hogy fájdalma olyan lehet mint az enyém, ezért sem kérdezősködtem. Bármi is történt, annak oka volt!

Pár perc múlva elváltunk és szó nélkül indultunk meg a konyhai asztalhoz, hogy kidolgozzuk a terv részleteit és várjuk a sötétet. Mert ugye mégsem törhetünk be fényes nappal David Roberts házába...

.....

Estig mindent alaposan többször is átbeszéltünk, bár sajnos néhány dologban kénytelenek leszünk improvizálni. A legnagyobb probléma az, hogy csak tippelni tudunk, hol is lehet a pénz. Gemma szellemi képességeiből kiindulva, nem lehet annyira eldugva, de azért ez még kevés a megtalálásához. Végül arra jutottunk, hogy először körbenézünk a lakásban és csak aztán megyünk ki az udvarra.

Hiába terveztük úgy, hogy még éjjel nekivágunk az akciónak, mindkettőnket eléggé megviselt a mai nap. Inkább úgy döntöttünk, hajnalban vágunk neki, nehogy valami baklövés csússzon a dologba, mert túl kimerültek vagyunk. Így jóval kockázatosabb az egész, de nem várhatunk még egy teljes napot...most minden perc számít...

Korán lefeküdtünk, de bármennyire is el akartam aludni, agyam újra és újra feldobálta nemcsak az elmúlt nap vagy hetek történéseit, hanem mindent, amit itt, ebben a városban át kellett élnem. Hiába tudtam, hogy holnap minden véget ér, nem tudtam elhessegetni a sok borzalmas emléket. Jó pár óra szenvedés után végre megkegyelmezett rajtam a fáradtság és leragasztotta szemhéjaimat. Borzalmasan aludtam, mert még álomban is megjelentek kis kori emlékeim, a sok egyedül eltöltött óra, mikor apa után sírtam...és egy égszínkék szemű kisfiú... Szinte megváltás volt, mikor telefonom ébresztőjére riadtam fél háromkor...

Nagyot nyögve kimásztam az ágyból és a szekrényemhez léptem. Ahogy beszéltük, mindketten idegesen húztuk fel a koromfekete szerelést és a fekete sapkát. Ahogy egyre ketyegett az idő, úgy lett a hangulat is egyre feszültebb. Hiába mondogattuk, hogy minden rendben lesz, mindketten éreztük, hogy csak magunkat győzködjük. De mostmár nincs vissza út...

-Ez így nem lesz jó Hazz...-fordult felém barátom egy fekete kendőt tartva kezében. -Ilyenből csak egy van itthon, szóval egyikünknek nem jut maszk...-húzta el száját és közben feszülten piszkálta sapkája alól kilógó szőke tincseit.

-Nincs valami más?-kérdeztem azért reménykedve, de csak fejcsóválást kaptam válaszul.

Agyam erősen kattogott, hogy mi az, amivel el tudnánk takarni arcunk egy részét legalább.

-Harry!-zökkentett ki barátom türelmetlen hangja. -Indulnunk kell, tudod milyen hamar világosodik!-toporgott az ajtóban.

Az órámra pillantottam és igaza volt, muszáj már menni. Majd útközben kitalálok valamit! Kezembe vettem kabátom, de ahogy bele akartam bújni, valami nagyon halk puffanással leesett a földre.

-Ez meg mi?-emelte fel és kíváncsian vizslatta.

-A megoldás!-vigyorodtam el és kivettem kezéből a maszkot és gyorsan arcom elé tettem.

Már el is felejtettem, hogy az első "fellépésemen" kapott álarc nálam maradt, de legalább most pont kapóra jött.

-Indulhatunk?-kérdezte szemembe nézve, miután teljesen be voltunk öltözve.

-Igen! Menjünk!-vágtam rá kapásból, mielőtt még meggondolnám magam.

Szerencsére az idő is nekünk kedvezett, mert felhők borították be az eget, így még a hold is csak nagyon halványan világított. Az egyetlen zaj lábunk trappolása és izgatott lihegésünk volt, ahogy futottunk a kihalt utakon, ami ha lehetséges, csak még fokozta a helyzet izgalmát. Ahogy közeledtünk célunkhoz egyre lassabban lépkedtünk. Még mielőtt bármibe is belekezdtünk volna, már megdőlt a terv, miszerint azonnal a ház mögé lopakodunk, ahol feltűnés nélkül át tudunk mászni a kerítésen. A ház elé érve elkaptam barátom karját és az utca túloldalán lévő nagy sövény mögé rángattam.

-Mi a baj?-nézett rám értetlenül és kissé riadtan.

Mélyen a szemébe néztem és komolyan belekezdtem.

-Figyelj! Bármi is történt ma, nem akarom, hogy most csak emiatt gyere velem és később megbánd....

-Hazz!-tette kezét vállamra, mielőtt folytathattam volna. -Teljesen igazad volt! Ezt már rég meg kellett volna tennünk! -Az egyetlen, aki igazán fontos nekem, és még az életem is rá bíznám, az te vagy! A mai nap ébresztett rá erre!

Egy pillanatra érezhetően elcsuklott hangja, de nagyon hamar rendbe szedte vonásait és folytatta.

-Még ha vér szerint nem is vagyunk tesók, számomra már az vagy és mindigis melletted fogok állni.

Már az én szemeimbe is könny szökött a vallomástól, ami most elhangzott.

-Szeretlek Niall!-húztam magamhoz, hogy megöleljem.

-Én is szeretlek!-viszonozta és úgy szorított, mintha ezzel is szavait akarná megerősíteni.

Csak pár pillanat volt az egész, mivel az idő kegyetlenül ellenünk dolgozott, de mindkettőnek erőt adott a folytatáshoz. Kipillantottam a rekettyésből, tisztának tűnt a terep.

-Mehetünk!-néztem vissza barátomra és futólépésben indultunk meg. Megkerültük a házat és hátulról közelítettük meg az udvart. Halkan káromkodtam, mikor megláttam a majd két és fél méter magas tükörsima deszkákat. Rájöttem, hogy én eddig mindig csak belülről a hatalmas tuja sort láttam és fogalmam sem volt róla, hogy mögötte milyen a kerítés.

Niall finoman megbökött, hogy figyeljek rá. Az udvarunk sarkában álló nagy cseresznye fára mutatott, aminek az ága egészen kinyúlt fölénk.

Hát persze!-vidultam fel rögtön és vigyorogva felmutattam a hüvelykujjam. Most az egyszer hálát rebegtem az öreg fának, amit már annyit szidtam, mert mindig én gereblyézhettem össze a tonnányi levelét. Lekaptam hátizsákom és leguggoltam, hogy kihúzzam a kötelet, amit egy hirtelen ötlettől vezérelve dobtam be indulás előtt. Kötöttem az egyik végére egy nagy csomót és jó nagy lendülettel felhajítottam az ágra. Elégedetten bólintottam, mikor meghúzgáltam és kiválóan tartott. Nem hiába néztem annyi akciófilmet! Ahogy megbeszéltük, én mentem előre és utánam jött barátom. Mikor halk puffanással ő is megérkezett, azonnal a ház felé vettük az irányt. Szerencsére nem kellett csalódnom anya szellőztetési mániájában, a teraszajtó résnyire nyitva fogadott minket. Amilyen halkan csak tudtam, elhúztam a nagy ajtót és besurrantam a résem.

-Vigyázz Hazz!-kiáltotta suttogva Niall, mire lefagytam. -Nézd!-mutatott a  levegőbe nagyjából derék magasságba.

Erőltettem a szemem, de semmit nem láttam.

-Lézeres riasztó!-adott gyors magyarázatot, mikor nem kapott választ.

-Basszus, tényleg!-nyögtem fel döbbenten, mikor észrevettem a hajszálvékony vörös csíkot egy centire a pólómtól. Azonnal hátrahőköltem, nehogy hozzáérjek. -Kurva életbe!-káromkodtam el magam, mikor rájöttem, hogy így nem fogunk tudni bejutni a lakásba. Ez minden számításom keresztbe húzta.

-Nyugi Hazz, ez nem olyan rossz...-próbált Ni nyugtatni. -Ez azt jelenti, hogy tuti nincsenek itthon még.

Bólintottam egyet, mert ez valóban jót jel.

 -Ráadásul gondolj csak belel! Dave nem hülye! A házzal bármi történhet, leéghet, kirabolhatják, átkutattathatják...ekkora összeg nincs benne biztonságban. Viszont az udvarban bárhol feltűnés nélkül biztonságban el lehet rejteni...-nézett rám kérdőn, hogy mit szólok hozzá.

-Niall, te egy zseni vagy!-vigyorodtam el. Hihetetlen, milyen gyorsan vág az esze! Nekem ez eszembe se jutott volna, hogy az udvarban keressük, de az alapján, amit mondott tényleg sokkal logikusabbnak tűnik. 

Kint kettéváltunk, hogy minél gyorsabban végigpásztázzuk a nagy telket. Úgy éreztem magam, mint egy igazi akciófilm főhőse. Néma csend uralkodott, csak egy-egy kutyaugatás hasított a csendbe és a lábam alatt ropogó föld. Kár lenne tagadnom, hogy minden szőrszál égnek állt a tarkómon. Kissé úgy éreztem magam, mint mikor egy horrorfilmbe minden olyan ijesztően nyugodt, de mégis tudja az ember, hogy mindjárt jön a szörny.

Szerencsénkre mivel senki nincs itthon, így valamennyire segítségünkre volt, hogy nyugodtan tudtunk világítani a zseblámpákkal.

Több mint fél óra hasztalan keresgélés után kezdtem kicsit kétségbe esni. Nem gondoltam volna, hogy a tipikus "szőkenő" Gemma így el tud rejteni egy zsák pénzt.

-Most mi legyen, Hazz?-kérdezte suttogva barátom bizonytalanul, mikor összetalálkoztunk.

Hiába súgta a megérzésem azt, hogy menjünk, amíg még nem késő, próbáltam az észérvekre hallgatni. Többször nem jöhetünk vissza, túl kockázatos lenne.

-Keressük tovább!-mondtam határozottan.

-De hát hol?! Már mindent megnéztünk!-nyögött fel.

-Pedig itt kell lennie valahol!-gondolkodtam el, hova dugna el egy Gemma féle nebáncsvirág lány bármit is a kertben, hogy be ne kelljen piszkolnia a kezét, de senki ne találja meg.

-A halastó!-kiáltottam fel, de rögtön szám elé is kaptam kezem.

-Mi?!-nézett rám Ni azonnal.

-Dave pár éve ásatott egy kis halastavat az udvar sarkában, amihez nagyon ragaszkodott, pedig semmi értelme nem volt, hiszen senki nem látja az utcáról és teljesen eldugott. Szinte biztos, hogy oda rejtette Gemm a pénzt!-indultam meg arrafelé, meg se várva reakcióját.

A kis tó szélere érve azonnal letérdeltem és felhúztam pulcsim ujját. Nem hezitáltam sokat, már nyúltam volna bele a posványos vízbe, de ekkor Niall ijedten felkiáltott és elkapta a karom.

-Harry! Ebbe piranhák vannak!-suttogta rémülten, de hangja szinte egy teljes oktávval magasabban csengett.

-Tudom!-néztem rá értetlenül.

-Akkor meg mi a faszért akarsz belenyúlni?!-kérdezte és látszott rajta, hogy azt hiszi, teljesen elment az eszem.

-Nyugi, az csak egy hatalmas tévhit, hogy mindent megtámadnak, ami mozog. Csak akkor lesznek agresszívak, ha vért éreznek. Dave is pontosan ezért ezeket a dögöket telepítette bele aranyhalak helyett, hogy már ezzel is elriasszon.-mondtam nyugodt hangon. Most végre láttam értelmét a dög unalmas biosz óráknak.

-Biztos?!-nézett rám továbbra is kételkedve és erősen szorította csuklóm.

-Igen, biztos!-húztam el kezem kicsit durvábban, mert éreztem, hogy szorít az idő.

Először csak az alkarom feléig nyúltam bele a vízbe, aztán könyékig majd egészen a feltűrt pulcsimig. Nagy sóhajjal nyúltam bele vállig. Már az sem érdekelt, hogy vizes lesz a ruhám, csak el akartam már érni a tó alját, de hiába... Még mindig semmi.

-Ó, hogy baszd meg Dave...-csúszott ki számon, mikor tudatosult bennem, hogy ravaszabb volt az öreg, mint gondoltam...

Felnéztem barátomra, aki idegesen toporgott és kapkodta a fejét.

-Mehetünk már?!-kérdezte feszülten. -Mindjárt feljön a nap! -Baszki...késő!!!-vinnyogott fel szinte ugyanebben a pillanatban kétségbeesetten, mikor meghallotta, hogy egy kocsi nem megy tovább a ház előtt, hanem leparkol.