Másnap már egy kicsit beszédesebb voltál. A hobbijaim felől érdeklődtél, amit félve ugyan, de elmeséltem. Imádtam olvasni, a könyvek éltettek pedig a mi korosztályunk elviekben nem olvashatott. Súlyos büntetést szabtak ki arra, akinél könyveket találtak, vagy csak sejtették azt, hogy képes olvasni – én mégsem féltem. Nem azért, mert a fő tanácsos fia volt a legjobb barátom – nem tudom miért hitték, hogy érdek barátság volt a miénk Channal, ő nem tehetett volna semmit az érdekemben, ha olyanra fordult volna a helyzet –, hanem mert nem érdekelt. Amióta csak az eszemet tudtam, tisztában voltam vele, hogy a törvény, ami meghatározza az életünket defektes szépen szólva. A nagymamám rengeteg történetet mesélt az ország kialakulása előtti időkről és megtanított olvasni, hogy ha már ő nem lesz köztünk továbbra is ismerkedhessek a régi világgal.

Lix, ott boldogok lehettünk volna. Szabadok voltak az emberek, nem ítélték halálra azt, aki szerelmes volt – függetlenül attól, hogy melyik nem is az. Mindenki olvasott és dolgozott, de nem azt, amibe besorolták. Mindenkinek a maga döntése volt ez ahogy minden más is. Szabadon éltek. Jisung egyszer mesélte, hogy a határon túli helyek még mindig ilyenek. És istenem Lix, vannak színek! Nem csak az az öt szín, ami nálunk volt. Sosem értettem a szín kódolásukat. A fehér a gyerekek színe hisz ők a tiszták, a fekete a katonák színe mert kiölnek belőlük mindent és egy fekete lyuk marad utánuk – tudom, hogy nem így van, de szórakoztatóbb így a magyarázat, nem? A piros az anyákat jelöli, a kék a fontosabb embereket a szürke pedig a szolgákat. Bevallom, nem emlékszem náluk miért van így, de már nem is fontos így, hogy a határon túl élek. Engem teljesen elvarázsoltak a színek, csodálatosak. Bárcsak te is láthattad volna őket! Bárcsak több idő jutott volna nekünk...

Remélem nem olyan tragikusan szar, mint amilyennek én érzem. Véleményeket bármikor szívesen olvasok, illetve egy kis reklám; nem olyan régen indítottam egy apply ficit Papillon címen, szeretettel várom rá a jelenkezéseket^^