Reggel fojtott szitkozódásra ébredtem fel, akkor már tudtam, hogy nagyon elcsesztem a dolgot. Szorosan tartottalak, felkészültem a legrosszabbra, már a menekülő útvonalat raktam össze a fejemben viszont amikor kinyitottam szemeimet nem katonák álltak előttünk hurcolásra felkészülve. A bátyjád csapzottnak tűnt, csendesen zárta be szobádnak az ajtaját, hogy szüleitek ne hallhassanak semmit és hangtalanul megközelített minket. Nem ébresztettelek fel, tudtam, ha meglátnád a testvéredet teljesen összeomlanál – ahogy ő is. Idősebbnek tűnt a koránál, szemei alatt sötét karikák húzódtak, haja szerteszét állt és ruhái sem voltak frissnek mondhatok. Szörnyen összetörtnek tűnt bár megtudtam érteni, el kell hagynia a családját így, vagy úgy. Továbbra is magamhoz öleltelek, álmodban még jobban hozzám bújtál, légzésed csiklandozta a nyakamat, de nem törődtem vele, csak figyeltem az idősebb kiadásodat amint szomorú tekintettel tanulmányozza nyugodt arcodat. Könnyek folytak le piszkos arcán, teljes összetört amiért itt kell hagynia téged, mindennél jobban szeretett téged, Lix – bevallom irigykedtem a kapcsolatotokra. Soha nem volt testvérem, de mindig is akartam egyet, akivel ilyen szoros köteléket tudunk kialakítani.

Hosszú percekig figyelt minket, nem szóltam neki, hagytam, hogy feldolgozhassa a dolgokat, túl sok volt neki ez így hirtelen. Amikor sikerült összeszednie magát rám nézett, elmosolyodott, átnyújtott egy fehér borítékot és megígértette velem, hogy vigyázni fogok rád. Szavamat adtam rá, hogy az életemet is feláldozom érted, ha kell – szerinted, ha tudná, hogy miattam haltál meg, képes lenne megbocsájtani?

Egy utolsó puszit nyomott az arcodra majd – vonakodva ugyan – elhagyta a szobádat. Számoltam a lépéseit egészen a bejáratig. A kezembe nyomott levélre pillantottam aztán pedig rád. Kimásztam mellőled az ágyból, a zsebem mélyére rejtettem a levelet, végig fektettelek az ágyon és anélkül, hogy visszanéztem volna kimásztam az ablakodon. Öntudatlanul bolyongtam a városban, addig amíg nem kellett hivatalosan találkoznom veled. Öt perccel nyolc előtt ismét a házatok előtt álltam, édesanyád észrevett az ablakból, rám mosolygott majd elment szólni neked. Mosolyogva libbentél ki az ajtón, lefutottál a lépcsőn majd a nyakamba ugrottál. Viszonoztam az ölelésed, szorosan tartottalak a derekadnál, hogy esélyed sem legyen elválni tőlem és fél kézzel a borítékért nyúltam, hogy a kabátkád belsejébe rejthessem. Értetlenül pillantottál rám, biztosítottalak róla, hogy minden rendben van – a tekintetemmel igyekeztem megüzenni, hogy találkoztam a testvéreddel és basszus, kicsim megértettél. Tökéletesen megértettél, gyönyörű szemeid elkerekedtek, alsóajkad megremegett, de tartottad magad. Nem mutattál ki több érzelmet, egy szót sem szóltál amíg elmentünk a suliig. Sosem mondtad el mit olvastál abban a levélben én pedig nem kérdeztem rá, nem az én dolgom volt. Pár nappal később amikor egy selejtessel találkoztam elmesélte, hogy Daniel biztonságban, épségben átjutott a határon és az Új világon kívül új életet kezd. Legszívesebben elmeséltem volna neked, de nem tehettem. Téged nem keverhettelek bele ezekbe az ügyekbe, túl sok kockázattal járt. Vigyáznom kellett rád.