a fejezethez ajánlott dal:

CARNIVAL
- ¥$, Kanye West, Ty Dolla $ign, Rich The Kid, Playboi Carti

A R L O D O N O V A N
――――――――――――

Nincs ideális hely a kefélésre. Pontosítok, nincs olyan hely, ahol ne lenne idális kefélni.

Ha valaha azon kapsz, hogy baszakszom a rádióval, a háttérben szóló dzsessz tökéletes hangerejét állítgatva, teamécseseket gyújtogatok a habfürdőhöz, rózsaszirmokat szórok az ágyig (vagy milyen agyamenten nyálas jelenetekkel tömik a nők fejét a romantikus filmekben), szúrjatok nyakon... nem is, inkább tökön és hagyjatok is elvérezni. Nekem nem kell a giccs, sőt, a legtöbb férfi nevében mondhatom, hogy a hátunk közepére sem kívánjuk a sok előkészületet. A szex csak szex. Ha van (legalább) egy nő és koton, én benne vagyok. Persze nem a legyet-is-röptében-módon, de tény, hogy nekem elég annyi, ha a bige igényes a mézesbödönére, nemibetegséget illetően (is) tiszta, na meg persze jó bőr. Az egyéjszakás egyenletbe ennél több úgysem fér bele.

Szóval nem szegi kedvemet a fluorszag, sem a minden egyes lökésnél nyikorgó kezelőegység. A Rolexem számlapján visszatükröződik a mennyezetbe épített ipari lámpa fénye, ahogy arréb söpröm a csuklómra tapadt hajszálakat.

― Ó, istenem! ― nyögi az előttem hasaló Yvonne(?)... Eva(?)... Ivy(?)... Valami ilyesmi.

Egyébként nem szokásom pácienseket döntögetni (anélkül is jut elég nő minden ujjamra), de Martha mára huszonhét beteget írt be, holott félnapos vagyok. Ki kellett eresztenem a gőzt.

― Ha imádkoznál, újra le kell térdelned ― mondom, szélesebbre tárva a terpeszét.

Egyre mélyebben hatolok belé, amitől megremegnek a lábai. A csupasz hátán tisztán látom a libabőrt, a kezével hátrafelé tapogatózik, hogy magához húzzon egy csókra, de tartom a pozíciómat. Nincs smárolás. Az túl intim, márpedig az az utolsó dolog, amire vágyom. Minden aktuális partneremnek megadom, amit kíván, sőt még azt is, amiről fantáziálni sem mer, nemhogy kipróbálni. Nincs semmi kényszer, csak élvezet. És mivel én a kölcsönös örömszerzés híve vagyok, ez rám is ugyanígy vonatkozik. Ha nem akarok smárolni, nem is fogok. Történet vége.

― I-gen, ah... igen! Mindjárt elmegyek!

Itt van ez a fullos csaj. A hátsó lökhárítója tökéletesen elnyeli a farkamat, az ütközői a fogászati székbe nyomódva is a nyelvemért kiáltoznak, mégsem a selymes mézszőke copfot látom az öklöm körül, hanem ébenfeketére színezem át képzeletben. A fehér bőr helyett napbarnítottról fantáziálok, az édes jázmint felváltja a cigarettafüst és egy keleties parfüm illata. Nincs más a fejemben, csak az az idegesítően dögös szomszédlány. Nem bírom kiverni a fejemből a látványt, ahogyan ül az erkélyén, méreget a macska szemeivel, csípős megjegyzésekkel köszörüli rajtam azt a felvágott nyelvét, abban a vörös ruhában, bugyi nélkül... nyilván. Az őrületbe kerget az a szuka!

Akármire is gondolt közben a szöszi, az én nevemet kiabálva élvez el, míg én semmi konkrétat nem nyögök. Habár egy nagyonis konkrét bestia járt az agyamban.

― Ez jó móka volt. Pontosabban mókák, többesszámban ― kacag, öltözködve. A pácienseknek fenntartott kézi tükörben felfrissíti a rúzsát. ― Mikor jöhetek "kontrollra"?

― Ha nincs semmilyen komoly gond, fájdalom, egyéb elváltozás a szájban, évente egyszer ajánlatos ellenőriztetni, hogy minden rendben van - e ― mondom, robotszerűen továbbállva. Felhúzom a bokámra tolt nadrágot, aztán a hangszigetelt ajtó melletti csaphoz lépek kezet mosni.

Tudom, milyenek a fészekrakók. Hiába tisztázod velük a szándékaidat már a legelején, hiába mennek bele kizárólagosan egyetlen, kötetlen alkalomba, ha belekóstolnak a földi mennyországba, rögtön a függőjévé válnak. Meg akarnak változtatni, rád tukmálni ígéreteket, érzelmeket meg minden szart. Telhetetlenné válnak. Ha engedsz nekik, egy szempillantás alatt belerángatnak egy kapcsolatba, "király" és "királynő" feliratú pulcsiban rohadtok majd a családi banzájokon, megy az összehasonlítgatás, hogy a barátnői mennyivel előbbre tartanak a kapcsolatukban, aztán elkezdődik a célozgatás smukkokra (főleg gyűrűkre), és mire észbe kapsz, a golyóidnak annyi. Ha viszont nem engedsz neki, seggfejnek nevez (hiába fektetted le a szabályokat a legelején), esteleg felpofoz, aztán kisírja a szemét "a csajoknak" brunch közben, akik azzal vigasztalják majd, hogy ő úgy is jobbat érdemelt. A golyóimmal egyetértünk abban, hogy a második opció mérföldekkel csábítóbb.

― Azt hittem, te is élvezted ― pattan le a székről csüggedten.

A mosdó fölötti tükörben megigazítom a szakállamat, aztán előhalászom a szájmaszkomat a sötétkék scrubs-om zsebéből.

― Nem mondtam, hogy nem.

― Akkor miért nem akarsz hamarabb összefutni velem?

― Nem fogok magyarázkodni. Az elején leszögeztem, mit kaphatsz tőlem. Te belementél. Ez ennyi ― mondom tárgyilagosan. Egyik kezemmel felrakom a maszkot, a másikat a kilincsre fonva kinyitom az ajtót. ― Élveztem veled lenni. Most az egyszer. Bizonyítékot akarsz? Épp most törölted le a combodról.

Azzal otthagyom a kórteremben.

― Mi a szar?! ― csúszik ki a számon.

Akármerre kapom a tekintetemet, csak ősz/őszülő fejeket látok, egyenpólóban. Az érkezésemre minden asszony felém villantja a protkós mosolyát, a szemüvegek mögött felragyogó pillantásukkal pedig egyenesen a frászt hozzák rám. Mint egy rémálom. Egy öreg, zombiapokaliptikus rémálom.

A recepciós pulthoz lépek. Van annyi tisztelet bennem az idősek felé, hogy diszkréten kérjem számon a titkárnőmet a hallban lévő átlagéletkorért... ami jelenleg hetven és a halál között van.

― Nem emlékszem, mikor alakítottuk át a rendelőt szociális otthonná. Kisegítenél, kérlek!

Martha, akinek a tupírja magasabb, mint az IQ-m (pedig évfolyamelső voltam az orvosin), az orrnyergére csúszott szemüvege mögül figyel.

― Sajnálom, Arlo, de nem bírtam a lányokkal. A vakáción a hegyekben sokat szaunáztunk, ahol Caroline állandóan a műsorodat hallgatta. A férje szerettette meg vele. Bill délelőttönként kisegít a fia spotkocsmájában, ahol folyton téged játszanak.

Leragadtam a sztoriban. Kvázi sokkos állapotba kerültem a Martha által felvázolt képtől: egy csapat öreglány gőzöli a szottyadt bőrét és a ki tudja mióta nem szőrtelenített testét. A'sszem hányni fogok.

― Mindegy is, a lényeg, hogy Carol megmutatta a podakármicsodádat (nem értek hozzá) az egyesület többi tagjának. Ezután a saját szemükkel akarták látni a fiatalembert, akinek ilyen selymes torka van.

― Nos, az imént láttak a saját szemükkel. Megköszönöm nekik, hogy lelkes podcast-hallgatóim, de utána le kell lépniük. Lassan nem fognak beférni a betegeim a váróterembe.

― Persze. Még egyszer ne haragudj!

― Megesik. Drága hölgyek ― fordulok nyájasan a nyugdíjas osztag felé. Az államra húzom a szájmaszkot és széles mosolyt villantok, mire többen a szívükhöz kapnak. Már csak az hiányzik, hogy valamelyiket eltegyem láb alól a sármommal! Egy fokkal visszaveszek. ― Igazán leköteleznek, amiért engem hallgatnak... tartsák meg jó szokásukat. Sajnos meg kell kérnem Önöket, hogy távozzanak, mert dolgoznom kell. Tudják, otthon várnak az éhes szájak, amiket etetni kell.

Erre egybehangzó olvadozásba kezdenek. Nem tisztázom, hogy papagájokról és nem porontyokról beszéltem, mert élvezem a bingóklub rajongását. Egytől egyig megsimítják a vállamat a kijárat felé. Ki gondolta volna, hogy ilyen simán el lehet rabolni a pacemakeres szíveket...

A következő pácienst kísérve megyek vissza a kezelőbe. A girnyó csávó egyik kezével a hóna alá csapja a gördeszkáját, a másikkal meg az orrát túrva keresi az agya helyét. Lehet, oda dugta a dezodorját, de hogy nem használta, az hótziher. Tyű, a kamaszoknál kevés undorítóbb dologgal találkozni, annyi szent...

Martha kézzel írt betegnaplójában csekkolom, miért van itt ez a tizenéves pattanásos képű. Bölcsességfog. Ha ténylegesen a nevéből indulnánk ki, valószínűleg soha napján kiskedden nőne ki neki, de mivel ez leginkább életkorhoz és az előbújáshoz szükséges helyhez kötött, az okostojás itt ül a rendelőmben.

― Lassan a testtel!

― Há', de...

― A panoráma röntgennel kezdjük ― biccentek a sarokban lévő gép felé. ― Állj oda!

― Oké, papikám ― von vállat.

Görnyedt háttal cammog a szerkezethez. Ha ezzel végeztem, szólok Marthának, hogy csak huszonöt fölöttieket küldjön hozzám, mert a DiCaprio randipartner-kompatibilis korosztály stílusával nem tudok mit kezdeni... Legalábbis anélkül, hogy eljárna a kezem.

Kopognak. Nem törődöm vele. Gumikesztyűt húzok, mert mielőbb szeretném az ötven méteres környezetemen kívül tudni ezt a sajtos Cheetos szagú huligánt. Újabb kopogás hallatszódik, majd Martha toronymagas hajkoronája slisszan be a résnyire nyitott ajtón.

― Mondd meg a szenior szakasznak, hogy a műszak végén mindenki kaphat autogramot... aki nem valamelyik testrészére kéri.

― Nem a bingóegyesület az. Arlo, a rendőrség van itt.

Ledermedek. A fájdalomcsillapító hatása miatt tök legálisan jutok hozzá a fentanilhoz, viszont a díler, akinek továbbadom, nem éppen gyógyászati célokkal kereskedik vele. Vettem ugyan a Harvey-val való találkákhoz egy külön kocsit (észrevétlen kis szürke Honda Civic), illetve igyekeztem inkognítóban maradni napszemüveg és baseball sapka segítségével, mégis elképzelhető, hogy a (kétes szellemi kapacitású) zsaruk visszavezették hozzám a fentanil útját egy felhasználótól. Igaz, voltam már megbilincselve (rózsaszín tollas karpereccel ugyan, nem "rendes" bilinccsel), de nem terveztem igazságszolgáltatási berkekben is leláncoltatni magamat. Mert nyilván senki sem akar rács mögé kerülni... kivéve persze a megélhetési bűnözőket, akik sittre vágják magukat, hogy legyen mit enniük és tető a fejük fölött.

A gumikesztyű úgy rácuppant a kézfejemre a tenyeremet verő izzadtságcseppektől, akár egy plusz réteg bőr. A lebukás gondolata rosszul eső borzongásként fut végig a gerincemen. A cella egy dolog. A szégyen már másik. Feltűnik a lelki szemeim előtt a családom arckifejezése a beszélőn. Mondjuk, valószínűleg csak a húgom látogatna meg a kaptárban, mert a szüleim holtan esnének össze a hírtől, hogy a makulátlan fiacskájukat lecsukták.

Megrázom a fejemet, hogy eloszlassam a rémképeket. Az ajtóhoz sétálok pont olyan görnyedten, mint ifjú Cheetos az imént. Nincs mit szépíteni, összementem, mint fasz a jeges vízben.

Martha a recepció felé terel, ahol két egyenruhás alak vár. Az egyik egy százkilencvenvalahány magas tag. Úgy néz ki, mint egy svéd kiadású Justin Herbert a Los Angeles Chargers-től ezzel a kisfiúsan sima képével, a dús szőke hajával meg a gyémántként csillogó kék szemével. Különös ismertetőjegy a szája sarkában lévő anyajegy, ezért nem is kell bemutatni őt. Samuel Burrows-zal többször is megmérettettünk egymás ellen az ifi NFL bajnokságokon, de nem ezen a pályán alakult ki köztünk a mindmáig érződő ellentét. Meghúztam a kiszemeltjét, aki aztán nem akart vele lefeküdni, mert meglátta, az enyémhez képest mekkora a cerkája. Ráadásul szegény Sammy Samnek az lett volna az első...

Mellette a pultot egy százötven mély, fekete nő támasztja, ugyanúgy golyóálló mellényben... mintha ön- és közveszélyes terrorista lennék vagy mi a tosz. Az ő különleges ismertetőjegye (a nullásgéppel letolt, szőkére festett haján túl) a méretes stukker a derekán.

― Mr. Donovan, Larissa Williams rendőrtiszt vagyok a Los Angeles-i Rendőrségtől, ő pedig itt Burrows különleges ügynök, az DEA-től. Feltennénk Önnek néhány kérdést.

Á, szóval úgy teszünk, mintha nem ismernénk egymást! Igazán érett, felnőtt férfira valló viselkedés, mondhatom.

Marthára pillantok, aki aprót bólint. Rámosolygok. Annyi éve dolgozunk együtt, hogy ennyibe telik megbeszélni: igen, átirányítom a betegeket a többi dokihoz; igen, fedezlek, ha idetelefona az anyád; nem, nem hallgatózom a vezetékes telefonon keresztül; én pedig mindezért egy hatalmas csokor virággal jövök neked.

― Erre tessék ― mutatom az utat az emeletre.

Az irodámban telepszünk le. Én az íróasztalnak támaszkodom, a két zsaru meg levegőben keringő gólyafosként mászkál fel-alá. A szoba minden részletét magukba isszák, odafigyelnek a falon lógó kardokra, hozzáérnek a bokszzsákhoz, végighúzzák az ujjukat a biliárdasztalon, kezükbe veszik az üvegpolcon kiállított kitüntetéseket, díjakat, egyéb porfogókat.

― Mit tehetek Önökért? ― puhatolózom kissé türelmetlenül.

― Milyen segítőkész valaki ― morogja az orra alatt a nő. A munkamániás, goromba külső alatt érzek valami vadságot. Tapasztalataim alapján, aki látszólag ennyire elítéli a szexkazánokat, másra sem vágyik minthogy megdöngesse egy.

― Úgy látom, maga nagy sportrajongó, Mr. Donovan. Ezért így mondom: mi egy csapat vagyunk. Csak úgy nyerhetünk, ha összedolgozunk. Ezért kérnénk az együttműködését ebben az ügyben.

Karba fonom a kezemet, közben lefelé sandítok, így nem túl udvariatlanul csekkolhatom, mióta rabolják az időmet. A kopóknál csak a virágnyelven beszélő kopókat utálom jobban.

― Évről évre előrukkol a vezetőség egy tematikával, ami mentén haladva célzottan igyekszünk visszaszorítani a bűnözést a mindennapos hívások, folyamatban lévő ügyek mellett. Idén a programunk egyik fő csapásvonala a kábítószer, ugyanis sajnálatos módon az internetes oldalak által egyre könnyebben hozzá lehet férni a különböző narkotikumokhoz. Már egészen fiatal korban. Maga egészségügyben dolgozik, így nem szükséges kiselőadást tartanom a drog káros hatásairól.

― Térjünk a tárgyra, Lari!

Szívemből szóltál, Sammy Sam.

― Nos, a lényeg, hogy a kábítószer-fogyasztók a kábítószer-kereskedőkhöz kapcsolódnak, azok a beszerzőkhöz, akik a drogfutárokhoz és így tovább folytatódik egészen a termesztőkig. Ezek az emberek mind egy hálózatot alkotnak. És maga, Mr. Donovan, maga is része ennek a hálózatnak.

A kurva anyámat!

― Kár tagadni, egy ideje figyeljük magát. Megemelkedett a berendelt fentanil mennyisége az elmúlt néhány hónapban, mégsem a páciensek kapták meg. Ez gyanút keltett bennünk, ezért elkezdtünk vizsgálódni a háza táján. Bizonyítékunk van az átadás pillanatáról ― lóbálja fölényes mosollyal az arcomba az ocsmány sárga borítékból kihúzott fotókat. A kurva anyját!

Kizárom a fényképet, csak az önelégült képű zsarura koncentrálok. Általában bejön a nőknél a sötét tekintet, az összevont szemöldök, de ez a két x-kromoszómás egyed tartja magát... legalábbis a felszínen.

― Azt mondta, az egyik fő csapásvonal a kábítószer. Mi a másik? ― kérdezem pléhpofával. Igyekszem megőrizni a hidegvéremet. Sztoikus vagyok, a hangomon nem ütközik ki a százötvenes pulzus, amitől lüktet a nyakamon az ütőér. Milyen jól jöhet az embernek, ha van egy kis gyakorlata pókerben!

― Nem csoda, hogy irányító volt a gimnáziumi futballcsapatban. Vág az esze, mint a borotva, még stresszhelyzetben sem blokkol le ― szólal meg az iroda túlsó végéből Sammy Sam, egy képkeretet forgatva a kezei között. Eddig nem sokat beszélt azon kívül, hogy moderálta a bigét.

― Igen, nagy hasznát vehettük volna az őrsön. Nagy hasznát vehettük volna, ha nem lett volna midegy neki, hogy a pisztoly melyik végén áll.

Ja, hát az sem mindegy, hogy a szopott fasz melyik végén állsz. És úgy érzem, én most nem a szokásoson vagyok, ezzel pedig nem tudok mit kezdeni.

― Lari!

Igen, Lari, ne jártatsd annyit azt a vörössel rúzsozott szádat, inkább bökd ki, miért szorongatod a tökeimet... egyenlőre csak képletesen.

― A másik fő csapásvonal az üzletszerű kéjelgés. Sajnálatos módon a prostitúció ugyanúgy pestisként terjed a hátrányos anyagi helyzetű kiskorúak körében, mint a kábítószer, sőt, a két veszélyforrás egyvelege is előfordul. A rendőrség mindkettőt fel akarja számolni, ezért egy program keretében idén nagyobb hangsúlyt kap ez a két probléma. Ami a maga problémáját illeti, California államban a kábítószer-kereskedőkre átlagosan háromtól kilenc évig terjedő börtönbüntetésre ítélik és húszezer dollárig pénzbirsággal sújtják őket. A saját, illetve a családja anyagi helyzetét tekintve az utóbbi nem lenne fájdalmasabb egy foghúzásnál, na de a börtön?! A börtön felzabálja az ember lelkét, Mr. Donovan.

― És itt jön az, hogy "de" ― sürgeti meg a hegyibeszédet Samuel.

― Mint a legtöbb gazdag ficsúr számára, Önnek is van egy ajánlatunk. A maga bűne valaki máséért. A droghálózattal fokonként leszámolunk, de egy elkevert akta miatt az Arlo Donovan név véletlenül kimaradhat. Ha teljesíti az alku magára eső részét. Mint említettem, nem csak a kábítószer veszélyezteti a Loss Angeles-i fiatalok életét, hanem a prostitúció is. Befolyásolható lányok kerülnek rossz kezekbe. Túl korán tapasztalnak meg túl csalfa dolgokat. Ennek is van a magáéhoz hasonló hálózata, aminek origója egy Circus nevű klub. Alapvetően sztriptíztáncosok szórakoztatják a klienseket, de alkalmanként ellenérték fejében testi kapcsolatba is elegyednek velük.

Újabb papírt dug az orrom alá. Ezúttal rá is nézek. Hoppá, hoppá, hoppá! A képen egy guszta kis pipi guggol éppen, rúdba kapaszkodva, minden nyílásából dollárok lógnak ki. Dacára a szőke parókának, az egész arcát megmásító sminknek, a tüzes pillantás összetéveszthetetlen. Miller az.

― A klub egyik alkalmazottja egy bizonyos Ximena Miller, aki a szerencsés véletlennek vagy egy elcseszett környéknek köszönhetően pont a maga szomszédasszonya. Ha befejezte a szemmel dugást, ismertetném a feladatát, Mr. Donovan.

Milyen féltékeny ez a rendőr picsa, ha nem száz százalékosan az övé a figyelmem. Durca.

― Ha képes Miss Miller bizalmába férkőzni, ezáltal érdemi bizonyítékot szerez a Circus ellen, elárul nekünk mindent, amit a nőről, a kollégáiról, a főnökéről és összességében a mellékes munkahelyéről kiderített, elfelejtjük a kis stiklijét a fentanillal. Amíg elősegíti a munkánkat, szemet hunyunk a kémkedés módja felett, legyen az Miss Miller követése az utcán, rejtett kamerák elhelyezése az otthonában, satöbbi. Használja a fantáziáját!

Ha Millerről van szó, mást se csinálok. Sima ügy lesz. Bakfitty!

― Csak nem arra akar kilyukadni, hogy vágjam gerincre szegény Miss Millert némi információért? ― csapok a mellkasomra teátrálisan. Felháborodást színlelek, még a hangomat is elvékonyítom a szivatás kedvéért. ― Na de, nyomozó, ez vérlázító!

― Áll az alku, vagy sem? ― fujtat, a szemét forgatva.

― Áll ― bólintok határozottan. Kajánul elvigyorodom, aztán a hüvelykujjammal végigsimítok az alsó ajkamon. ― Áll, mint a cövek!