Ránk találtak. Szokásunkhoz híven iskola után a tisztásra vonultunk, hogy a fák rejtekében még több titkot gyárthassunk egymásnak és az erdei lényeknek. Összesimulva ültünk a kedvenc fánk tövében és beszélgettünk olykor-olykor megszakítva egy rövidebb – vagy éppen hosszabb – csókkal. Lelkesen meséltél egy könyvről, amit a napokban olvastál amikor hirtelen elhallgattál. Elkerekedett szemekkel néztél rám én pedig nem értettem mitől ijedtél meg annyira. Ujjaid görcsösen markolták felsőm anyagát amikor én is meghallottam. A fa mögül – mögülünk – ág reccsent, léptek zaja verte fel a csendet. Nem volt annyira közel, de tudtam, hogy perceink voltak hátra amíg ránk talál és nem volt hova bújnunk. Gyorsan kellett döntenünk, ha mindketten elszaladtunk volna esélyünk sem lett volna szóval külön kellett válnunk. Határozottan beszéltem hozzád, megkértelek, hogy fuss, fuss ahogy csak a lábad bírja, menj el Chanhoz, nála majd biztonságban leszel. Azt akartad, hogy veled menjek, de nem tehettem – a te biztonságod fontosabb volt. A szavamat adtam, hogy én is oda fogok menni, lágyan megcsókoltalak és sürgetően megtaszítottalak az idegennel ellentétes irányba. Vonakodtál, nem akartál nélkülem menni viszont hátat fordítottam neked, ez segített – a te lábad alatt nem reccsent egyetlen ág sem, ismertük az erdő minden zegét-zúgát akárcsak a tenyerünket.

Az arcomba húztam a kapucnit és a pereme alatt átnézve vártam az ismeretlenre. Látni akartam, hogy kivel van dolgom, fel akartam mérni mennyi esélyem van, merre fussak, mennyire kell gyorsnak lennem. A fák között egy fekete paca jelent meg, nem féltem, hisz tudtam te meg fogsz menekülni és csak ez számított. Én is neki iramodtam, futottam bár nem vetettem be minden erőmet, fel akartam hívni a katona figyelmét, hogy még véletlenül se feléd vegye az irányt. Hallottam amint utánam kiállt, a fegyverével fenyeget viszont biztos voltam benne, hogy nem fog lőni. Neki sem volt szabad ott lennie, saját magát sodorta volna bajba. A vállam felett hátra pillantottam, de nem ismertem fel az alakot. Több erőt fektettem a futásba, kerülőket tettem amíg el nem haltak mögöttem a léptek és Chanék felé vehettem az irányt.

Kifulladva, teljesen megizzadva álltam meg az ajtó előtt. Kopogásra emeltem a kezemet viszont még előtte kitárult a falap és egy erős rántás után bent találtam magam. Legjobb barátom aggódalomtól csillogó tekintete végig járt rajtam majd amikor úgy vélte minden rendben magához rántott. Fáradt sóhajt hallatott, tudtam, hogy aggódott, meg kellett volna nyugtatnom viszont nem az volt az első eszemben lévő dolog. Utánad érdeklődtem amikor megjelentél. Zokogva ugrottál a nyakamba – szorosan öleltél magadhoz, kezed-lábad körém csavarodott és ez szörnyen jó érzéssel töltött el. Mély levegőt vettem, orromat eltelítette az illatod és abban a pillanatban megnyugodtam. Biztonságban voltunk, nem a tisztáson csókoltalak meg utoljára, nem kaptak el minket és nem is fogja soha senki megtudni. Veszélybe sodortalak viszont tudtam, hogy te ettől függetlenül ugyanúgy belevágtál volna. Bíztál bennem, mindennél jobban – és végül a vesztedet is ez okozta.