- Aluuir, legalább menjen oda a csapatához! - A nő semmi ellentmondást nem tűrt meg, és Nico attól tartott, bármikor lelőheti, ha ellenszegül neki.

  - Nem a csapatom. Nem vagyok a vezetőjük - állt fel a székéről, ahol eddig úgy gubbasztott, mint egy búbánatos madár.

  Hetek óta mondogatta, hogy képtelen egy csapat vezetésére, de nem is figyeltek rá. Attól még a feladat adott volt és a pillanat is egyre közeledett, hogy felelősséget vállaljon egy tucat ember életéért és egy projekt sikeréért. De akkor nem bukhat el, ha el se fogadja az utasításokat, igaz?

  - Ide figyeljen! Maga egy kiváló összekötő tiszt, van gyakorlata terepen, tehát mennie kell. Azok a tudósok ott azt se tudják, hogyan működik a villanógránát; muszáj melléjük valaki, aki átvitt értelemben kicseréli a pelenkájukat, ha netán összecsinálnák magukat attól, amit ott találnak. - Zaria fújt egyet, ezzel arrébb kényszerítve az egyik szemébe lógó sötétbarna hajtincset.

  A hangja mindig is érdekes volt Nico számára. A nő a már lezárult Szirén program egyik alanyaként módosított hangszalagokkal rendelkezett, ezáltal ahogy beszélt, mintha két hang szólt volna egy helyett; dallamosan és vészjóslóan. A kísérleteket végül le kellett állítani, túl sokan haltak bele az operációba, ami nem kis felháborodást keltett a Citadella falain kívül is.

  A férfi csendben maradt. A legutóbbi küldetésen hat embert veszített el a trosai nyomozásuk alatt. Cratoa fővárosa a felsőbb szinteken nyugodtnak és békésnek tűnhet, de lent, százemeletnyi mélységben más a helyzet. Nem mindenhova ér el a törvény keze, így a bűnözés melegágyával álltak szemben. Egy sorozatgyilkost kergettek, de alig voltak felkészülve a feladatra, hibát hibára halmoztak. A nyolc emberből ketten tértek vissza.

  Végigfuttatta a várótermen a tekintetét. Egyszerű, fehér, semmi kép, semmi ablak. A szellőző volt az egyetlen, ami megtörte a világos színek túlsúlyát, a fém rácsozat a helyiség távolabbi sarkában tükrözte vissza a lámpa fényét. Ridegnek tűnt az egész hely, mint egy napló üres sorai, amik helyén a lap beszívja a tintát, magába olvasztja, majd kifakítja. A csendet kettőjükön kívül a világítótest halk zümmögése törte csak meg. Ez a hely felért egy kínzókamrával Nico szemében. A mozgáshoz és változáshoz szokott, a statikus képek bezártsága csak rontott a kedvén.

  Zaria meghúzta Nico sötétszőke haját, mire amaz felmordult.

  - Értettem, értettem! És hogy megyek oda hozzájuk? „Nicodemus Aluuir vagyok, a legutóbbi csapatom a halálba küldtem; remélem, most más lesz a helyzet"? - A szavai csöpögtek a gúnytól és a keserűségtől. Zöldes szemeit lesütötte, de arca egy enyhe pírral árulkodott a szégyenről, amit érzett.

  - Úgy megy oda, ahogy akar, csak szedje már azokat a hosszú lábait, mielőtt fenéken billentem! - Kezdett fogyni a türelme. Utált erőszakhoz folyamodni, de a szőkeség magatartása nagyon bosszantotta.

  Zaria kitárta az ajtót és meredten nézett a megszeppent Nicora, aki másfél fejjel magasabb volt nála, most mégis fülét-farkát behúzva lépett ki a várakozóból. Halkan mozgott, testtartása egy megriadt vadállatéhoz hasonlított. Hova lett az elhatározása, hogy innentől a sarkára áll és hallani se akar az expedícióról?

  Niconak menekülni volt kedve, ahogy odaértek a találkozóhelyre. A kifejezés, miszerint ilyenkor az embernek inába száll a bátorsága, igaznak bizonyult, a lábait szinte ólomsúlyúnak érezte. Nem tudta, kik lesznek az ajtó mögött, de félt a pillantásoktól, amik rászegeződnek, ha kinyitja. Mi van, ha ismerik? Esetleg lehetnek a volt csapatának bajtársai is, akik meg tudnák őt fojtani! Talán ha csukott szemmel menne..?

  Mielőtt tovább töprenghetett volna a kilincsre nézve, Zaria megunta a várakozást és megnyitotta a férfi előtt az utat. Nicoba lélegzetvétel közben fagyott bele az élet.

  - És akkor azt mondta, hogy... Jé, Főnök! Jó, hogy látlak! Most meg mit bambulsz, kifújta a szél az agyad a fejedből? - Egy harsány férfi fogadta őt széles vigyorral, amitől az arca leginkább egy vicsorgó sárkányéra emlékeztetett. Nico nyögött egyet. Rhys...

  - Shabalteor, ha engem köszöntenél ilyen módon, az én agyam is sikítva elrohanna - morgott egy fehér hajú nő. Az arckifejezése semmi érzelemről nem árulkodott, mintha egy maszk lett volna rajta, ami az unalom tükröződéséhez hasonló állapotban tartotta a szeplőkkel gazdagon pettyezett arcát.

  A székeket egy félkörbe helyezték el, hogy mindenki lássa a másikat és szabad legyen a bejárás a szobába. Tizenkét szék, tizenegy ülő ember, hét férfi, négy nő. A gyors analízis során csak egy ismerős arcot talált és egyet, ami valahonnan felrémlett neki az emlékeiből, a többi mind idegen volt a számára. Egy gombóc gyűlt össze a torkában, de tudta, nem hátrálhat meg, ha már mind látták. Magára erőltetett egy zavart félmosolyt, úgy lépett a félkörhöz közelebb.

  - Üdvözlök mindenkit. A nevem Nicodemus Aluuir, Citadella összekötő tiszt - húzta ki magát. Mintha enyhülni kezdett volna az őt fojtogató félelem vasmarkú szorítása. Egy kicsit több levegőt is kapott, amiért magában hálás volt. - Egy bemutatkozást szeretnék megejteni, ugyanis a nagy többséget nem ismerem, és fontosnak tartom, hogy tudjunk egymásról, hiszen együtt fogunk dolgozni.

  A bekövetkező kínos csendre számított. Nem tűnt mindenki túl közlékenynek és ezért nem tudta őket hibáztatni. Végül a hallgatást a Nicot fogadó férfi törte meg.

  - A nevem Rhysglaedr Shabalteor, röviden Rhys. Hegymászó és barlangász vagyok, nem mellékesen remek szakács, robbantási szakértő és...

  - És egoista, igen. Tudjuk, Gyík - sziszegte az előbbi fehér hajú nő, mire Rhys sértetten elfordult. - Ecca Rohl, antropológus. És nem szeretem a bohócokat.

  Nico zavartan köhintett. Ezzel a kettővel nem lesz éppen könnyű dolga, ezt előre érezte. Rhys amúgy is egy nehéz eset volt, elsőre tegezett mindenkit, akit csak érdemesnek ítélt és úgy forgatta fel az ember mindennapjait, mint egy szélvihar a kósza faleveleket. Ecca viszont olyan valakinek tűnt, aki rosszul tűri a nagyszájú alakokat.

  - Cyaran Leen, túlélési vezető. És inkább én főznék, ha nem akar senki ételmérgezést - emelte fel a fejét egy vörös hajú férfi. Az arca nem volt túl bizalomgerjesztő, de Ecca magában elismerte, hogy hasznos lehet. Legalább nem egy sültbolondra kell bízniuk az ellátmányokat.

  Következőnek egy tagbaszakadt, fekete hajú, aprónak tűnő nő szólalt meg mély, lágy hangon. Barna szemei szomorúnak tűntek, bár nem lehetett tudni, miért.

  - Urda Lagatha. Biológus vagyok...

  - És profi szerencsejátékos! A gatyám is ráment az egyik partira - szólt közbe vigyorogva Rhys, mire a két mellette ülő egyforma, de más békefenntartó-páncélt viselő férfi egymásra nézve nevetésben tört ki. Nico is nevetett volna azon a látványon, amit elképzelt, de erőt vett az arcizmain.

  - Hogy kell nyárson sült gyíkot készíteni? - súgta oda Ecca Cyarannak, aki erre halkan kuncogni kezdett.

  Urda visszahúzódott a széktámlához, mogorva pillantásokat küldve az őt félbeszakító Rhys felé. Legközelebb nem csak a nadrágját fogja elveszíteni kártyán...

  - Azt hiszem, egy kicsit eltértünk a tárgytól - köhintett egy szőke hajú, kellemes arcú nő, aki eddig a noteszébe jegyzetelgetett. Egy sóhajjal mutatkozott be. - Chirokai Nyvrom, azaz Chiro, ha valaki nem szereti a hosszú neveket. Pszichológus vagyok. Bárki bizalommal fordulhat hozzám, akármilyen problémával is küzdjön.

  - Doktornő, Moka Tassus vagyok, és nem tudok magára nézni - mondta komoly arccal egy férfi, pillantásával kerülve Chiro alakját. - Hiszen olyan szép, hogy a Napra is könnyebb nézni, mint önre!

  Az arcára egy széles mosoly ült ki, majd végül a pszichológus felé fordult és kacsintott. A nő azonban csak a noteszra meredt, majd lefirkantott valamit. Talán egy gyors elemzést, gondolta Nico a homlokát ráncolva.

  - Tassus, ez nem jött be - veregette meg a vállát a mellette ülő ikerpár egyik tagja, majd a félkör közepe felé nézett. Acélkék mellvértjére ütött a jobb kezével a szíve fölött. - Ojuro Rorno vagyok, volt bérgyilkos, most békefenntartó. Nyugi, nem harapok - vigyorodott el, kivillantva az ezüstös fémmel kipótolt fogsorát. - Ő pedig mellettem Ajuro.

  Az Ajuronak nevezett férfi játékosan állon nyomta a testvérét, majd legyintett a többiek felé, megrázva a fejét.

  - Ajuro Rorno - mutatkozott be. Nem látszott túlontúl beszédes illetőnek, és nem erőltette senki, hogy meséljen még. A vörös páncél árulkodott helyette a foglalkozásáról. Likvidátor.

  A pár másodperces csend után egy sötétbőrű nő állt fel a székéről. Ahogy mozgott, a csuklóján levő három aranyszínű karperec egymásnak ütődve csörgött. Különös teremtés volt, testén fehér tetoválások kígyóztak, hajában pedig a fekete tincsek között fehérek is helyet kaptak.

  - Shansi Cha; vadász, csapdász - csicseregte magas hangján vidáman, aztán leült. Nico kételkedett benne, hogy képes lenne bármi ilyesmi munkára a nő, de csak hümmögött egyet. Okosabbnak látta kideríteni a helyszínen és nem vitát szítani az ismerkedésnél.

  - Khariot Zeharten a nevem. Orvos vagyok, de remélem, nem lesz szükség a szolgálataimra. Ezen kívül békefenntartó. Draaesszel sokat szolgáltam - bökött fejével átellenes szomszédjára.

  Khariot magas volt és karizmatikus, és amennyiben Nico le tudta szűrni, nehezen lehetett felidegesíteni. A pillantása viszont ellenszenves volt a számára, mintha az orvos a lelkébe látott volna. Inkább megtartom magamnak a titkaim, gondolta Nico, majd a csapat utolsó tagjára tekintett. Még egy békefenntartó, remek. Ennyit küldenek a nyakukra?

  - Draaes Tovod, Citadella-összekötő és békefenntartó - szusszantotta a rövid hajú férfi. - A csapatot kettéosztják. Hat-hat fő, a két csoport között szoros összeköttetés lesz.

  Draaes láthatóan nem örült a tényeknek, és ugyanígy Nico sem. Az esélyeik csak romlanak, ha különválnak az ismeretlen terepen. De biztosan van oka, hogy ezt az utasítást kapták, még ha nem is látják át a vezetőség döntéseit minden esetben.

  Draaes elővett egy levelet a nadrágjára szerelt combpáncél alól, majd olvasni kezdte.

  - Veled megy... Rhysglaedr Shabalteor, Shansi Cha, Cyaran Leen, Ojuro Rorno és Chirokai Nyvrom, velem Khariot Zeharten, Ajuro Rorno, Moka Tassus, Ecca Rohl és Urda Lagatha. Esténként egy közös táborba térünk be, napközben külön megyünk. Az induláskor átadott naplókat mindenkinek kötelessége vezetni. A többi már csak formaság - nyújtotta át Niconak a papírt, aki rögtön le is csapott rá. Ki intézte így ezt az egészet?

  Az aláírás Gordon Bruess ezredesé volt. A szőke csapatfőnök sóhajtott. Bízott felettese ítélőképességében, de az mélyen aggasztotta, hogy különválik a tizenkét ember. Számára szinte egyet jelentett a halálos ítélettel az ilyesmi felosztás. Tanulmányozta egy pár másodpercig a nyomtatott betűket és a pontos, cirádás aláírást, majd leeresztette a kezét. Végignézett a szobában összegyűlt emberseregleten.

  - Végigcsináljuk a küldetést ilyen körülmények között is? - kérdezte. A félelem megint rászorított a torkára, de a feltörő igenek hallatán elhessegette magától a baljóslatú gondolatait. Ezeknek nincs itt az ideje. A többiek vállalják az expedíciót. Ez esetben ki ő, hogy itt meghátráljon? Nagyon igyekezett, végül egy mosolyt sikerült magára erőltetnie, ezzel erősítve a vidám nyugalom látszatát az arcán. - Nos, mindenki, üdv az új családban!

***

  Aaden a tizenkét aktát memorizálta magában. Erős fém ujjai a szobája padlóján kopogtak egy gyors ütemet. Türelmetlenül várta az indulását, hogy végre kiszabaduljon a Citadella falai közül, elfeledje egy ideig a bezártságot. Kék pillantása gyorsan ugrott sorról-sorra, a mondatok erdejéből kiszűrve a lényeges szavakat. Gyenge láncszemeket keresett, egy mintát a rendetlenségben. Mindenkinek volt gyenge pontja, csak meg kellett találni őket.

  Hol lehet egy katona a leggyengébb? Hol törhet el egy acélakaratú antropológus elméje, mint a drága porcelán? Mi az hang, amit ha hallanak, félelem költözik beléjük? A félelem zavart jelent, és egy zavargás adná a lehető legjobb esélyt, hogy az egymás ellen fordított csapattagokat egyesével ölje meg. Akkor még a kezét se kéne bepiszkítania.

  Akaratán kívül elkalandozott a figyelme. A két dögcédula az asztalán hevert, úgy, ahogy hagyta, csak a lámpa fénye játszott rajtuk. A férfi fintorgott, majd beletúrt ősz hajába. Remény, lüktetett az elméjében a dallamos szó, remény, remény.

  Miért pont most? Ennyi év után már túl kellett volna lépnie az ilyen ostoba dolgokon. Változtak az idők, sok lemondással járt minden egyes döntése, amit azóta meghozott. Le kellett vetnie magáról azt, aki előtte volt, hogy azzá legyen, aki most. És sikerült. Vagy nem? Nem, az emlékeit nem törölhette ki. Azoknak ott kellett maradnia, hogy emlékeztessék az elkövetett hibáira, amiket már nem tehet jóvá. Amiknek a jóvátételére sosem volt esély.

  Keserű bosszúvágyat érzett magában, ahogy ismét letekintett az aktákra. A papírkupac csak hevert előtte tehetetlenül, amikor Aaden rácsapott az öklével, aztán felmordult. Nem. Nem viselkedhet így. Több egy vadállatnál, ami ösztönből cselekszik, mert nem tudja átérezni minden tettének a valódi súlyát. Ezért olyan hűségesek az állatok. Nem rokkantak még bele a gondolataikba.

  A fegyvereire pillantott, hogy kikényszerítse magából a gondolatmenetének megváltoztatását. A Rorno fivérek ellen könnyű volt választani, hogy melyik hozná számára a legjobb eredményt. A büszkeségük a gyenge pontjuk. Ingerlékenyek. Mint én, gondolta, de aztán elhessegette magától a kommentárt. El kellett vonatkoztatnia az önnön kicsinyes érzelmeitől. Egy fegyverré kellett átlényegülnie.

  Nicodemus Aluuir, villant be az elméjébe a név. Egy arc, amit mintha kőből faragtak volna. Szilárd jellem, kiváló katona, csupa hűség. A szöges ellentétei egymásnak. Aaden gúnyosan elmosolyodott, a sebhelyei különös árnyékhatást kölcsönöztek az arcának.

  Ez élvezetes lesz.