a fejezethez ajánlott dal:

Praise The Lorde (Da Shine)
- A$AP ROCKY, Skepta

X I M E N A M I L L E R
―――――――――――――

Zubog a palló a lábunk alatt. A sirályok vijjogva menekülnek hangos lépteink elől, a napfelkeltétől sárgára festett égbolt szirupos hátterében repülnek el. Már messsziről hallani a malibui hullámokat, ahogy a habos fodrok a homokos partot csipkézik. Rajtunk kívül még sokan mások is kiélvezik a tavasz első hetét. Na nem mintha a nyugati parton nagy jelentősége lenne az évszakváltásnak, mert itt mindig meleg van... csak néha kevésbé, máskor meg túlságosan is.

Néhány lépés és a stég végéhez érek, ami a dagály miatt kellemesen nedves. A nyirkos falécek ontják magukból a víz sós páráját. Két térdemre támaszkodva görnyedek, és szabálytalanul lihegve szívom magamba a friss óceánillatot. A mellkasomon gyöngyöző izzadtásgcseppeket szomjasan issza magába a sportmelltartóm, ezért úgy döntök, belebújok a derekamra tekert bő pulóverbe, mielőtt megfáznék (már ha ez lehetséges ilyen időben). Imádok itt, Malibun futni. Az óceán kimossa a lelkem minden szennyét, míg a homok lemorzsolja az eszemet nullahuszonnégyben járató túlgondolást.

― A tempód halálos ― ér be Brielle. Nem áll meg, csak kocogásra vált, közben a szőke copf harangnyelvként himbálózik a feje mellett jobbra-balra. Bee nincs úgy elragadtatva a futás szépségétől, mint én. Őt inkább a sportág zsírégető hatása érdekli (mintha lenne egy gramm zsír is, azon a homokóra alakján, hogy pukkadjon meg!), szóval csak azért kísér el, hogy formában maradjon. ― Tiszta Cobra 11, ugye, Cece? ― gügyög az ölben cipelt görényéhez.

Bee-Bee arról híres, hogy olyan gyakran váltogatja a házikedvenceket, mint a pasikat. Volt már galambja, teknőse, lova, pillangója, kihaló félben lévő hala, macskája (ami megette az említett halat), sündisznója, igazi disznója, satöbbi, satöbbi. Általában egyik kisállat sem húzza két hónapnál tovább, de a kivétel erősíti a szabályt, lásd Cece-t, a görényt, aki már karácsony óta arany életet él a Benson-kúriában. Úgy látszik, az az állat nyer, amelyik az aranyszabállyal ellentétben nem a gazdájára, hanem a gazdája elbaszott (ex)partnereire hasonlít.

― Ha már a halálos tempónál tartunk, szerintem Nicóra ráférne egy oxigénpalack ― biccentek a borravalóhoz hasonlóan jócskán lemaradt barátunkra. Olyan messze van, hogy egy hangyával összetéveszthetően kicsinek tűnik, de még ebből a távolságból is látszik, ahogy kínkeservesen vonszolja magát.

― Megsajnáltam szegényt, nem viseli jól a koránkelést. A futást még annyira sem.

― Kár szépíteni, úgy szenved, mint malac a jégen.

Nico erre sértetten halandzsázik, valószínűleg valami olyasmit, hogy "Hallottam ám!", de annyira liheg, hogy nem értjük, mit próbál kinyögni (félig angolul, félig olaszul), ezért csak még jobban nevetünk. Amikor végre valahára befut, nem hagyjuk sokáig pihenni, továbbállunk. Mielőtt kocsiba ülnénk, beugrunk egy közértbe némi reggeliért. Domenico, kezében egy csokis péksütivel a gyümölcsös pultnál válogat, mert szokásához híven édessel kezdi a napot, Brielle pedig a színpompás smoothiek előtt szobrozik. Így futás után nincs nagy étvágyam, úgyhogy a kosaramba egy tej kerül (a'sszem a konyhaszekrényem mélyén lapul egy doboz gabonapehely) és egy karton energiaital. A kisbolt klímája feledteti velem, mennyit kell várnom a bélpoklos olaszomra, meg a nőre, aki minden termék lejárati dátumát és összetevőjét lecsekkolja, mielőtt levenné a polcról.

Az ölünkben cipeljük a vásárolt cikkeket a kocsimig, ahol a szokásos felállásban helyezkedünk el: Nico hátul, Brielle az anyósülésen, én pedig a volán mögött. Ha valaha is átengedem a kocsikém kormányát másnak, valószínűleg épp fegyvert tartanak a fejemhez.

Fél óra alatt megérkezünk hozzám, időközben megszáradva a nyitott tetőn keresztülfújó széltől. Leparkolok a mélygarázsban, ahonnan már csak pár tíz méter a fekete kovácsoltvas kerítés, mögötte a kis szökőkút körül gyűrűző háztömbbel. Néhányan kutyát sétáltatnak, elhalad mellettünk pár futó is, de az utca meglehetősen kihalt. A környéken ilyenkor még mindenki alszik. A házakban csak a szobalányok vannak ébren, meg a dadusok, akik lefoglalják a gyerekeket, amíg a szülők húzzák a lóbőrt (valószínűleg aznaposak a tegnap elhúzódott üzleti vacsorától vagy szvingerklubtól).

A fehérre meszelt mediterrán stílusú lakóparkban balról az első lakás az enyém. Papírzacskókkal a kezünkben telepszünk le az étkezőasztal köré reggelizni.

― Sosem értettem, ti amerikaiak miért tartjátok ezt a kenyérnek nevezett szemetet a hűtőben ― sóhajt Nico, Brielle válla felett a (siralmasan üres) frigómat bámulva. A főztje nélkül csak ez a szeletelt kenyér, egy üveg majonéz, egy félig rohadt jégsaláta, meg Arlo zoknijai árválkodnak benne.

Nico a szájával szemezi le a roppanós, zöld szőlőfürtöt, amitől úgy néz ki, mint aki egy reneszánsz festményhez áll modellt. Áthajolok az asztalon, hogy lopjak magamnak is. Már bánom, hogy csak egy tejet markoltam fel a boltban, mert az íze alapján már a gabonapehely is a jégsaláta sorsára jutott.

― Gondolom, így tovább eláll, mert nem penészedik olyan hamar ― vonom meg a vállamat.

― Úgy látszik, már nem csak főznöm kell rátok, hanem a sütnöm is, hogy egyszer az életben egyetek LA-ben is igazi kenyeret ― vakarja meg a borostáját gondterhelten. ― Nincs is ahhoz fogható, mint mikor a család minden tagja tör magának a ropogós kenyérből és a gőzölgő, puha belsőt az olívaolajba tunkoljuk. Ó, il sapore di casa [olasz: az otthon íze]!

― A francba veled, ettől most megéheztem ― sóhajtok nagyot.

Lepattanok a székről, odalépek a konyhaszekrényhez és előveszem az utolsó konzervet, meg a fiókból egy kanalat. Visszaülök Nico mellé, úgy állok neki a sós vízben tartósított borsónak, amiért kivételesen nem kapok ferde pillantást a gasztronómia Mr. Monkjától. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a zöldborsó konzervemet azzal a pink műanyag kanállal lapátolom be, amit az első olaszországi kiruccanásunkról hoztam el. Ettől nem csak engem rohamoznak meg az emlékek, hanem a nosztalgia királyát is.

Nico ugyanis csak szilveszter előtt érkezik Amerikába, ahol mindössze májusig marad. Ezalatt nomád módon, egy hátizsákkal, nyakában a kamerájával utazgat a los angelesi főhadiszállásról a szomszédos államokba, hogy anyagot gyűjtsön a portfóliójához és az aktuális kiállításához. Többnyire együtt van a három muskétás, de az idő többi részében távol van, ezért Bee-vel minden nyáron elutazunk hozzá Olaszországba. Két héten át fürdőzünk a borokban, a szászéves családi recept alapján készített paradicsomszószban, aztán házi pecorinoval kergetjük Nicót (mert ki nem állhatja a sajtot, amióta kiskorában tökön rúgta egy tehén fejés közben), táncolunk a vadszőlővel futtatott lugas alatt, amíg a De luca família családi barátai zenélnek nekünk.

― Ne merészelj enni abból a szarból a jelenlétemben ― temeti az arcát a tenyerébe Nico, amikor a borsókonzerv mellé csípnék egy falatot a kenyérből. Ujjait résnyire széttárva, suttyomban figyeli a szentségsértésemet, mint amikor gyerekként nem bírtam nem nézni a horrorfilmeket. ― Abban a "kenyérben" több műanyag van, mint Bee cickóiban.

― Hé, ne bántsd a csajokat! ― kel az ikrek védelmére Brielle.

― Nem én bántom őket, hanem az igazság, bambola ― kacsint rá, bedobva a szájába egy szem szőlőt.

...

Család. A legtöbb embernek nem nő gombóc a torkában e szó hallatán. A legtöbb embernek nem kell figyelni minden szavára, gond nélkül önmaga lehet a családja körében. Csak az a bibi, hogy én sosem voltam olyan, mint a legtöbb ember. Szóval amikor az tanári asztalon pihenő telefonom kijelzője felvillan apám képével, megdermedek. Nyílegyenes gerincemen végigfut a hideg borzongás, egyik krétaporos kezemből a másikba rakom a teleszkópos mutatópálcát.

― Ezt fel kell vennem, egy pillanat. Addig olvassátok el a leckét a tankönyvből.

― Miss Miller...

Josie fontoskodását bent hagyom a teremben, ahogy becsukom magam mögött az ajtót. A folyosón síri csend honol, egyedül a szívem lüktetése visszhangzik. Igyekszem lenyugtatni magamat a falon kiállított gyerekrajzok bámulásával. Lófaszt nem ér az ujjlenyomatokból alkotott fa lombkoronája, sem az a kék madár az ágán, habár nagyon szép (ahhoz képest, ami egy negyedikestől kitelik), csak éppen nem alkalmas arra, hogy kitörölje az elmúlt évek traumáit: a megfelelési kényszert, az ájulásig éheztetést (hogy jól teljesítsek a balettórákon), az "atyai pofont", amivel lereagálta a bejelentésemet, hogy a Circus-ben fogok dolgozni másodállásban (akkor még csak nem is sztriptíztáncosnőként, hanem osztóként a pókerszobában). Oké, persze, pfuj mocsok, meg pfuj sztripperek, de jobb lenne, ha bankot rabolnék, vagy elvetetném magamat egy nyolcvan és a halál közötti fószerrel, akit aztán apránként megmérgezek a rám iratott életbiztosításáért?! Hát szerintem sem. A kezeslábas-narancssárga különben sem az én színem.

― Szervusz!

― Helló ― szólok bele, nagyot sóhajtva.

― Jól megy a sorod?

― Aha. Veled is minden rendben?

― Igen.

― Szuper ― préselem ki magamból. Talán húsz másodperc telt el, amióta fogadtam a hívást, de a kínos csend miatt inkább húsz évnek tűnik, mire végre kinyögi, mit akar.

― Még mindig csinálod... öhm azt?

― Mi az az "az"? ― gyötröm, hiszen nyilván tudom, mire gondol. A táncra. Vagyis arra nem, mert szerinte A diótörő szintje alatt nem beszélhetünk táncról, csak "idétlen lötyögésről".

― Tudod te azt. A héten mikor dolgozol ott?

― Miért kérded?

― Nem érdeklődhetek a beosztásod felől?

― Ahhoz nem ártana, ha tényleg érdekelnélek is.

― Na! ― emeli fel a hangját. Régen összehúztam magam, az arcomat a könyökhajlatomba temettem, így védtem meg magamat. Most felszegett állal várom, hogy befejezze a tombolást. Nem kevés munkám van benne, hogy hidegen hagyjon a komplexusos hímek ugatása, de megérte. ― Mikor dolgozol a fertőben?

― Úgy érted a Circus-ben? ― kérdezek vissza sértődötten. Amíg a családom képtelen volt normálisan funkcionálni, miután az autóbalesetem miatt velem egyetemben a karrierem is derékbe törött, a "fertőben" befogadtak, tényleges családra találtam, úgyhogy egy ilyen alak csak ne fikázza azt a helyet. ― Szerda este beugrós vagyok, péntek este és a hétvégén pedig egész nap bent leszek.

― Mit jelent pontosan, hogy beugrós vagy?

― Beugrok, ha valaki nem megy be dolgozni.

― És ez milyen gyakran fordul elő?

― Változó. Miért, csak nem leugranál a "mocsokba"?

― Az egyik kollégám, Peter oda akar menni a születésnapján. Jelenésem van, de nem szeretném ha te is ott lennél. Csak el akarok kerülni egy kellemetlen találkozást.

Tény, hogy neki az is kellemetlen találkozás, ha az évenkénti három alkalmon túl látja a búrámat, de azt én is aláírom, hogy nem éppen a legkellemesebb összefutni az apáddal, ha egy falatnyi csipketangában rázod a kollégájának (akit ráadásul pelenkás korodtól fogva ismersz).

― Elcserélhetem a szerdai tartalék melót... ― kezdek bele, de félbeszakít egy "Azt megköszönném!"-mel. ― Még nem fejeztem be.

― Gondolhattam volna.

― Szóval, elcserélhetem a szerdát, ha megígéred, hogy a kollégáid rendesen megfizetik a srácaimat. Tudom, milyen véleménnyel vagy a munkámról, de minden egyes centért kőkeményen megdolgozunk. Persze nem agysebészek vagyunk, sem szénbányászok, de ennek a szakmának is megvannak a maga viszontagságai, nekem elhiheted.

― Nem ígérek semmit, de szólok a "srácaid" érdekében.

― Azt megköszönném.

― Nos, ennyit akartam. Minden jót!

― Viszont!

Bontom a hívást. Az osztályterem felé dobok egy üzenetet Agathának a szerdai cseréről, aztán mély levegőt veszek, mielőtt lenyomom a kilincset és visszatérek a gyerekekhez. Folytatom a kiselőadásomat a vulkánok anatómiájáról, egy mosoly mögé rejtve a testidegen érzést, amitől azt kívánom, bárcsak magával sodorna egy lávafolyam.

...

― Nem lehetne, hogy inkább itt megvárlak? Higgy nekem, jobban mulatsz majd nélkülem, én különben sem vágom a festős szakzsargont ― győzködöm Domenicót.

Nem tudom, mennyit hall a kétségbeesett próbálkozásomból, hogy kihúzzam magamat a program alól, mert ő lent van a nappaliban, míg én az emeleti fürdőszobában tollászkodom. A ki tudja hányadik ruhában ülök a kád szélén, éppen szemceruzával hangsúlyozva a smaragd pillantásomat. Kábé fél órája tudtam meg, hogy hivatalos vagyok egy kiállításra, amikor is Nico indulásra készen megjelent a házamban, hogy bosszút álljon rajtam, amiért ma reggel megfuttattam Malibun.

― Felejtsd el, gioia. Én napokig szenvedek majd az izomláztól, neked meg csak egy estét kell kibírnod. Kevesebb rinya, több ruha!

A nappaliba sasszézok. Nico citrusos, pikáns parfümje az egylégterű helyiség minden négyzetcentijét maradéktalanul kitölti. Nem számított, hogy le volt égve, vagy éppenséggel két kézzel is szórhatta volna, annyi pénze volt, két dolog állandó maradt a fotózás miatt bizonytalan anyagi helyzetétől függetlenül. Az egyik a kaja. A másik, hogy a Bleu de Chanel illatot viseli, amióta a Chanel piacra dobta.

A kanapén ül, hosszú lábait egymáson átvetve pihenteti a dohányzóasztalon. A sötét öltönynadrágba tűrt fekete ingjén mindössze az alsó három sort gombolta be, így a nyakában lógó arany medálon megcsillan Szent Miklós, a De luca család védőszentje. Borostája frissen igazított, barna haja zabolátlanul terül el a fején. Mint aki egy stílusmagazin rovatából lépett ki, a vastagon szedett "lezser elegancia" cím alól.

― Ez milyen? ― adok háromszázhatvan fokos bemutatót.

Felnéz a telefonjából, így a képernyő megvilágítja az arckifejezését. Bizonyára épp magáról olvassa a hol hideg, hol meleg kritikákat. A kiállításáról hetek óta cikkeznek, de a nagy sajtóvisszhangnak örvendés nem fenékig tejfel, hiszen az elismerő irományok mellett találni kifejezetten sértőket is.

― Ugye tudod, hogy tárlatvezetésre viszlek és nem szvingerklubba?! Keress valami mást, per favore!

― Ennyire rövid? ― kérdezem bizonytalanul, miközben igyekszem lejjebb húzni a flitteres miniruhát.

― Rövid?! Egyet lépsz, és fellátok a méhszájadig. Kérem a következőt!

― Vettem az adást, keresek másikat.

Sarkon fordulok és visszasietek a szobámba. Kartávolságon kívül szinte teljesen vakon vagyok, mert a nyitott ablakon beszűrődő holdsugarakon kívül nincs más fényforrás. A padlón és a bútorokon széthagyott ruhák között szlalomozva török utat a szekrényemhez. Sorjában kapkodom ki a cuccokat, majd dobom őket a földre a vállam felett, amíg nem találok valami említésre méltót. Mégis mit viselnek az emberek egy puccos expón?

Talán valami ilyesmit, válaszolok magamnak, mialatt az erkélyajtó mellett álló tükör elé lépek. Kibújok a fekete ruciból, majd a lábfejemmel arrébb rúgom a tangámmal együtt. Lecserélem a melltartómat egy pánt nélkülire, hogy passzoljon a vörös darabhoz, ami a gardrób mélyén akadt kezem ügyébe. Az alj laza esésű, hossza a bokámig ér. A felsőrész nyitott, szabadon hagyja a kulcscsontomat és a mászókáról leszedett gyerkőcöktől, a táblára irogatástól meg a rúdtánctól tónusos vállamat. Az egyik lábamnál a szoknyarész combközépig fel van vágva, így minden lépésnél kissé megmutatkozik a bőröm. Meg vagyok elégedve az összképpel, még úgy is, hogy mezítláb ácsorgok ebben a dögös ruhában, a füstös sminkkel.

― Nem vagyok nőgyógyász, de azért megnéznélek magamnak.

El sem kell fordítanom a fejemet a tükörképemről, hogy tudjam, Arlo a saját balkonján állva figyel engem. Gondolom, a korlátra támaszkodva úgy nézeget, mintha az övé lenne a világ. Beképzelt seggfej.

― Álmodban, Donovan ― kiáltom neki, még mindig magamat nézem. A hajamat a fejem tetéjén csavargatva próbálom eldönteni, hogy lófarok vagy konty lesz a befutó.

― Legyen copf! Jól mutatna az öklöm körül, miközben előttem térdelsz.

― Akkor sem térdelnék le eléd, ha te lennél az utolsó férfi ezen a világon.

― Majd meglátjuk, nyuszi.

Ez már elég ahhoz, hogy rá figyeljek. Nem tévedtem, valóban úgy pöffeszkedik ott, mint egy uralkodó. A nyálelválasztásom automatikusan beindul a látványtól. Csábítóan táncolnak lefelé a vízcseppek, nedves vonalat rajzolva az arcán, végül a körszakállal keretezett alsó ajkán megpihenve. A nyelvemmel végigszántom a fogsoromat, ahogy nézem Arlót lenyalni a vizet az alsó ajkáról. Lejjebb vándorol a tekintetem, megállapodva a csípője köré tekert hófehér törölközőn, ami tökéletes kontrasztot alkot a csokoládébarna bőrével... és annyira szorosan van rácuppanva az izmos combokra, hogy körvonalazódik a cerkája. Jesszus, ehhez már fegyvertartási engedély kellene!

Karba font kezekkel sétálok ki az erkélyre. Olyan kecsesen foglalok helyet a babzsákfotelen, mintha egy trón lenne. A szolizástól bronzbarnára pirult lábamat keresztbe rakom a másikon, így a vörös szoknya leomlik a földre, sejtetve az alsónemű hiányát. A számba veszem a cigit, amit a melltartómból húztam elő és rágyújtok. Még a füstön keresztül is kiszúrom, ahogy az ádámcsutkája nagyot liftezik. Helyes, hadd nyeljen Arlo is akkorát a látványomtól, mint én a szavai hallatán!

― Mi van, Miller, nem csíped a bugyikat?

― Közöd, nyuszi?

― Ami azt illeti, én nem csípem a bugyikat ― szólal meg váratlanul Nico.

A Mission:Impossible-túladagolásban megtanult úgy surranni, hogy észre sem vettem, mögöttem áll. Hátranézek a vállam felett. Ő kiveszi a számból a cigarettát, egyet szív belőle (Oscar-díj számba megy a köhögésroham leplezése tekintve, hogy velem ellentétben ő a ribancropikhoz van szokva), aztán lazán kiejti a kezéből a csikket és rátapos a mokaszinével.

A pasikba genetikailag kódolva vannak állatias ösztönök. Ilyen a terület megjelölése, amit a legjobb barátom demonstrál éppen. Farkasszemet néz a szomszédommal, miközben lehajol hozzám, két karját a törzsem előtt kígyóként összefonva. A szívem és az eszem ritka egyetértésben vannak: pontosan tudják, Nico milyen szerepet tölt be az életemben, ezért blokkolják a testem általános válaszát. Nem élednek fel a porcikáim, nincsenek pillangók, se pulzálás, csak egy sóhaj, az is a hálától, amiért ez az ember folyamatosan emlékeztet rá, mennyire szerencsés vagyok, hogy az életem része.

― Pontosítok ― dorombolja, állát a fejem búbján pihentetve. Az ujjai már nem a hasamon pihennek, hanem felfedezőútra indulnak a lábamon. A bokámtól felfelé halad, édesgető simításokkal érint meg, továbbra is a megbabonázott Arlót figyelve. Az elnyílt ajkakból ítélve teljesen rabul ejtette a kis műsorunk. Igaz, nem lúdbőrözöm, de nem is feszengek, hiszen bízom Nicóban (tulajdonképpen az egyetlen férfi, akiről ezt elmondhatom), ráadásul a Circus-ben nem egyszer fordult már elő, hogy egymás testét használtuk a produkciókban. ― Az exklúzív alsóneműk kifejezetten fogamravalók... ha a letépésükről van szó ― nevet fel rekedtesen. A combomnál járva félrehúzza a szoknyámat épp csak annyira, hogy Arlo tutira megbizonyosodjon róla, mi van (illetve nincs) rajtam. ― Egy ilyen nővel megjelenni önmagában is kiváltságos élmény, de alsónemű nélkül mutatkozni vele egyenesen magnifico. Azt hiszem, ebben egyetérhetünk... Don Juan, igaz?

― Donovan ― javítja ki, kiszáradt torokkal.

― Mindegy is. Indulhatunk, gioia?

― Persze.

Azzal Nico felsegít a babzsákfotelről, kezét a derekamon pihentetve vezet befelé. Magunk mögött hagyjuk Arlót, de még a hálószobám küszöbéről is érzem a whiskey színű szempárt lyukat égetni a hátamba.