~Harry~

*Pár perc múlva el is aludt, nagyon kimerült. Én is fáradt és gyenge voltam, viszont muszáj átgondoljam a történteket, mert hatalmas a zűr a fejemben...*

A fejemet eligazítottam a párnán, becsuktam a szemem és próbáltam felidézni a pontos történések. Az SMS...Dave brutálisan elvert és kihajított...és utána ezek szerint nem álmodtam...meghaltam... Megborzongtam, annyira hihetetlen ami történt. Tehát akkor nem is találkoztam apával, csak a képzeletem játszott velem? És egyáltalán honnan tudtam, hogy ő az, hiszen alig emlékszek rá, de akkor biztos voltam benne. Elfacsarodott a szívem...ahogy néhány emlékfoszlány előtört. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, ahogy felidéztem magamban, ahogy mély, nyugtató hangján becézget majd, ahogy megígéri, hogy velem lesz és vigyáz rám. Ez tényleg csak az elmém műve lett volna?

-Szertelek apu!-suttogtam, bár még nem tudtam eldönteni, hogy megzavarodtam, vagy lehetséges, hogy ez a valóság lett volna.

Éreztem, hogy valaki végig simít az arcomon, olyan lágyan, mintha csak a szellő lett volna. Kinyitottam a szemem, de Niall aludt, rajta kívül pedig nem volt senki velem és az ablak is csukva volt. Ezt emberi ésszel talán sose fogom  megérteni, de mégis éreztem és tudtam, hogy apa volt... Visszacsuktam a szemem és megpróbáltam elaludni, de eszembe jutott még egy mondat. "Szűksége van rád Annenek és még valakinek, akinek az igazi boldogságot csak te hozhatod el." Azt értem, hogy anyát még nem hagyhatom magára, de mi az, hogy valakinek csak én hozhatom el az igazi boldogságot. Kinek?! És mit ért ez alatt?! Túl fáradt voltam hozzá, hogy tovább keressem az értelmét, engem is elnyomott az álom.

Reggel eléggé rosszul ébredtem, fájt mindenem és nagyon éhes is voltam. Nyöszörögve igazítottam feljebb a párnát.

-Jó reggelt!-hallottam meg Ni elgyötört hangját, aki még mindig ott ült az ágyam mellett. A szemei alatt nagy lila karikák húzódtak és vörösen virítottak, de az egész arca nyúzott volt.

-Jobbat!-válaszoltam nagy nehezen. Nem bírtam megállni, hogy meg ne szólaljak. -Niall! Borzasztóan nézel ki! Menj haza pihenni!

Az arcán egy pillanatra átfutott a megkönnyebbülés, de rögtön meg is rázta a fejét.

-Nem foglak itt hagyni!-makacskodott és szemeiben igazi elszánás csillant.

-Kérlek, a kedvemért!-próbálkoztam, bár tudtam, ha a kis szöszi ír a fejébe vesz valamit, nincs az az erő, ami eltántorítja.

Ekkor nyílt az ajtó és egy nővérke lépett be rajta.

-...de doktor úr! Magának jobb dolga is lenne, talán nem bízik bennem?!-beszélt a háta mögé és elég mérgesnek tűnt. Ekkor dr. Chris is belépett.

-Jó reggelt srácok!-mosolygott ránk, majd visszafordult a duzzogó nővérhez.

-Dehogynem Stella, én teljes mértékben bízom a szakmai tapasztalatodban és tudásodban, nem is fogok egy szót se szólni, csak meg akartam róla bizonyosodni, hogy jól vannak-e a fiúk.-lépett Niallhöz és gyengéden megsimogatta a fejét. Kicsit furcsa volt a közvetlensége, de jól esett.

-Nagyon emlékeztettek a két fiamra.-mondta mintegy magyarázat képpen. A nővér felé pillantottam, de az arcán már nyoma se volt a méregnek, sőt, ő is mosolygott.

-Sajnálom doktor úr, nem kellett volna így viselkednem.-lépett közelebb hozzám és nekiállt a dolgának. Kihúzta a kezemből az infúziót és nekiállt átkötözni a kezem és a fejem.

-Hogy érzed magad?-pillantott felém az agg doktor.

-Köszönöm, pocsékul! Még mindig fáj mindenem és nagyon éhes vagyok.-mondtam meg őszintén.

-Stella mindjárt hozza a reggelit és kapsz egy kis fájdalomcsillapítót is! -És ma már jó lenne, ha lefürdenél.-válaszolta kedvesen. -Még minimum egy napig maradnod kell a fejsérülésed miatt megfigyelésre, de ha nem lesz gond haza is mehetsz.-paskolta meg a kezem és kimasírozott.

Erre a mondatra összeugrott a gyomrom. Haza... Ha lenne hova... Talán Niall be tud fogadni egy időre, de nem élősködhetek rajta. Fogalmam sem volt mitévő legyek.

-Rögtön jövök és hozom a reggelit!-távozott a nővér is.

Ameddig távol volt, megbeszéltem Niallel a dolgokat. Természetesen azt mondta, hogy költözzek oda, de azt azért nem teszem meg, így is elég nehezen éldegélnek. A nővérke is megérkezett és elém rakott egy tálca kaját és Niall ölébe is csúsztatott egyet, de a szájára tette a mutató ujját, jelezve, hogy ez nem publikus, mire Niall nem győzött hálálkodni.

-Mr. Styles! Még egy kérdés!-fordult felém. -Egy fiatalember, valami Tomlipson, várakozik kint már tegnap óta. Ha jó tudom még az éjszakát is bent akarta tölteni. Beengedhetem?

Leesett az állam. Louis?! Még mindig?! Mégis mit akar tőlem?! Kezdtem kicsit megijedni, de aztán eszembe jutott a tegnapi "beszélgetésünk", ahol azt kérte, hogy adjak neki egy esélyt, hogy megmutassa milyen is valójában. Bizonytalanul bólintottam;

-Megtenné, hogy beengedi? Niall nagy szemekkel nézett rám.

-Miért engeded meg, hogy bejöjjön?!-suttogta és a hangján érződött, hogy dühös is. Nagyot sóhajtottam, mielőtt válaszoltam.

-Nem tudom...tegnap megkért, hogy adjak neki egy esély...és...

-És te komolyan hiszel is neki, hogy más?! Ne viccelj Harry! Ezek az emberek betegek!-folytatta egyre jobban kiabálva.

-Annyira őszintének tűnt!-suttogtam lehajtott fejjel.

-Annyira naív vagy Styles!-pattant fel tombolva és kisietett az ajtón félresöpörve a pont belépő Louist, aki nem szólt semmit, csak megcsóválta a fejét.

-Szia!-köszönt mosolyogva. -Leülhetek?

Bólintottam, mire leült Ni helyére és percekig nem szóltunk, csak sután bámultuk egymást.

-Hogy vagy?-törte meg végül a kínos csendet.

-Szarul...bár a doki szerint mehetnék haza.-mondtam sóhajtva. -Csak nincs hova.-csúszott ki a számon, de már meg is bántam.

-Mi az hogy nincs hova??-csúszott fel a szemöldöke. Nincsenek itthon a szüleid  vagy mi a baj?

Hezitáltam, hogy elmondjam-e az igazságot, de Louis megelőzött.

-De ha nem akarod, nem kell elmondani.

Ekkor váratlanul felemelte a kezét és kisimított a homlokomról egy göndör tincset, mire mindketten lefagytunk. Láthatóan ő is meglepődött magán és ismét hosszú, kínos csend állt be. Félve arcára néztem és rájöttem, hogy eddig még nem is néztem meg alaposabban. Pisze orr, vékony piros száj és az egész arcának a legszebb részei, a kék szemek, amibe pici zöldes pöttyök keveredtek. Hirtelen ő is felém fordult és a szemembe nézett, mire megfagyott köztünk a levegő. Mindketten összerezzentünk, mikor Zayn, stílusához illően, kopogás nélkül berontott. Louis azonnal felpattant, a karjaiba vetette magát és azonnal szájon is csókolta, mint egy brazil szappanopera főszereplője. A fekete is kicsit meglepetten, de viszonozta és miután vagy egy percig falták egymást, kezdett idegesíteni, ezért erélyesen torkot köszörültem. Végre nagy nehezen elváltak, de Louis továbbra is úgy rá volt tapadva, mintha össze lennének nőve. Nem értettem mi ez a hirtelen nagy szerelem.

-Szia Göndörke!-üdvözölt Zayn is, de nem is foglalkozott tovább velem, hanem párjához fordult.

-Liam vár minket, menni kellene! -Azt mondta készülni kéne a Vegasi koreográfiával, plusz még nagyon sok dolgunk van és még a Szöszit is vinni kéne. Erre a mondatra ért vissza Niall is a kezében egy üveg vízzel. Szó nélkül elvonult a két fiú mellett és leült az ágy mellé, úgy, hogy rájuk se nézett.

-Hoztam neked vizet.-nyújtatta át, amiért nagyon hálás voltam. -Jah! És csak úgy szólók,-fordult Louisék felé-nem fogok visszamenni veletek! Zayn szemei összeszűkültek.

-Dehogynem! Visszajössz és kész!-sziszegte vészjóslóan.

-Biztos hogy nem!-mondta olyan elszántan, mintha az életéért küzdene.

Jó ideig farkasszemet néztek és azt hittem ott helyben össze is verekednek. A fekete odalépett Niall elé és a pólójánál fogva talpra állította.

-Vigyázz arra a nagy szádra Szöszi, ma már többet nem tűrök el belőle.-suttogta arcába, de az ír fiú továbbra se hátrált meg. Egy mozdulattal visszalökte a székre, majd se szó, se beszéd kiviharzott és Louis úgy követte, mint ahogy az udvarhölgyek szokták a királynőt. Niall lemondóan sóhajtott és megingatta a fejét.

-Gyűlölöm ezeket a rohadékokat!-morogta és egy elkeseredett sóhaj hagyta el a száját. Bólintottam mert minden agysejtem ezt diktálta, hogy gyűlöljem őket én is, de mégse tudtam annyira, mint szerettem volna...

A nap további része nem telt túl érdekesen. Nem feszegettük tovább a "szar és elcseszett életünk van" témát, de ez a pár nap láthatóan megviselt mindkettőnket. Ni beszámolt róla, hogy hallotta, hogy Zayn és Louis mit beszéltek a Vegasi útról és már enyhe gyomoridegem lett attól is , hogy csak beszéltünk róla. Még külföldön se voltam, nemhogy másik kontinensen...

Nap végére végső unalmamban megkértem barátom, hogy vegye ki a könyvtárból az egyik elkezdett könyvem, ami szintén "otthon" maradt. Amíg távol volt kezembe vettem a telefonom, de ismét csak lesápadást eredményezett, ami már lassan állandó lesz nálam... Három nem fogadott hívás és SMSek. Anya...és Dave.... Elsőnek Dave üzenetét nyitottam meg, az "essünk túl rajta" elven.

*Koleszos lettél a rossz tanulmányi eredményeid miatt, nem tudod mikor jössz haza. Ha be mersz köpni, nem úszod meg ennyivel!!!*

Egy szót se értettem belőle, ezért gyorsan be is zártam, bár remegő kezekkel nehezen ment. Anyu üzenetei következtek;

*Hazza, merre vagy?? Miért nem szóltál, hogy Niallnél leszel ma is?*

*Harry! Válaszolj és vedd fel, ha hívlak!*

*Kezdek aggódni... Adj valami életjelet!*

*Ha ma sem jelentkezel átmegyek Niallhöz!!!*

*Tudom, hogy felnőtt vagy már, de azért még aggódok érted! Hívj fel kérlek! Szeretlek!*

Mire végigolvastam a sírás fojtogatott és most nyert értelmét Dave üzenete is. Anya szétizgulja magát miattam, Dave nem mond semmit, de én se mehetek haza és még meg se mondhatom az igazat. Sajnáltam anyát végtelenül és olyan mérhetetlen undor ébredt bennem Dave iránt, hogy magam is meglepődtem milyen indulat fogott el. Gyorsan megírtam anyának, hogy nincs semmi baj, csak nagy volt a kavarodás mert beköltöztem a koleszbe és ezért felejtettem el írni, és máris erősen dolgozott az agyam, hogy mit is fogok tenni. Most értem el azt a pontot, amikor minden harag, keserűség és szenvedés megtorlásra várt. Most következzék a bosszú, azok ellen akik tönkretették az életem! Bosszú édes bosszú...