a fejezethez ajánlott dal:

Mask Off
- Future

A R L O D O N O V A N
―――――――――――――

Mindenki hangos. Kurva hangos. Nem tudom, hogy a másnaposság teszi - e, vagy a családi banzáj, de szétmegy az agyam. Miután tegnap a szomszédom kishíján elcsapott, képtelen voltam elaludni. Nem azért, mert az arcomba riszálta a formás püspökfalatokat (habár nem mehetünk el a tény mellett, hogy markolnivaló segge van a csajnak), hanem mert rohadtul meglepődtem. Az egyik pillanatban még karba tett kézzel szemezek egy bombázóval, a következőben meg át akar hajtani rajtam a kocsijával. Lefosott a víz, ha őszinte akarok lenni. Egy hangyafasznyi pillanaton múlt, hogy véget érjen az életem. Úgyhogy magamhoz vettem a nappalimban álló zsúrkocsiról a legelső üveget, ami a kezembe akadt, aztán kiültem a hálószobám erkélyére átértékelni a szomszéd lányról alkotott képemet.

Kábé másfél éve költözhetett ide. Már abban a percben felfigyeltem rá, amikor megérkezett. Nem volt nehéz, tekintve, hogy a belső kert közepén parkolta le a baba járgányát, eltorlaszolva az egész kaput. A főbérlője valószínűleg nem mutatta meg neki a lakótömbhöz tartozó mélygarázst. Sőt, biztosan nem tett ilyet, mert én vagyok a szóban forgó főbérlő. Erről neki persze fogalma sincs, hiszen Martha intézi az üzleti mellett az ingatlanügyeimet is. Annyit tudtam a jövevényről, hogy van egy fix melója, ezért minden hónapban időben tud csengetni, és nekem ennyi elég is volt. Egészen addig, amíg észre nem vettem, hogy sötétedés után elhajt és amikor napfeltekor visszatér, a táskája úgy dudorodik a sok lóvétól, mint a cölibátust fogadott csávók kékülő golyói. Ekkor kérdezősködni kezdtem. Kiderült, hogy egy általános iskolában tanít földrajzot és irodalmat. Ebből az unalmas állásból nemigen futná a bérleti díjra annak az embernek aki ilyen kocsit vezet, egész jó cuccokba' jár, mennyei illatfelhőt maga után húzva. Egy szó, mint száz, az első percben felkeltette az érdeklődésemet ez a nagyszájú némber.

― AJ ― kalimpál a kert túlsó feléről egy nő. Gondolom anyám egyik barátnője.

Mielőtt átverekedné magát a csoportokba verődve traccsoló tömegen, szép lassan visszavonulót fújok, különben a grillkolbászok helyett a fejemet dobom a faszénre. Felhajtom a kezemben szorongatott üveg alján lévő maradék sört és beosonok a házba, hátha ott csendesebb, mint az ismerősökkel zsúfolt kertben. A konyhában bekapok egy marék Aspirint, aztán a nappali felé veszem az irányt. Szükségem van egy kis csendre, úgyhogy itt bújok el, azzal a szándékkal, hogy videójátékozom egyet... amíg anyám észre nem veszi, hogy eltűntem, aztán a kezembe nyomja a krumplisalátát, kiviteti a vendégeknek, tehát minden kezdődik előről.

Az egyetlen, akinek a társaságát el bírnám viselni jelen állapotomban, egy némasági fogadalmat tett szerzetes. Ehhez képest nem menekülök tovább, amikor meglátom, hogy valaki már megelőzött a bújócskában. Igaz, hogy nem szerzetes, hanem a húgom, de ő is megteszi.

― Ennél egyértelműbben nem is közölhetetted volna, hogy a hátad közepére sem kívánod ezt az egészet ― szólítom meg, az ajtófélfának dőlve.

A kanapé sarkába kuporodva találtam rá, kezében a Bocs, hogy késtem, igazából nem is akartam jönni című könyvvel. A saját szülinapi buliján. Tipikus Floella. Nem érdekelte, hogy a szüleink erőltették az orvosit, ő fogta magát, szart az egészre egy nagyot és beadta a jelentkezését irodalom szakra. Nem zavarta, ha mindenki húzta a lóbőrt, ő hajnali egykor nekiállt porszívózni és muffint sütni, mert a Gyilkos elméktől nem bírt elaludni. Ahogy az sem számított, hogy folyton ki akartam robbantani otthonról, ő odabilincselte magát az ágyához (szó szerint), mert ki akarta végezni az aktuális olvasmányát. Bivaly akaratú. Ami a szívén, az a száján. Isten óvja a jövendőbelijét!

― Mit mondhatnék, nem kedvelem a diszkréciót ― vonja meg a vállát, fel sem nézve a lapok közül.

Az ablakon beszűrődő napsugaraktól csak úgy csillognak a gyűrűk az ujjain, az arany karperecek a csuklóján. Barna haja az arcába hullik, a lábait úgy maga alá hajtogatta, hogy az enyém is elmacskásodott a puszta látványtól. Nem sok látszik belőle: az arcát színező piros almácskák, a pisze orrát pettyező szeplők, az apró karika az orrában (ami láttán anyánk kishíján infarktust kapott) mind takarásában vannak, de ezerből is felismerném őt.

― Ez tény. Emlékszem, amikor kiplakátoltad a gyerekkori pucér képemmel az utcánkat, csak mert megtörtem a Zabhegyező gerincét.

― Örülj neki, hogy annyival megúsztad! Nem elég, hogy megtörted a gerincét, könyvjelző helyett szamárfüllel jelölted meg, hol tartottál benne ― vág lesújtó pillantást, majd visszatér Jessica Pan írásához. ― Különben meg köszönettel tartozol, mert az első csajodat amiatt a kép miatt sikerült befűznöd.

― Higgy amit akarsz, de az én generációm kisiskolás korban még nem farokfotókkal csajozott.

― Pedig úgy tudtam, a magadfajta vén rókáknak az alsó tagozat afféle szerelmes különkiadása volt a Csupasz túlélőknek. Mondd csak, azelőtt vagy azután kántáltatok a tűz körül, a hasatokat vakarva, hogy levadásztatok egy mamutot?

― Előtte. Az előjáték a kedvenc részem.

― Ezt meg sem hallottam ― forgatja a szemét.

Csendben telnek a következő másodpercek. Nem a rossz fajta, ami miatt feszengve dobsz be random témákat, hátha úgy majd nem akarod levetni magadat a tetőről kínodban. Inkább az a fajta csend áll be közénk, amit akkor érzel, ha jó emberek között vagy. Ennek ellenére én megtöröm.

― Semmi "Hiányoztál, bátyó, kedvenc emberem a világon. Olyan jó újra látni!"?

― Hiányoztál, bátyó, olyan jó újra látni! ― ismétli el, lapozva a könyvben.

― A "kedvenc emberem a világon" lemaradt.

Levágom magamat mellé, amivel kicsikarok belőle egy morgást, de nekem ennél több kell. Isten tudja mióta nem láttuk már egymást. Ő Oxfordban éli az életét, én meg LA-ben a magamét. Ahhoz képest, hogy a születése napjától elválaszthatatlanok voltunk, mindent együtt csináltunk, ma már jó, ha hetente egyszer össze tudunk egyeztetni egy telefonbeszélgetést. Nem vagyok egy érzelgős krapek, de ez megvisel, tekintve, hogy Russel-en kívül Flo az egyetlen olyan barátom, aki minden létező állapotban látott már és mégis úgy dönt, hogy elvisel. Ezért magamhoz húzva a húgom fejét, jól összekócolom a haját, hogy bosszantsam egy kicsit. Szeretetből, nyilván.

― Hé! Elég, tökfej! ― csapkodja a karomat nevetve. Abbahagyom, aztán átkarolom, hátradöntött fejjel a plafont bámulva. A vállamra hajtja a kobakját, a regényt a kanapé karfájára rakva. Nézzenek oda, még a könyvét is becsukta! Piros hó esik, vagy mi a franc? ― Tényleg hiányoztál, csak ezt ne csináld többet. Most fésülködtem.

― Olyan hamar felnőnek! Ma már fésülködnek, holnap talán késsel-villával fognak enni.

― Menj már! Neked könnyű dolgod van. Konkrétan az ágyból kikelve is úgy nézel ki, mintha egy címlapfotózásra tartanál, nekem meg minimum egy órát kell dolgoznom magamon, nehogy megijedjenek tőlem a gyerekek ― magyarázza durcásan, amin akaratlanul is felkacagok. ― Ne nevess már, ez nem vicces! Akkora karikákkal ébredek, hogy simán beválogatnának egy horrorfilmbe és még csak el sem kellene maszkírozni.

― Ne becsüld alá magadat, hugicám. Azok bőröndök, nem karikák.

― Kösz szépen.

― Bármikor. Mi a helyzet az esős Angliában?

― A gól előtti állapot, csakúgy mint bármely másik, európai focit játszó országban.

― Értékelem a sportos utalást, bár szerintem ez inkább az én asztalom. Azt mondd, veled mi van?

― Semmi különös.

Flo nem változik. A jelentéktelen(nek tűnő) témákról órákig képes fecsegni, de az igazán fontos dolgokat harapófogóval kell kihúzni belőle.

― Még mindig abban a poros lyukban laksz?

― Poros?! Kikérem magamnak, az a lakás nagyon is hangulatos.

― Hát a hangulat a tetőfokára hághatott, mert az a pecó bizony össze akar dőlni, valahányszor jön a metró a szomszéd utcában.

― Lehet, kissé rozoga, de nagyon szeretek ott élni.

― Vegyek neked egy rendes lakást? Annyi pénzem van, hogy azt sem tudom, hogyan költsem el.

― Egy komplett lakótömb a tiéd, akkora autóval jársz, amit a Holdról is látni, plusz áll még öt a garázsban, hátha a kihaló félben lévő állatból varrt bőrülés feltörné a seggedet. Olyan régi piáid vannak, amiből egy üvegért többet adnának, mint az összes szervemért együttvéve. Arról nem is beszélve, hogy az órád többet ér, mint a lakásom, sőt az egész utca. Te pontosan tudod, hogyan költsd el a pénzedet.

Nem is tudtam, hogy a húgom az adóbevallásomat olvasgatja estimesének. Habár minden tétel igaz. Megadom magamnak azt az életszínvonalat, amit igénylek, de nem vagyok egy felfuvalkodott újgazdag köcsög, aki beleszületett a jóba. Minden elköltött centért megdolgoztam. És nemcsak én élvezem a munkám előnyeit. Van egy saját alapítványom olyan hátrányos helyzetű fiataloknak, akik profi sportolók akarnak lenni, pénzelek egy szervezetet, ami a mélyszegénységben élő gyerekek oktatását támogatja, ezenkívül jótékonykodom egy árvaházban is. Ezt azért csinálom, mert a szívemen viselem a szárnyaim alá vettek sorsát, nempedig üres médiafogás. Pont emiatt nem is említettem senkinek. Nekem az a lényeg, hogy a segítségem célba érjen, nem az egóm pumpálása. Azt megoldják a bigék.

― Egyébként kedves tőled, hogy aggódsz értem, de nem kell új hely. A mostani egészen illik hozzám. Megszoktam a rusztikus báját.

― Jellemző.

― Ezzel mit akarsz mondani?

― Vonzod a szerencsétlen dolgokat. Rozoga lakás, kerekesszékes kutya, haldokló növények, az ég szerelmére, még a csávóid is egytől egyig defektesek voltak.

― Hé, Pajti nem tehet róla, hogy tacskóbénulásban szenved, ez a fajtája sorsa. Különben is, a növények a kevés napfény miatt hervadoznak, a lakás pedig hangulatos, ahogy említettem. A pasidologban viszont igazad van. Na mindegy, veled mi a helyzet?

― Semmi különös ― vágok vissza a saját mondatával, mire fáradtan elmodolyodik. ― Martha szabadságon van, úgyhogy betemet a papírmunka. Kishíján belehaltam az unalomba, de szerencsére szerdán volt egy műtétem, ahol egy kibaszott agyarat operáltam ki a kiscsákó szájpadlásáról. Brutál, mekkora foga tud nőni egy ötven kilós tinédzsernek.

― Khm, szadista, khm ― köhög arany gyűrűkkel díszített öklébe.

― Ez nem szadizmus, csak szakmai izgatottság. Ja, amúgy Russ és Mathias összeakasztották a bajszukat. Félig-meddig verekedésbe ment át a dolog.

Azóta már el van ásva a csatabárd. Ebben is különbözünk mi férfiak a nőktől: nem fortyog bennünk a harag évekig, inkább úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. Lásd, az ominózus jelenet utáni első bulin Mathias Russ kezébe nyomott egy sört, tekert neki egy spanglit, ezzel pedig elrendezettnek tekintettük a dolgot.

― Mit csinált már megint Matty?

― Azt sem tudod, mi a sztori, máris őt hibáztatod?

― Ez evidens. Russ jó arc, míg Matty egy világi gyökér. A születésével megnőtt az igény a Tajgetoszra.

― Egyébként eltaláltad. Matt beszólt Russ-nak, mert a csaj, akivel kavar... ― keresem a megfelelő szót, nehogy egy félresikeredett jelző miatt ez a szociálisan érzékeny húgom tökön vágjon ―, telt. Konkrétan lebálnázta.

― Látod? Tajgetosz!

― Ki is a szadista kettőnk közül? ― könyöklöm oldalba finoman. ― Russ felkapta a vizet és Mathias nyakához szorította a biliárd dákót.

― Jól tette. Bár nem értem, miért a nyakával bajlódott, én tudtam volna neki egy jobb helyet. Mondjuk, a buborékseggét.

― Buboréksegg?

― Aha. Nem vetted észre? Ha tömegközlekedéssel járna a G-osztály helyett, a mellette álló simán rá tudna könyökölni, olyan púp van a hátsója helyén ― magyarázza, miközben csatornát vált. A National Geographicon állapodik meg. Éppen egy V-alakban vonuló madárraj van a képernyőn, amikor odakapcsol. ― Amúgy Alival minden oké? Mostanában nem pofátlankodik be, amikor FaceTime-on hívlak, szóval kezdek aggódni miatta.

― Gyógyulgat. Újra meg kell tanulnia repülni.

Muhammad Alit másfél hete raktam ki az állatklinikán, mert nem tudta mozgatni a szárnyát. Egészen elcsendesedett, a kalitka sarkába húzodott és alig volt hajlandó enni (pedig prémium tápot adok nekik). Gondolom, szegénynek összetört a papagáj egója. Ehhez képest Tyson rekedtre károgja magát, mintha mi sem történt volna, sőt még Ali kajáját is bezabálja. A kis szarost meg sem viseli, hogy egy ideje a tesója nélkül van a ketrecben. Tuskó.

― Tyson viszont jobb bőrben van, mint én. Vagyis tollban.

― Miért, neked mi bajod van, tökfej?

― Tegnap este a szomszédom majdnem elütött. Szándékosan.

Elhúzódik tőlem, de csak annyira, hogy végig tudjon mérni. A barna szemek a fejem búbjától a kislábujjamig felmérnek, aztán egy vállrándítással később visszadől.

― Csak majdnem ütött el. Ahogy elnézem, jól vagy.

― Nem érted a lényeget. El akart ütni a spiné.

― Nekem elhiheted, ha egy nő el akar ütni, megteszi. A te eseted már csak egy majdnem marad, akárcsak az enyém, amikor négyévesen majdnem világgá menetem, de nem jutottam a bejárati ajtónál tovább.

― Ja, mert nem érted fel a kilincset.

Az összeszűkült szemekből ítélve épp visszavágna, de beléfojtja a szót a nappali kivágódó ajtaján bevágtató anyánk. Fortyog a dühtől, a szeplőit konkrétan leuralja a vörös düh. Az őszülés miatt festett barna hajzuhatag a tarkóján van szoros konytba fogva, így premier plánban fenyegetőzik a homlokán dudorodó ér. Csontos ujjai egy hatalmas tálat szorongatnak, a másik keze na-most-aztán-megkapod-a-magadét-pózban, a csípőjén pihen. A tavasz első szellőjével Donovanék "kiköltöznek" a kertbe, hogy nagyszabású partikat adjanak, ahová egy falunyi embert meghívnak. Idén mi tartjuk a szezon első paszaréját (ami ráadásul egybeesik Flo szülinapjával), úgyhogy emiatt anyánk a szokásosnál is jobban hozza az idegbeteget.

― Arlo James Donovan, miért gubbasztasz itt bent a húgoddal? Elég nekem egyikőtök introvertáltságával vesződnöm, ne kezd te is ezt a tüntetőleges elvonulást. Az ég szerelmére, én már túl öreg vagyok a bújócskához. Állj fel!

Megpaskolom Flo combját, mielőtt feltornászom magamat a kanapéról. Odalépek anyám elé. Szürreális látvány lehet, ahogy a negyven centivel magasabb fia szó szerint beárnyékolja. Kívülről ezért úgy tűnhet, az erőviszonyok miatt nálam pattog a labda, de lehetek akármilyen melák, ebben a házban ez a tűzgolyó a főnök. A tekintete rendíthetetlen, mindenhol a tökéletlenséget keresi a hibátlan látszat érdekében. Ez valami fura berögződés, amit az anyjától látott, amikor kicsiként elkísérte munkába. A nagyi főnővér volt abban a kórházban, ahol anyám most kardiológus, de a hierarchiai különbségek dacára a nagyim nagyobb hírnévnek örvend egészségügyi berkekben. Nyilván azért, mert pusztán a neve rettegésben tartotta az ápolókat. Minden tiszteletem, de nem lepődök meg ezen, mivel vonalzóval mérte, hogy merőlegesen álljanak a papírok a pulton, sosem vett ki szabadságot, még csak beteget sem jelentett, sőt végigdolgozta a terhességét. Még a szülőszobán, oxitocintól kábán is a betegellátást koordinálta. Félelmetes egy asszony, meg kell hagyni. Akárcsak a lánya.

― Tessék, ezt a krumplisalátát vidd ki a vendégeknek, aztán segíts apádnak a grillnél ― nyomja a kezembe a tálat.

Mielőtt rám osztana további feladatokat, észrevétlenül elsomfordálok... már amennyire ez lehetséges a százkilencvenvalahány centimmel. A teraszig vezető úton hallom, ahogy lehordja a húgomat az elzárkózás miatt, természetesen őt is a teljes nevén szólítja (ez olyan anyás cucc), megkéri a kaliforniai paprika csumázására, a kukoricacsövek befűszerezésére, fóliázására és egy sor másra, amit ellenőrizni, utána pedig tuti javítani fog. Otthon, édes otthon!