Nagyjából másfél hete voltunk kísérőtársak, amikor újabb akasztást hirdettek. Ahogy azt szokás volt, iskola után minden osztály a tanárával, kísérőtársa mellett kivonult a térre. Az arcod sápadt volt és nem voltál olyan mosolygós, mint amilyennek reggelente láttalak. csendesen felsorakoztunk a macskaköves úton és tekintetünket a pódiumra akasztottuk. A főtanácsos lépett elő így tudtam Chan is ott van valahol, ő a lépcső mellett állt levert arcot vágva – akkor már tudtam nem lesz kegyes az elkövetkezendő fél óra. Bang tanácsos teljesen beleélve magát prédikált a jóról és a rosszról, a bűnbe esésről és a vezekléstől. Hányni tudtam volna a szavait hallgatva.

Miután kifulladva hátrébb lépett, két katona három alakot vezetett fel és a kötelek mögé állították őket. Két velünk korabeli lány volt ott és egy hatvanas éveiben járó hölgy. Mind a hárman kihúzott háttal, felszegett állal álltak ott, a két fiatal pedig az utolsó percig egymás kezét szorongatták. Mérhetetlenül dühös voltam viszont akkor a szemem sarkából észrevettem ahogy megrázkódnak vállaid. Abban a pillanatban gondolkodni is elfelejtettem, kezed után nyúltam, és mások számára láthatatlanul, kabátom takarásában összefűztem ujjainkat. Ijedten, könnyes szemekkel néztél rám, de én csak biztatóan elmosolyodtam. Fogta tartottam a tekintetedet, nem hagytam, hogy a csapóajtó csattanása oda vonzza gyönyörű íriszeidet. Szemeimmel beszéltem hozzád te pedig megértettél és alig láthatólag közelebb léptél hozzám. Kölnid illata orromba kúszott, teljesen elvarázsolt akár az egész lényed. El akartam feledtetni veled minden szörnyűséget, túl ártatlan voltál te arra a helyre.

Amikor elküldtek minket a térről én még utoljára hátranéztem vállad felett; a lányok ujjai még akkor is össze voltak gabalyodva amikor medál módjára lógtak lefelé. Talán akkor ötlött fel először bennem a gondolat miszerint a szerelem tényleg képes még a halált is legyőzni – te pedig Felix ezt be is bizonyítottad nekem.