Sziasztook! Újra itt vagyok! Ezt a rész is nagyon szerettem írni, remélem nektek is tetszeni fog!:D Jó olvasást és szép hétvégét! :))

~Harry~

Szeltem a hideg utcákat és nem gondoltam semmire, csak hagytam, hogy a szél kitisztítsa fejemet. Amikor felnéztem és körbepillantottam, rájöttem, hogy kicsi korom óta a kedvenc helyemen, a parkban vagyok. Elsétáltam a hatalmas tölgyfához és azt tettem, amit mindig, ha el akartam bújni a világ elől. Megkapaszkodtam alsó ágában és felhúztam magam, majd tovább másztam, míg megtaláltam azt a részt, ahol három ág szinte teljesen összefonódott, mintha csak egy kis fotelt csináltak volna. Kényelmesen elhelyezkedtem és a feljövő csillagokat bámultam.

Miért velem történik mindez? Miért nem élhetem egy átlagos kamasz életét?-sóhajtottam fel keserűen. Pár nap alatt annyi minden változott meg bennem... Akaratlanul is Louisra gondoltam. Első nap még meg tudtam volna ölni, de a mai nap után már nem tudok úgy nézni rá, mint az elején. Hirtelen furcsa érzésem támad, szerettem volna magamhoz húzni, átkarolni és a fülébe súgni, hogy minden rendben lesz. Magam is megijedtem az érzéstől, így hirtelen meg ráztam fejem, majd az égre néztem.

-Apa!-suttogtam halkan. -Ha valóban ott fent vagy, segíts kérlek!

Egy hullócsillag cikázott végig a tiszta égbolton, mire halványan elmosolyodtam és lehunyt szemmel kívántam. Csendben szuszogtam és hallgattam a titokzatosan suhogó fákat. Valószínűleg el is szenderedhettem, mert ijedten pattantak ki szemeim, mikor lépéseket hallottam. Lepillantottam, de már túl sötét volt ahhoz, hogy lássam, ki van itt. Úgy voltam, nem foglalkozok vele, majd elmegy előbb-utóbb, de az a valaki pont a fa alatt telepedett le és pici kavicsokat dobált a közeli tóba. Próbáltam csendben meghúzni magam, hogy ne hívjam fel magamra figyelmét, de jellemzően pont most rezzent meg a mobilom, ágyúdörgésként süvítve az éjszaka csendjébe.

-Kivan itt?!-pattant fel, hangtónusa alapján, a férfi és forgatni kezdte a fejét. Lélegzetvisszafojtva vártam, mi fog történni. Az idegen pár percig hallgatózott, majd lassan visszaült.

-Biztosan csak képzelődtem!-motyogta maga elé, de hangja olyan ismerős volt. -Hát persze, hisz te úgyis mindig csak bebeszélsz magadnak mindent, Tomlinson!-folytatta keservesen sóhajtva önmaga ócsárlását, mire a szám elé kellett kapnom a kezem, hogy fel ne nyikkanjak. Nem lehet igaz, hogy Louis itt van. Azonnal el kell tűnnöm!-ültem fel és amilyen halkan csak tudtam, elkezdtem lemászni a fa túloldalán. Amint leért a lábam a földre, egyik fa takarásától a másikig mentem, míg úgy nem éreztem, hogy elég messze vagyok. Lassan kióvakodtam a lámpákkal megvilágított, kikövezett útra és elindultam hazafele. Ekkor viszont rájöttem, hogy lehet még nincs annyi idő és csak megzavarnám Nialléket, így kezem ösztönösen farzsebemre simítottam telefonom után kutatva.

-Ilyen nincs, basszus!-nyögtem fel, mikor rájöttem, hogy a nagy "rambozásban" valahol elhagyhattam. Elindultam visszafele, egészen a fáig, de sehol nem láttam.

-Hol lehet az az istenverte telefon!-szitkozódtam hangosan, de mire rájöttem, már késő volt. Louis felém fordult, mire megpördültem a tengelyem körül és gyorsan elindultam, reménykedve, hogy nem ismert fel.

-Hé!-kiabált utánam, mire megszaporáztam lépteim. -Uram, nem ezt a telefont keresi?-szólt hangosan, mire megtorpantam. Ez egy eléggé patt helyzet...ha megfordulok, megismer, ha nem, holnap mehetek a rendőrségre, ha vissza akarom kapni a telefonom. Végül döntöttem és egy nagy sóhaj kíséretében felé fordultam.

-De!-néztem szemébe, mire megnyúlott az arca.

-Harry? Te meg mit keresel itt?-pislogott értetlenül.

-A telefonom!-vágtam rá és a mobilomért nyúltam, hogy minél előbb vége legyen a találkozásnak, de ekkor Louis elhúzta a kezét.

-A-a!-rázta meg a fejét. -Kérdeztem valamit.

Dühösen sóhajtottam egyet.

-Csak sétáltam egyet! Mostmár megkaphatom?-mutattam tenyerem, mire a kezembe nyomta a készüléket. -Köszi!-fordítottam hátat és már indultam is.

Nem baj, ha még nem tudok haza menni, csak ne kelljen itt maradnom!

-Várj!-szólt utánam tétován, mire ismét megtorpantam, de nem néztem hátra. Mikor még egy fél perc elteltével sem szólalt meg, már kétségeim voltak afelől, hogy valóban ő mondta és nem csak fantáziám akarta ezt hallani...

-Nincs kedved maradni egy kicsit?-kérdezte félénken, mire hátra pillantottam. Egész testtartása megadásról árulkodott, ahogy picit széttárt karokkal, lesütött szemmel állt ott. Ismét az a furcsa érzésem támad, aminek köszönhetően közelebb léptem hozzá és szinte suttogva válaszoltam.

-De!

Most az egyszer nem gondolkodtam, csak hagytam, hogy megérzéseim irányítsanak...

Szemei felcsillantak és édesen elmosolyodott. Pár pillanattal később, már kezdett volna beállni az a bizonyos kínos csend, mikor váratlanul megszólalt.

-Tudsz kacsázni?-kérdezte kisfiús mosollyal arcán és  picit feldobta a jobb kezében tartott kavicsot.

-Talán!-húzódott nekem is el szám és a tó széléhez léptem, ahol felkaptam egy kavicsot. Céloztam és egy elegánsnak nem nevezhető mozdulattal elhajítottam. A kő egy nagy csobbanással érkezett a vízbe, mire egy kacsa rémülten röppent fel. Louis jóízűen felkacagott.

-Talán nem...-mondta és mellém lépett. -Figyelj arra, hogy minél laposabban dobd el és ne az egész karodat lendítsd, csak csuklóból.-magyarázta és elhajította a kezében tartott tárgyat, ami ötöt pattant a vízen, mielőtt alámerült. -Így!

Elismerően húztam fel szemöldököm. Újra felkaptam egy követ és a tanítottak alapján igyekeztem csinálni. Sajnos most se jártam több sikerrel, mint az előbb, csak még most egy hal is feljött a víz felszínére, hasát az égnek mutatva. Louis akkorát nevetett mellettem, hogy belezengett az egész park.

-Ez nem vicces!-tettem csípőre a kezem és felvettem újabb "áldozatot" a földről, hogy megmutassam, hogy igenis megy ez nekem.

-Várj-várj! Csak mielőtt kipusztítod az élővilágot!-kuncogott tovább. -Először is,-hajolt le- egy nagyjából kerek, lapos kavics kell!-emelt fel egy, a kitételeknek megfelelő darabot, amit a kezembe nyomott. -Aztán,-lépett mögém- célzol!

Kezét lassan az enyémre csúsztatta és ujjait kézfejemre simított. Annyira meglepődtem, hogy nem is értettem, mit mondott, csak azt éreztem, ahogy bőrünk összesimul.

-És végül erősen eldobod!-lendítette meg kezét, mire a kő kiröpült az ujjaim közül és egyet pattant a vízen, mielőtt elsüllyedt.

-Ez az!-dicsért meg és elengedte kezem, amire picit csalódott lettem. Azt hittem, hogy segít még dobálni, amíg bele nem jövök. Lehajoltam egy újabb kőért, csak nem számoltam azzal, hogy Louis még mindig mögöttem áll és ahogy előre dőlök, a fenekem pont oda nyomódik...khm...ahol nagyon nem kellene... Ő is felnyikkant, ahogy hozzáértem, ezért ijedten előrébb ugrottam, de egyensúlyomat elvesztve egyenesen a tó felé dőltem. Két erős kar fonódott a derekamra és a mellkasomra és visszahúzott magához.

-Csak óvatosan!-morogta egészen közel fülemhez és kezét enyémre simította, amelyikben a kavics lapult. -Nehogy valami bajod essen!-suttogta egészen közel fülemhez, mire kirázott a hideg. Lejjebb hajtotta fejét, így meleg lehelete nyakamat simogatta. Éreztem, hogy ajkát lassan nyakamhoz érinti és végigsiklik rajta. A kavics kiesett  kezemből és lehunytam szemem, nagyot sóhajtva. Ahogy Louis érezte, hogy ellazulok, kissé felbátorodva húzott magához és nyelvét is belevitte az izgató játékba. Felváltva simogatott puha ajkaival és forró nyelvével, miközben mellkasához szorított. Légzésem egyre gyorsult és nem tudtam tagadni, hogy élveztem.

Lassan húzódott el, mire kezdtem észhez térni. Mi műveltek? Ezt nem szabad! Miért csinálta ezt? Megint meg akar alázni?! Riadtan pillantottam Louisra, mintha tőle várnék segítséget.

-Mostmár tudod, hogy kell csinálni, szóval megpróbálhatod!-mondta úgy, mintha ez a kis jelenet meg sem történt volna.

-Igen persze!-nyeltem egy nagyot és bólintottam rögtön, mert én is ezt gondoltam a legjobbnak...hogy ez meg se történt az előbb... De gyorsan zakatoló szívem még elég nagy bizonyíték volt kis baklövésemre...

Felvettem a földről egy megfelelő darabot és igyekeztem koncentrálni a dobásra.

-Igen!-meglepetten ujjongtam fel, mikor pattant egyet a vízen.

-Tudtam én, hogy ilyen ujjakkal menni fog!-szólalt meg mögöttem, mire megpördültem a tengelyem körül. A mondat teljesen normálisnak hangzott volna, viszont arckifejezése elárulta, hogy nagyon is tudja, milyen félreérthető dolgot mondott. Lesütöttem szemem és éreztem, hogy vér szökik az arcomba, de reméltem, hogy hála a sötétnek ezt nem láthatja. Szemem sarkából figyeltem, ahogy leül és megpaskolja maga mellett a füvet. Egy pillanatig vacilláltam, de aztán én is lehuppantam és eldőltem a csillagokat figyelve.

-Hogy-hogy erre jártál?-kérdezte halkan.

-Nem akartam zavarni Niallt és Lisat,  szóval csak sétálgattam és ide hozott a lábam...-válaszoltam minden kerítés nélkül. Valószínűleg csak amiatt, hogy késő van és fáradt vagyok, de úgy éreztem, nem kell hazudnom. Ha az ember nem mond igazat, az egyfajta védekezés...védi magát attól, hogy valaki megismeri az igazi énjét és nem fogja elfogadni...vagy hogy majd sosem tud beilleszkedni...

-Mármint Lisa Polly?-kérdezett vissza döbbent hangon.

-Igen! De azt hittem tudod, hogy ők ketten...-jöttem kicsit zavarba, mert rájöttem, hogy nem is tudom pontosan minek is nevezzem, ami köztük van.

-Azta! Azt hittem, Zayn csak szívatta a Szöszkét, nem gondoltam, hogy tényleg van köztük valami!-mondta még mindig csodálkozó hangon.

-Szerintem nagyon összeillenek!-állapítottam meg. -És te merre jártál?-tettem fel neki most én a kérdést.

-Őszintén?-nézett rám, fölém hajolva, mire kicsit zavartan bólintottam. -Amikor kicsi voltam, suli után nem akartam haza menni, szóval mindig ide szöktem. Szerettem itt lenni, mert itt mindig sok gyerek volt.-révedt el pillantása. -Ők mindig befogadtak, nem ítélkeztek, egyszerűen csak engem láttak, nem pedig azt a sok sötétséget, ami körül vett...

Ekkor hirtelen újra rám nézett, szemei nagyra nyíltam és szája elé kapta kezét. Kissé értetlenül figyeltem, ahogy közelebb csúszik hozzám és méregetni kezd. Váratlanul felemelte kezét és egyik göndör tincsem eltűrte homlokomról.

-Te vagy Hajjy!-suttogta még mindig teljes ámulatban. Mozdulatlanul vártam, hogy kapjak végre magyarázatot furcsa viselkedésére.

-Nem emlékszel?-nézett szemembe tétován, mire csak megráztam fejem. -Persze, még nagyon kicsi voltál!-mondta inkább magának, mint nekem és belekezdett a mesélésbe. -Minden nap suli után ide jöttem és ezalatt a fa alatt ücsörögtem. Figyeltem a sok gyereket, akik mind fociztak, labdáztak és játszottak. Egyik nap, egyszer azt vettem észre, hogy hozzám gurul egy labda és egy vékony, göndör hajú kisfiú szalad felém. Megállt előttem, felkapta a lasztit, de nem szaladt el, csak kihívóan méregetett.

"-Deje játszani!"-mutatott rám, majd mikor nem mozdultam, elkapta a karom és odarángatott a többiekhez.

Elkezdődött a játék, én pedig csak álltam ott, mert nem tudtam, mit kell csinálni. Még sose játszottam ilyet egy labdával, hogy a földön rugdosni kell. Ismét odajött hozzám a kisfiú, elmagyarázta, hogy ez foci és felkarolt, pedig sokkal fiatalabb volt nálam. Akárhányszor gólt rúgtam, vékony kis kezeivel mindig vidáman tapsikolt. A játék végén jött érte az apukája, indultak volna haza, de ő még kirántotta kezét a papája kezéből, hogy még gyorsan visszaszaladhasson hozzám.

"-Holnap is deje focizni! Itt tajájkozunk!"-vigyorgott rám.

-Igen! Biztos itt leszek!-mozolyogtam vissza rá. -De várj, hogy hívnak!-kiabáltam utána.

-"Hajjynek!"

Innentől minden nap találkoztunk és fociztunk, bújócskáztunk és még csomó játékra megtanítottál. Végre úgy éreztem szeret valaki és fontos vagyok valakinek. De aztán egyik nap nem jöttél a szüleiddel, hiába vártalak, se másnap, se harmadnap... Mikor hetekkel később újra jöttél anyukáddal, már teljesen más voltál. Nem akartál játszani, se beszélni, csak ültél szomorúan és nem tudtalak felvidítani. Innentől ismét minden délután csak ültem a fánál és vártam, hogy végre az legyél, akit megismertem, míg szépen lassan az idő begyógyította a sebeket az elvesztésed miatt és már más barátokat kerestem. De azóta is valamiért mindig ide húzott a szívem, ha egyedül éreztem magam, csak mostmár tudom, miért.-fejezte be a mesélést egy nagy sóhajjal és lesütötte szemeit. Látszott rajta, hogy nagyon zavarban van, hogy ennyire sok minden kibukott belőle.

Szinte megfordult velem a világ, annyi érzelem öntött el. Ezek voltak azok az idők, amikor apa otthagyott minket, ami borzasztó volt, ezért az agyam szinte minden emléket kitörölt ebből az időszakból. Így viszont, hogy Louis elmesélte, nem egy emlék, csak egy érzés tért vissza; Egy érzés, egy szeretett személy iránt, akihez jó élmények fűznek.

-Jó ég...-motyogtam és felültem, hogy egy magasságba legyen arcunk. Akartam volna mondani vagy csinálni valamit, de fogalmam sem volt, mit tehetnék. A testem viszont ösztönösen cselekedett és egy bátortalan mozdulattal végigsimítottam karján és mikor meglepetten rám nézett, rámosolyogtam. 

A következő pár percben csend állt közénk és mindketten gondolatainkba merültünk. Ez annyira hihetetlen, hogy ennyi év után így találkoztunk... El sem hinném, ha nem érezném...

Váratlanul megrezzent a mobilom, mire előhúztam. Meglepetten láttam, hogy már fél egy is elmúlt és Niall írt.

*Szia Hazz! Ne haragudj, de észre se vettük, hogy elszaladt az idő. Gyere haza! Ni*

Louisra néztem, aki érdeklődve figyelt.

-Lassan megyek...-mondtam, mire felállt és a kezét nyújtotta, amit elfogadtam. Olyan lendülettel húzott fel, hogy arcom csak pár centire volt övétől, mikor megálltam.

-Akkor jó éjszakát!-suttogta és közelebb hajolt, csökkentve a távot köztünk. A levegő szinte felizzott közöttünk és lélegzetem visszatartva vártam, mi fog történni, de nem húzódtam el. Orrát finoman enyémnek érintette és  végigsimított ujjaival kezemen, amit még mindig fogott. Megszólalni se tudtam, mikor hirtelen elhúzódott és hátat fordított nekem. Figyeltem távolodó alakját és próbáltam tudomást sem venni a bennem feltörő hiányérzetről.