Az emberek olyan ostobák. De most komolyan. Legtöbbször teljesen máshogy cselekszenek mint mondják. Meg sem kellene már lepődnöm, hisz a kétszáz huszonhárom évem alatt láttam már eleget. De mégis a mai napig meg tudnak lepni.
Ami ama estét jelenti... Nos ma is így volt illetve így van. Egy csapat kanos kis kölyök tért be oda szórakozni ahol én is múlattam, múlatom az időt. Nevetnek, isznak meg minden. Figyelem őket, de hogy minek még én magam sem értem. Jah, de mégis. Éhezem egy ideje... Jó ideje... És ahogy közel vannak érzem a fiatal, friss vérük. Szó mi szó, vágyom rájuk, a vérükre ám mégsem esem nekik, nem vadászom le őket. Egyszer régen elvettem végtelen életem egyetlen igaz barátjának, kedvesének életét így... Nos van okom miért nem teszek semmit. Ellenben azt hagyom, hogy úgy higgyék elcsábíthatnak az ostoba próbálkozásaikkal. Egyikük kivételesen, különös módon felkeltette érdeklődésemet. Neki hagytam igazán csak, hogy hozzám érjen tánc közben. Nos, nem okozott csalódást. Sőt. Meg is lepett egy ponton túl. Idejét sem tudom mikor éreztem izgalmat csak egy tánc nyomán. Mikor aztán levegőre vágyott vele tartottam.
- Mondd csak.. - arcom simította - mióta jársz ide hogy még sosem láttalak itt?
- Inkább csak fogd be és csókolj meg végre. - hihetetlen milyen türelmetlenné váltam egy pár pillanat alatt.
Nem kellett semennyit sem várnom, a fiú egy elégedett mosoly után ajkaimra tapadt. Szó mi szó, már az első pillanatban meg kellett jegyeznem, hogy jól csókol. Olyannyira jól, hogy kis híján elvesztettem az eszem s majdnem belé martam. Szerencsére még időben észbe kaptam.
- Mi lenne ha ezt nálam folytatnánk? - kérdezte ezt úgy hogy már nyakam csókolgatta, közben pedig oldalam markolászta, majd aztán szemeimbe nézve fenekem is.
- Menjünk. - mielőtt még meggondolom magam. Egy pillanatra arcát érintettem.
De tényleg csak egy pillanat volt, mert aztán kézen fogott s úgy mentünk ki s el onnan.
Klisésen busszal mentünk. Egyrészt mert a taxi túl sok lett volna, vagy csak a kölyöknek nem volt annyi pénze, vagy túl messze lakott onnan. Mindegy. A lényegen nem változtatott. A buszon alig voltak ő mégis mögém állt s úgy fogott. Khm... Nos nyíltan éreztette milyen állapotban is van. Valahol azért hízelgő volt, hogy annyi sok év után is tudok ilyen hatással lenni valakire. Igaz az emberek túl érzékenyek voltak mindig is.
Nem volt szívbajos sz már biztos. Mire elértük a megállót ahol leszálltunk... hát mondanom sem kellene, de megteszem.. enyhén szólva is, de felhúzott engem is. Így aztán elég sietősen tettük meg az utat egy bizonyos hazig s egy bizonyos szobáig. Nincs mit tagadni, egy olcsó kus szoba volt. De csak addig zavart míg egymásnak nem estünk a fiúval. Ahány ruha volt rajtunk annyi felé repültek. Az alkohol s a vágy miatt oly hevesen érintettük egymást ahogy csak tudtuk. Kertelés nélkül kijelenthetem, hogy a vártnál jobban ki lettem elégítve a fiú által. S hozzátenném, hogy egymás után két szenvedélyes menetet nyomtunk le.
Elégedett voltam akkor, s másnap is mikor jóval korábban ébredtem meg mint a fiú. Néztem őt, érintettem őt míg úgy nem éreztem ideje lelépnem. Akkor csak úgy felkeltem mellőle, összeszedtem ruháim, felöltöztem s egy sóhajt követően otthagytam őt.
Egyébként, hogy ne áruljam el kilétem és ne legyen feltűnő létem, az emberek közt én egy viszonylag átlagos egyetemista vagyok. Vicces az egész, de amíg lehet így tengetem napjaim.
A fiútól eljőve első utam otthonomba vezetett, ahol tusoltam, majd a szokott ruhákba öltözve indultam az oktatási intézménybe. Gyalog, busszal, majd ismét gyalog. Így is a szokásos időben érkeztem meg. Első utam, mint mindig, régi jó barátomhoz, az igazgatóhoz, vezetett. Szokásosan hogylétem felől érdeklődött s hogy megtaláltam e már azt a személyt, azt a tisztavérű embert aki által megváltást nyerhetnek. Mondtam neki, ahogy minden egyes alkalommal, hogy még mindig nem találtam meg. De, volt egy jó éjszakám, valószínűleg egy itteni diákkal. Nem fűzött hozzá semmit, legalábbis olyat nem amiről tudta, hogy úgysem hatna meg vele. Beszélgetésünk nem húztuk túl hosszúra így.
Az igazgatónál tett látogatásom után a szokásos teremhez mentem, ám nem ültem be csak a folyosón álltam meg. Az igazgatótól a múltkoriban lenyúlt könyvet nyitottam fel s kezdtem tovább olvasni. Ahogy máskor is, így most is, hallottam miként súgnak össze körülöttem. Mindig sok ostoba pletyka indul így innen útnak.
- Nocsak.... Egy ismerős.. - fel sem néztem, mert nagyon nem tárgyalok senkivel. Ez persze senkit nem hat meg. Mindig akadnak próbálkozók. Akkor pillantottam csak fel mikor valaki ki merte venni a könyvet a kezemből.
- Visszaadnád? - az esti fiú volt az. Enyhén szólva is morcosnak tűnt. Én persze úgy tettem mintha nem tudnám ki ő.
- Nem. - mondta, majd megfogva, ragadva, kezem elkezdett húzni magával. Nem mentünk túl messzire, csak a lépcsőkig, oda ahol sosincsenek túl sokan.
- Most már visszaadod a könyvem?
- Nem. - mondta újra - Legalábbis addig nem míg meg nem magyarázod a tegnap estét. - morcossága magasabb szintre emelkedett - Miért hagytál ott? Miért nem mondtad, hogy te is ide jársz?
- Egyiknek sem lett volna értelme. - mondtam csak úgy lazán, hisz az én szemszögemből ez volt az ésszerű. Közben így, míg volt lehetőségem, kikaptam kezéből könyvem.
Ezután jött az amire nem is számítottam. S hogy mi volt ez? A fiú keze megsérült egy kis ponton ahogy kikaptam kezéből a könyvet s vérezni kezdett. Rögtön beindította érzékeim. Abban a pillanatban, hogy megsérült tudtam, hogy ő egy tisztavérű ember, egy olyan aki segíthetne rajtam. Sietve, egy szó nélkül hagytam ott őt, hisz el is gyengített és nem akartam rájöjjön mi is vagyok valójában. Ha maradok rájött volna.
A tetőn leltem pillanatnyi nyugalomra. Ott gondolhattam át a történéseket és ott eshetett meg az, oly sok év után, hogy nem voltam túl sokáig egyedül. Az a fiú utánam futott. Valahogy rám talált. Azt hihette le akarok ugrani, mert elhuzotta tető szélétől és úgy ölelt mintha attól félne ha elenged akkor ugrok.
- Még a neved se tudom. - nem eresztett még - Engem Yuto-nak hívnak. Adachi Yuto. De neked csak Yuto... - eleresztett, de csak hogy arcom foghassa s egy hirtelen csókot adhasson.
- Park Seonghwa. - csak annyi időt hagyott, hogy nevem kimondjam, aztán újra megcsókolt. Csókolt is addig míg el nem toltam őt. Úgy éreztem nem vagyunk egyedül. - Csak ezért nem kellett volna utánam jönnöd.
- Honnan veszed, hogy csak ezért jöttem utánad? - cseppet sem volt zavarban. Viszont én igen és ez valahol kissé megrémisztett.