Március közepéig nem igazán történt velünk semmi izgalmas – boldogok, szerelmesek és hazugok voltunk. Sosem bántam, hogy hazudnom kell érted, minden hamis szó, amely legördült ajkaimról téged védtek ezáltal egy aprócska bűntudat sem volt bennem. Megérte minden egyes kisebb-nagyobb füllentés, hisz azért az emberért tettem, akinek az univerzumot is oda adtam volna egy aranyos masnival a tetején. A mosolyod volt a fizetség mindenért, ha láthattam azt a csodálatos görbületet, amit csak nekem szántál, senki másnak – valahogy még a mi életünket is szépnek láttam. Először azt hittem neked nehezebb lesz megjátszanod magad viszont mérföldeket vertél rám, sokszor még bennem is felmerült a kérdés, hogy esetleg az előtte való napokat nem csak álmodtam-e, de aztán rám néztél, szemeidben huncut csillogás villant fel ezzel pedig biztosítottál a valóságról. Amikor rá kérdeztem rövid választ adtál viszont onnantól kezdve én is teljesen máshogy néztem erre a dologra; hazugok csak hazugságra érdemesek. Csak az volt a fontos, hogy egymással legyünk őszinték és ez volt a legegyszerűbb az egészben. Melletted nem akartam megjátszani magam, szerettél úgy ahogy voltam – akkor ugyan miért kellett volna akárcsak egy kicsit is ferdítenem az igazságon?

A tavasz eljövetelekor iskola után gyakrabban tértünk be az erdőben lévő kis zugunkhoz. Szerettem, amikor hagytad, hogy aprócska, fehér virágokat tűzzek a hajadba, szerettem amikor belepirultál bókjaimba, szerettem amikor megcsókoltál ezzel félbe szakítva a mondandómban. Szerettem amikor összebújva figyeltük a felhőket és a fülembe suttogva vallottál szerelmet minden egyes alkalommal.

Egyik nap amikor ismét a pamacsok útját figyeltük a világos vásznon te a mellkasomon feküdtél és már azt hittem el is aludtál amikor beszélni kezdtél. Elmesélted, hogy milyen életünk lennek, ha nem az Új világba születtünk volna. Egy kis házat képzeltél el egy szántóföld mellett, lett volna egy kutyánk és amikor elég érettek lettünk volna örökbe fogadtunk volna két gyermeket, akik mindig a szántóföldön nőtt kukoricásban játszottak volna. Mosolyogva hallgattam ahogy teljes beleéléssel vázoltad fel a közös életünket – teljesen magával ragadott a bennem keletkező melegség. Akkor mondtam ki először, az volt az első alkalom amikor elhagyta a szeretlek szó a számat. Mind ketten tudtuk addig is, hogy miként érzek viszont nem akartam egy ilyen különleges szót koptatni – bár te megérdemelted volna. Annyira meglepődtél, hogy félbehagytad a mesélést ezzel egy kisebb nevetést előcsalogatva belőlem. Újból kimondtam te pedig úgy csókoltál meg mintha az lett volna az első alkalom, a fellegekbe repítettél. Sajnálom Lix, hogy ennyire kevésszer mondtam el mennyire szeretlek, sokkal többször kellett volna. Többet érdemeltél, mint amit adni tudtam neked. Szeretlek, mindennél jobban szeretlek, kicsim és nagyon remélem tisztában vagy ezzel. Remélem tudod mennyire szeretném még milliószor elmondani neked – bármit megadnék azért, hogy még egy napot együtt lehessünk. Csak egy utolsó nap, legalább elbúcsúzni legyen lehetőségem tőled.

Előfordulhat, hogy ez az egyik kedvenc részem