a fejezethez ajánlott dal:

Ribs
- Lorde

X I M E N A M I L L E R
―――――――――――――

Tanárnak lenni a húszas éveidben annyit tesz, mint belevetni magadat az éjszakába, aztán másnap reggel hasogató fejjel kiállni az irracionálisan magas hangú lurkók elé, akik ilyenkor bizonyulnak a legelevenebbnek.

― Miss Miller! ― fékez le mellettem sipítozva az egyikük. A cérnavékony hangszínből sejtem, Josie az.

A trombitaujjú blúzomat megigazítva tornászom fel magamat az asztalról, amin elhasalva szundítottam egy keveset. Igyekszem hiteles mosolyt vágni, de a tetőtől talpig rózsaszín szettjétől érzem a torkomban, hogy a tegnapi cosmók kikívánkozni vágynak.

― Igen? ― szólalok meg rekedten. Erre több diák is felnéz a papírjából, úgyhogy köhécselek párat, mielőtt azt hiszik, Darth Vader jött be helyettesíteni a másnapos seggemet.

― Ez a kérdés nem jó ― emeli a magasba a papírját, mintha az a kis Simba lenne.

― Tessék? ― veszem ki az apró mancsában szorongatott dolgozatot.

Habár egy doboznyi Aspirint reggeliztem annyi kávéval, amennyit nem szégyeltem, a két órányi alvást nem lehet nyomtalanul eltünteni a szervezetemből. Kisöpröm az arcomba lógó hollófekete hajszálakat, hogy az összefolyt betűk visszarendeződjenek a helyükre, de ez nem elég, még a szememet is meg kell dörzsölöm, hogy a másnapos-diszleksziámmal felvehessem a harcot.

― A feladat szerint "vesét" kell írnunk.

Ez most komoly?! Azért kellett engem felébreszteni, mert rosszul betűztem egy szót... Jesszus, milyen szőrszálhasogatóak tudnak lenni ezek a mai nyolcévesek!

― Igazad van, nyilván elgépeltem. Ez bárkivel előfordul ― zárom rövidre, a kezébe nyomva a dolgozatát, hogy finoman visszatessékeljem a helyére, én meg végre kialudhassam magam. Úgy tűnik, nem veszi az adást, mert a lábujjhegyétől a sarkáig hintázva teszi fel a következő (és a buzgómócsing természetéből ítelve nem utolsó) kérdését.

― Vesét is lehet írni?

― Nem.

― De miért?

Kezdődik...

― Azért, mert a vese nem egy műfaj, hanem egy szerv, de erről bővebben Mrs. Robinson fog mesélni, amikor elég nagyok lesztek a biológiához. Most ülj szépen vissza a helyedre és írd meg az anyák napi versedet!

― Maga is ír verset az anyukájának?

Na még csak az kellene! Ahogy az anyámat ismerem, azzal a lendülettel vissza is küldené, tele piros aláhúzásokkal meg egy tökéletesített változattal, ami nyilván nyomokban sem tartalmazza az én versemet. Ha jobban belegondolok, a kis Josie meg ő egész jól kijönnének.

― Nem.

― De miért?

Ennyire még sosem utáltam valakit, aki alig több mint egy méter. Pedig alapesetben imádom ezeket a kölyköket... csak nem amikor a hányingertől egyre szűkebbnek érződik az alapból is testre simuló szoknyám és az elviselhetetlen migréntől az orromig sem látok.

― Később elmagyarázom, de most már maradjuk csöndben, ne zavarjuk a többieket a dolgozatírásban.

― Még egy kérdés. Ha február van, de anyák napja csak májusban van, miért most kell megírnunk a verset?

― Tudod, nem ugyanakkor van anyák napja a világon mindenhol, Norvégiában például pont most lesz. Különben is, az anyákat minden nap ünnepelni kell.

Már látom jönni a következő "De miért?"-et, ezért bevetem az egyetlen ütőkártyát a túlteljesítő kiscsajjal szemben, akiben mindig akad egy kis versenyszellem.

― Játsszunk csendkirályt!

Ebben a pillanatban úgy tesz, mintha becipzározná a száját, a kulcsot pedig a válla fölött a háta mögé hajítaná és végre visszaszökdécsel a helyére. Nagyot sóhajtva az asztalra borulok. Még van húsz percem kialudni magam, mielőtt kezdődik az értekezlet. Sima liba!

― Miss Miller!

Ó, hogy az a...

...

― Hannah Montana nem akar többé Hannah Montana lenni ― nyöszörgi Brielle, teátrálisan a homlokára csapva a kezét.

Nem szívbajos, úgy hempereg a karácsonyfa alatt, mintha ezzel megspórolna magának egy akupunktúrás kezelést. Kurva élet, hogy a szakadt farmer és a csipkés bralette alatt a szúrós tűlevelek felsértik a hamvas bőrét, de magasról tesz rá, mert van a Bee-hez hasonló kékvérűeknek az az agyament heppje, hogy keresik a fájdalmat.

― Ez komoly?! ― nézek rá összevont szemöldökkel. Belepöckölöm a szürkölő hamut a kerámiatálba, és miközben egyik kezemmel elnyomom a csikket, a másikkal pedig már rá is gyújtok a következő cigire.

A suliban hol aludtam, hol rókáztam, úgyhogy csak itthon lett alkalmam rágyújtani, szóval vad pöfékelésbe kezdtem, amint átléptem a küszöböt, és nem is tervezem abbahagyni, amíg lyukat nem égetek a tüdőmbe, amin távozhat ez a rohadt másnaposság.

― Hát nem hallottad? Szívem, már a fa is arra kér, hogy gyújtsd fel, vagy hajítsd ki az ablakon.

― Szerinted ilyen hangja van egy fának? ― meredek rá, mialatt végighúzom a körömlakkos ecsetet a kislábujj-körmömön.

― Miért, nem voltam elég hiteles?

― Ha a hiteles alatt azt érted, hogy lehoztad Gollam "Drágaszág!"-jelenetét A gyűrűk urából, akkor de, tökéletesen hiteles voltál.

― Tök mindegy, nem ez a lényeg. Már tavaszodik, de még mindig áll a karácsonyfád.

― Ne szaladj annyira előre, még február van. Akit ma felakasztanak, az már tuti nem éri meg idén a tavaszt.

― Szóval neked tök oké, hogy Valentin-napon tele lesz szivecskékkel a ház, aminek a kellős közepén meredezik egy karácsonyfa?

― Igen?! Sőt, lehet, hogy leszedem a karácsonyi díszeket és egyenesen a meredező fát dekorálom ki szivecskékkel.

― De...

― Á-á! Ha így folytatod, a július negyedikei piros égősorommal nem az erkély korlátját, hanem ezt a fát fogom körbetekerni és ígérem, találok neked függetlenség napi gömböket is.

― Befejeztem.

― Nagyon helyes. Cigit? ― nyújtom felé a malborós dobozt.

― Nem, kösz. Inkább egy diétás kólát.

― Szolgáld ki magad! ― intek a hűtő felé.

Feltornássza magát a padlóról és a hűtő felé veszi az irányt, amíg én folytatom a körömlakkozást.

― Apám, ez mind egy szálig Dior... tizenkét és feles, férfi méretben. Oké, magyarázatot követelek ― jön be a nappaliba egyik kezében annyi pár zokni, amennyi csak belefér. A Circus-ben felvirágoztatott karrierjének köszönhetően az összes. Milyen szuperképességeket tudsz kifejleszteni egy kis rúdtánccal... Őrület! ― Tudsz róla, hogy tele van a frigód zoknival?

― Nem a mélyhűtőbe raktam?!

― Ximena!

― A szemközti szomszédomé. Összefutottam a futárral, aki hozta neki a csomagot. Arlo nem volt otthon, de szerencséjére én éppen a postaládámat csekkoltam, úgyhogy kifizettem és átvettem.

― Jesszus!

― Ugye?! Mégis ki rendel tizenhárom pár egyformán unalmas zoknit? Az összes fekete, azzal az arany csíkkal a tetején, ami amúgy sem látszik a nadrág szárától.

― Nem. "Jesszus" mint kifizetni az szomszédod csomagját, ami amúgy annyiba kerülhetett, mint a havi lakbéred...

― Két havi ― pontosítok, közbevágva.

― ...csak, hogy utána lefagyaszd. Miért?

― Láttam, hogy mindig felmelegíti a zoknikat a sütőben, mielőtt az órmótlan lábfejére húzná, és...

― Költői kerdés volt.

― Mindegy, most már tudod. Amúgy meg egyáltalán nem nevezhetsz szemétnek, mert Arlo ugyanezt csinálja. Elviszi a tiszta ruháimat a mosodából, a szórólapjait átgyömöszöli az én postaládámba és sosem húzza be a függönyét, úgyhogy panorámás kilátásom van a hálószobatitkaira.

― Azta! Egymás haját is szoktátok huzigálni, vagy elcsenni a másik tollát, hogy egy pélót rajzoljatok füzet sarkára?

― Nem vagyunk olyanok, mint az alsósaim! Mi nagy tételben játszunk, lófejek a lábtörlők és társai.

― Hű, jó végre azt érezni, hogy nem én vagyok a leggyerekesebb a társaságban.

― Nem tennék ilyen elhamarkodott kijelentéseket. Ha nem csal az emlékezetem, hármunk közül te akartál pónit tavaly a szülinapodra.

― A belső gyermeki énem gyógyításához kellett ― mentegetőzik, a mellkasára téve a szokásosan kifogástalanul manikűrözött kezét.

― Arra a gyermeki énedre gondolsz, aki egy kacsalábon forgó palotában nevelkedett és a Downton Abbey-módra vigyázban álló személyzet a széltől is óvott?

― Igen, arra. Tudod, vannak napok, amikor az arany klotyópapír azért fel tudja sérteni az ember sejhaját.

― Tényleg aranyból volt nálatok a vécépapír?!

― Nem, ez csak egy metaakármi. Irodalomtanár létedre igazán értékelhetnéd.

― Metafora, és értékelem, nyugi.

― Egy kortyot? ― nyújtja felém az üdítős dobozt. Nemet intek a fejemmel, miközben ráfújok a körmeimre, hogy gyorsabban száradjanak. ― Tényleg?! Pedig diétás.

― Nem akarom, hogy bármi elrontsa a szám ízét, mielőtt Nico isteni pasta alla normája belekerülne. Már ha még ma megérkezik.

― Még a végén ráfanyarodunk a zoknikra a hűtődből.

― Én azért inkább megvárnám azt a tésztát.

Ebben a pillanatban nyílik a bejárati ajtó, és megérkezik Nico, akit vártunk már, mint a messiást.

― Emlegetett szamár ― köszöntjük egyszerre.

― Mamma mia, miért vágtok olyan dühös arcot, mint akik menten felrobbannak? ― hüledezik, miközben az előszoba komódjába kapaszkodva kilép a cipőjéből.

Brielle és én teljes szinkronban rohamozzuk meg kisbarátunkat. Úgy repülünk rá a fonott kosárban rejlő finomságokra, mint dökeselyűk a tetemre. Az étkezőben árválkodó svéd bútorból varázsütésre terülj-terülj asztalkám válik, mihelyst az olasz fogások sorjában rajta landolnak. A házban lappangó cigifüst szagát átveszi a friss zöldségek, ízes szószok illata, amitől LA-ből egyenesen egy olasz faluban találom magam. Értelemszerűen minden finomság teljes kiőrlésű, kalóriacsökkentett verzióban készült, hogy Brielle, a csapat WHO-sa haljon éhen.

― Gyanítom, ha üres kézzel jövök, nem örültök nekem ennyire.

― Megint késtél ― hagyom figyelmen kívül a megjegyzését, miközben elcsenek egy grissinit.

― Tíz percen múlt, hogy nem mirelit zokni lett a vacsi ― bólogat Bee, szintén egy oregánós rudat ropogtatva.

― Undi ― rázza ki a hideg Nicót. Egy rakat kaját pakol ki a feneketlennek tűnő kosárból, néhány dobozt egyenesen a hűtőmbe tesz, megóvva az éhhaláltól.

― És ahhoz mit szólsz, hogy ha még tíz percet késel, te lettél volna a vacsi? ― könyöklöm oldalba nevetve. Elveszek a tálcáról egy bruschettás piritóst. Mihelyst beleharapok, az ízek szinte szétrobbannak a számban: a paradicsom édes levésben kioldódik a bazsalikom könnyed fűszeres illóolaja, elegyedve a hagyma csípősségével. ― Baszki, ez isteni!

― Mint aki még egész életében nem evett ― mér végig Bee-Bee nevetve, amikor az alkaromra építek tornyot az ízletes piritósokból.

― Mit is mondtál rólam és a késésről? ― élcelődik Nico, egyre magasabbra emelve a kínálót.

― El van felejtve, csak adj még egyet ― magyarázom, teli szájjal nyújtózkodva.

Nico mosolyogva a kezembe nyomja a kínálót, amivel elsasszézok a nappaliba. A kanapé sarkába fészkelem be magam és amíg a többiekre várok, bekapcsolom az Mission:Impossible-saga első részét. Még javában a film kezdetén lévő stáblista pörög, amikor Nico a dohányzóasztalon szétszórt dolgozatkupacra tesz egy hatalmas tál gőzölgő pasta alla normát, nyomában Brielle-lel, aki a tányérakért és evőeszközökért felelős.

― Mindig elfelejtem, hogy Tom Cruise milyen dögös ebben a Harry Potter-szemüvegben ― jegyzem meg, miközben kibontok egy üveg vörösbort.

― Én minden este emlékeztetem rá magam ― vonogatja a szemöldökét Brielle.

― Nálam Tom Hardy az esti bábmesék sztárja, de Tom Cruise-tól is szépeket álmodnék, az tuti. Főleg amikor papnak álcázza magát a M:I harmadik részben.

― Siete tutti orribili! [olasz: rettenetesek vagytok]

...

A filmsorozat ikonikus betétdalára riadok fel. Kómásan tapogatózom a távirányító után, nehogy az elektronikus zene felkeltse a kanapén tátott szájjal szuszogó barátaimat, majd jó anyuka módjára betakargatom őket. Elsétálok a mosogatóban púpusodó koszos edényhalom mellett, figyelmen kívül hagyom a rendetlenséget, miközben a malbimat felmarkolva az emeletre megyek.

A hálószobámból nyíló erkélyen találom magam. Lekuporodok a babzsákra, számba véve egy szál cigit. Élvezem, ahogy a nyugati parti finom légmozgás kellemesen simogatja az arcomat és a füstöt, ami az egymásba gabalyodó pálmalevelek szele messze fúj. Az égen a csillagok fényesen ragyognak, de van, ami náluk is jobban vonzza a tekintetemet: a szemközti szomszéd ház, különös tekintettel az abban pöffeszkedő Arlo Donovan-re.

Most is, mint minden éjjel lefekvés előtt, a balkon küszöbéről kémleli azon keveseket, akik fent vannak még ilyen későn: az egymásba karolva hahotázó diszkópatkányokat, a ruhájukat igazgató szeretőket, akik lopakodva térnek haza, a magányukban fürdőző művészlelkeket... és engem. Nem zavartatja magát, úgy figyel az éjszakai homályból, mint egy veszedelmes fekete párduc: titokban, az árnyekból. Így csak a holdfény gyér világítására számíthatok, ami sötét bőrén kontúrozza a meztelen felsőtestén kirajzolódó izmokat, mélybarna szemeit pedig whisky színűre festi. Ébenfekete körszakálla, hegyes állkapocsvonala és rövidre nyírt haja olyan szerencsés együttállás, amely jóképű ábrázat mögé rejti éles eszű agyát.

Váratlanul egy nő egyenesdik fel, aki eddig az árnyékba húzódva térdelt előtte. Képtelen vagyok levenni a szemem a jelenetről, ahogy a bőrszerkós csaj megtörli a száját, felkapja a cuccait és se szó, se beszéd, távozik. A látvány annyira letaglóz, hogy megfeledkezem az izzó cigarettáról, ezért a hamu a csupasz térdemre hullik.

― Picsába! ― morgom, lesöpörve a forró parázst.

Egy laza égési sérüléssel később vörös pofával nézek fel, mire Arlo gúnyos vigyorral a képén megemeli a bögréjét, aztán hátat fordít nekem. Az az ágyához sétál, így premier plánban nézhetem a hátsóját. Nyilván ez is a hófehér fogsorához, illetve a kockás hasizmához hasonlóan tökéletes. Én napjában százasával csinálhatom a hülye guggolásokat, akkor sem lesz soha olyan tökéletes seggem, mint amilyen dr. Arlo Donovan-nek, a felfuvalkodott kertvárosi lakosok arany kezű fogorvosának van. Az élet igazságtalan. Most még a szokásosnál is jobban utálom ezt az szemétládát!