Tisztán él bennem mennyire rosszul voltál a téren történtektől így nem azonnal hazamentük. Elvittelek egy olyan helyre, ahol senki nem találhat ránk. Nem olyan messze, a külváros szélén, ahol Chanék laktak volt egy erdő, ahol valami ismeretlen oknál fogva soha nem járőröztek katonák és senki nem járt oda rajtam kívül. Üveges tekintettel hagytad, hogy egy mélyebb pontra vigyelek, szerintem azzal sem voltál teljesen tisztában, hogy hol is vagy. Amikor oda értünk a szokásos kis zugomhoz hátamat egy fának vetve ültem le az avarra téged pedig az ölembe húztalak. Nem ellenkeztél, sőt inkább még jobban hozzám bújtál, összeszorított szemekkel öleltél át. Tudtam, hogy nem akarsz sírni mivel nem volt értelme – és szabálytalan is volt –, de nem tudtad tartani magad így nem törődve rövid ismeretségünkkel szabadjára engedted könnyeidet. Nem értettem – ahogy sok minden mást sem azon a helyen – miért ne gyászolhatna az ember attól függetlenül, hogy ismerte-e az illetőt vagy sem.

Én csak szorosan öleltelek, próbáltalak megnyugtatni viszont nem igazán sikerült. Összeszorult a szívem ahogy kínkeserves sírásodat hallgattam, szerettem volna elvenni tőled minden fájdalmadat. Órákig ültünk ott az után is, hogy elapadtak a könnyeid, szótlanul játszottam szőke tincseiddel és fogadni mernék rá, hogy egy kis időre el is aludtál. Nem mertem megmozdulni, olyan biztonságos burokba zártuk magunkat, ahonnan nem szívesen mozdultam volna ki, életünk végéig ott kellett volna maradnunk!

Azt hiszem azon a délutánon egyfajta kötelék alakult ki köztünk, te nem így gondolod Lix? Megmagyarázhatatlanul közel kerültünk egyik pillanatról a másikra, de egyáltalán nem bánom. Azon a napon jöttem rá mire vágyom az életemnél is jobban bár te akkor még csak sejteni sem sejthetted. Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam megvalósítani, elszúrtam az egyetlen esélyünket. Őszintén Felix, te megbántad? Ha képes lennél rá visszaforgatnád az időt és inkább haza mennél minthogy velem tarts a későbbi szent helyünkre? 

Betegesen kezdem megszeretni ezt a sztorit