Onnantól kezdve minden levelet megmutattam neked is, ami csak Minhotól jött. Chan dolgozószobájában, hárman olvasgattuk és fejtegettük a sorokat majd legjobb barátom elrejtette az összes borítékot. Egyszer amikor nem tartottál velem Chanhoz mert édesanyádnak kellett segítened megkérdeztem tőle, hogy ő nem akar-e velünk jönni, megszabadulni ettől a rendszertől, amibe akaratunkon kívül csöppentünk bele. Tudtam, hogy utálja ezt az egész várost, országot és mindent, ami csak az Új világhoz köthető. Nem akartad, tudod miért? Első sorban alibit akart számunkra nyújtani, meg akart védeni minket, másodsorban, ha az édesapja meghal, ő veszi át a helyét és szentül hisz benne, hogy ő jobbá tudná tenni ezt a poklot – én is hiszek benne még a mai napig.

Viszont azt nagyon is szerette volna, hogy Lara is jöjjön, a lány viszont semmire sem vágyott ennél kevésbé. Végig hallgattam a házaspár veszekedését és akkor jöttem rá mennyire is szeretik egymást. Mindig is tudtam mégsem tudatosult a gondolat bennem. Tisztán emlékszem rá a lány könnyáztatta arcára, arra ahogy elcsukló hangon könyörög férjének, hogy ne kényszerítse erre, nem akarja ott hagyni. Belegondoltam mi hogyan oldottuk volna meg a vitát – abban biztos voltam, hogy Chanhoz hasonlóképpen tettem volna én is viszont nem tudtam te mit tennél. Élt bennem egy kép; én elmondanám mit szeretnék kérni tőled, te könnyedén átnézel a vállad felett és csak egyszerűen kijelented, nem.

Képtelenek lettünk volna egymástól elszakítva élni ahogy Laraék sem lettek volna rá képesek. Megértettem barátom indítékát, de nem értettem miből gondolta, hogy felesége ebbe bele fog egyezni. Én felajánlottam volna neked ezt a lehetőséget viszont, ha nem akartál volna nélkülem menni elfogadtam volna – ahogy azt is, ha itt hagytál volna. Talán jobban örültem volna annak, hogy elhagysz minthogy továbbra is ott maradj, de képtelen lettem volna nélküled élni. Őszintén, most sem tudom miként vagyok még életben, hónapokkal azután, hogy elvesztettelek.

Annyira nagyon nem akarom elengedni ezt a sztorit:(