Aaden Prayse mereven nézte a dögcéduláit. Nem tetszett neki, amit látott; mintha az eddigi életét tartotta volna a kezében. Legszívesebben összegyűrte volna a fémet, mint egy darab papírt, de nem tehette. Lehet, hogy később ezek mentik meg őt. Bármi megtörténhet, ha egyszer kikerül a tétlenségből. Az ürességből. És persze a mókuskerékből, ami miatt magában beszél a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban.

Őszes haját nemrég vágta vissza, így most még azzal se tudta a valóságban tartani magát, hogy a kósza tincseit kisöpri, esetleg kifújja a szeme elől. Minél többet gondolkozott egyedül, annál nagyobb esélyt látott arra, hogy ott hagyja a Citadellát, de még nem sikerült teljesen rávennie magát. A vállalat uralta fél Cratoát, a kisbolygó másik felét pedig ellenőrzés alatt tartotta. Elég szigorú ellenőrzés alatt, gondolta magában megvetően. De csak a vállalat egyik békefenntartója volt, hogyan is lehetett volna bármi beleszólása az irányításba?

Elgondolkodott a békefenntartó szó jelentésén. Ironikus, hogy egy pozitív kifejezést használnak a bűnözők legaljára is. A Citadella viszont rászolgált a nevére, hiszen az alkalmazásukban álló egyszerű gyilkosok utolsó lehetősége is ez volt, ha nem látták túl fenyegetőnek őket: vagy ők öltek, vagy őket ölték. Parancsra irtották a vezetőség által veszélyesnek, netán korruptnak bélyegzett embereket, nem törődve azzal, hányan vesznek oda egy-egy küldetésben. Persze nem ezt az oldalukat mutatták a nagyközönség előtt, nagyon jól bevédték magukat a látszattal, hogy mennyi jót tettek; kezdve az orvosi műszergyártással a hadseregfejlesztésig.

A kis szoba, ahol volt, nagyon emlékeztetett egy cellára az alagsorban, ahova majd' tizennyolc éve került be. Sötét, dohos, egyszerű. Csak a legfontosabb dolgok kaptak benne helyet, illetve a békefenntartók különleges páncélzatának egy állvány, amire a gazdája feladatától függően került a minimum húsz kilós ruházat. Ez Aaden esetében ötvenhét kilót jelentett, és még ez sem volt teljes, ugyanis hiányzott a jobb karra való fémtömeg. Ezt pótolván a férfi közvetlenül a protézisére kapta a megerősített réteget, aminek köszönhetően jobb oldala sokkal nehézkesebb, de ezzel együtt veszélyesebb is lett.

Vajon mennyi idő még, mire lesz valami feladata? Rendszeresen nézett szembe az életveszéllyel, általában behajtóként, ha valaki tartozott a Citadellának, de nem volt ritka az sem, hogy egy-két veszélyessé vált társát kellett kiiktatnia. Itt nem létezett igaz összetartás. Amint lehetett, elárultak, ha épp túl magas pozícióra tettél szert és ez kényelmetlen lett; ezt Aaden a saját bőrén tapasztalta meg. Azóta a bizalmatlanság lett az a tulajdonság, ami először eszébe jutott önmaga jellemzéséről. Egyedül dolgozott, semmi szüksége nem volt egy koloncra, aki a nyakán lógna és esetleg a halálba rohanna ostoba módon.

Kopogás harsant az állott csendben, ami kizökkentette a férfit a gondolataiban való sodródásból. Három koppanás, ritmikusan, ami a körletekben énekelt katonadalok egyikére emlékeztette a trioláival. Nagyon jól ismerte, mit jelent ez a jelzés. Nem kell többet várnia. Egy félmosoly virított az arcán, amikor odalépett az ajtóhoz. Kattant a zár, majd láthatóvá vált a megbízást közvetítő futár.

Egy hirtelenszőke irattáros állt előtte. Kisfiús arcán félelem és tisztelet tükröződött. Aaden nem tudta mire vélni; nem támadott volna meg senkit csak azért, mert bekopogott hozzá. Más okokért már megfontolta volna, hogy bevet egy jobbegyenest, de ennyire még ő se volt kegyetlen, akármit is pletykáltak. Pletykából pedig volt bőven, mind csöpögött a vértől. A fiatalabb férfi egy világoskék szövetegyenruhát viselt. Nem védett sokat, épp csak a napsugárzástól óvta meg az ember bőrét. Nem célszerű így leküldeni bárkit is a békefenntartók közé.

- Mit akarsz, fiú? – kérdezte barátságtalanul.

- Egy... üzenetet hoztam. – Egy fehér borítékot nyújtott Aaden felé. A rajta levő kézírásból már tudta, kitől is kapta a feladatot, bármi is legyen az. Bruess ezredes. Nem mondhatta, hogy szerette az embert, nagyon szívesen feltépte volna legtöbbször a torkát, de meg kell hagyni, a bevetései mindig izgalmasak voltak.

Aaden átvette a borítékot, majd visszavonult vele a négy fal közé, a szerencsétlen fiút faképnél hagyva. Legyen neki jó napja. Leült az ágya szélére és kezébe temette az arcát, majd kifújta a levegőt. Metsző kék szemében az állandó szomorú üresség megváltozott. Izgalom csillant meg benne, mint egy ragadozóéban, aki vadászatra indul. Minden ránca ellenére, amit az évek keserűsége szántott az arcára, most egészen fiatalnak tűnt.

- Ha otthagyom a fogam, akkor is megyek – morogta végül magának mintegy serkentően, miután végigolvasta a levelet.

Egy expedíciót akarnak leküldeni a karanténzónába. Tizenkét fő, mindegyik a több mint száz éve növekedő erdőben, Cratoa másik féltekéjén. Borsódzott a háta, ha arra gondolt, hogy kidobják egy fa tetejére és ott hagyják, ahol nem is olyan régen emberek haltak meg tömegesen a járvány miatt; de ugyanakkor egy kis szikra lobbant valahol a lelkében. Ő lesz az első a békefenntartók közül, aki lemegy oda. Viszont előtte állt még egy nehézség: a feladatát részletesebben megbeszélni Gordon Bruess ezredessel anélkül, hogy valamelyikük egészen véletlen meghalna.

Gyorsan, gyakorlott mozdulatokkal öltötte magára a páncélját, ami mintegy második bőrként ölelte körbe a sérülésekkel szabdalt testét. Volt ott repeszgránát okozta heg, de egy pár mély vágás és lövésnyom is. A sisakját hóna alá vette, majd kilépve a kis szobából a Citadella harmadik emeletének fémfolyosójára lépett.

Amerre csak látott, a fal mentén ugyanilyen ajtók sorakoztak, hasonló rezidenciákkal. A többi szintre is át lehetett tekinteni, hála az üres térnek, amit a nagyjából két méter széles folyosók szegélyeztek. Ez így ment a kilencedik emeletig, ahol már az irodák foglaltak helyet a maguk őrjítő rendszerével. A világításról a mennyezetet beborító négyzetes lámpatestek gondoskodtak, amik hideg kék fényt árasztottak magukból. Az egész helynek megvolt a maga légköre, ami szinte rezgett a szobák falain is átáramló feszültségtől.

Ebben az órában nem sokan haladtak a liftek felé, így Aadennek könnyű dolga volt a keresetlen pillantások és találkozások elkerülésével. Nem kedvelte a bájcsevegést, és ha nem volt muszáj, egyik itt levő katonának nevezett zsoldossal se szándékozott összezárva lenni. Kedvelte a magányt, bár sokat tudott beszélni. Mivel nem volt senki mellette, magának szedte össze a történeteit, amit szívesen átélt volna még egyszer, és szintén magával társalgott ezekről. Mások talán bolond öregembernek nézték volna; de akik látták már, mire képes a – meglepő módon – negyvenes évei elején levő férfi, másként gondolták. Közelharcban az egyik legjobbnak számított és stratégaként se vallott kudarcot.

Belépett a liftbe, majd megnyomta a harmincnégyes gombot és már suhant is fölfele. Feszülten figyelt minden egyes apró surranásra. Nem kedvelte a zárt helyeket, de a szűkeket sem. Ami viszont egyszerre ötvözte a kettőt, igyekezte minél jobban elkerülni. Mindkét kezét ökölbe szorította, bár csak az egyiken érezte az izzadást, amit a hosszú liftút váltott ki belőle. Amikor vége lett, megkönnyebbülten lépett ki egy egészen más hangulatú, tágas aulába.

Körülötte különböző egzotikus növények sorakoztak a fal mellett hatalmas cserepekben, a falakon képek a Citadelláról, pár csatáról, a régi idők hadihajóiról. A fénytestek itt halványsárgán világították meg az előtermet, amiből egy zöld ajtó vezetett a keresett irodába. Közelebb lépett, majd a kilincsre tette a kezét. Várt egy pillanatot, aztán belépett.

Az ezredes irodája barátságos volt, kicsit talán túlzásba vitt barna színárnyalatokkal, de mindenképp kellemesebb látványt nyújtott, mint a szobája a harmadikon. A helyiséget drága whiskey szaga lengte körbe, az ablaknál álló férfi pedig szinte uralta a környezetet a megjelenésével.

Gordon Bruess a hatvanas éveiben járó úr volt, magas, szikár termete és szigorú arca viszont nem épp erről árulkodott. Fekete öltönyt viselt, rajta a rangjelzésével és a Citadella-jelvénnyel, ami a vezetőség tagjainak járt. A mozgása karakteressége ellenére is kifinomultságról árulkodott.

- A véreb tehát méltóztatott eljönni. Van még kérdése a megbízással kapcsolatban? – A hátát mutatva beszélt Aadenhez, aki erre csak fintorgott. Mi mást várt tőle? Meleg fogadtatást talán? Túlságosan elkényeztetné azzal.

- Mikor indulok? – Semmi többet nem várt, csak azt, hogy végre faképnél hagyhassa a beképzelt ezredest. Nagyon valószínűnek tartotta, hogy megint ő kapja a mészáros szerepét,

- Egy nappal a csoport után. Gondolom, világos a feladata. Megölni a csapatot. Nem érdekem, hogy az onnan kijutó felfedezések mások kezébe kerüljenek. – A hangjában recsegő sértettsége hirtelen elhatározásról árulkodott. Tehát valami, ami odaát van, keresztbe tehet Bruessnek. Felettébb érdekes, érdemes megjegyezni.

Aaden elmormogott egy értettemet az orra alatt, mikor feljebbvalója megint megszólalt, most már felé fordulva.

- Még valami. Gondolja, hogy ez lesz az utolsó bevetése? – Egy gúnyos vigyorra húzódtak az ajkai, mire a páncélba öltözött férfi csak becsapta az ajtót. Örülne neki, mi?

Majd mutatok én neki utolsót, gondolta magában, azzal távozott.

---

Szívesen veszek minden építő jellegű kritikát, sokat segítetek vele!