a fejezethez ajánlott dal:

Mo Bamba
- Sheck Wes

A R L O D O N O V A N
―――――――――――――

Veni, vidi, vici. Jöttem, láttam, győztem.

Ezt hímezte bele anyám abba a díszzsebkendőbe, amit a diplomaosztóra kaptam tőle. Az afterparti miatt nem sokra emlékszem az ünnepségből, leszámítva, hogy gatyarohasztó meleg volt. A macák arról picsogtak, hogy a tűsarkújuk belesüpped az előző heti hurrikán miatti nedves földbe, nekünk meg felforrt az agyvizünk abban a rohadt talárban, ami a kandallón bekeretezett elmaradhatatlan családi fénykép lövése után le is került rólunk. Az ilyen formaságok különben sem azoknak van szervezve, akikről szól a történet, sokkal inkább a hozzátartozóknak, akik könnyezve, remegő kézzel rögzítenek minden pillanatot, amit majd büszkén mutogathatnak a könyv- vagy golfklubban.

Szóval anyám valószínűleg megölne, ha látná, hogy éppen azzal a díszzsebkendővel söpröm le a mahagóniasztalról a maradék kokót. Sajnálom, de kellett valami munkafelület, hogy a titkárnőm helyett át tudjam nézni a beszállítói leveleket. Amíg ő valami vakáción van a bingóegyesületével, kénytelen vagyok magam intézkedni. Ha Martha hajlandó lenne befogadni olyan ördögtől való huszonegyedik századi dolgokat, mint mondjuk a digitalizáció, nekem sem kellene postára járnom, de analóg titkárnőhöz analóg rendelő dukál. Azért annyi előnye mégiscsak van a nyugdíjas-titkárnő-dolognak, hogy legalább nem akarom megdugni.

― Hé, AJ! Mit bambulsz má'? ― hőbörög Scott rozsdabarna szakállát vakarva. Lustán int a kezem mellett lévő rum felé. A szemében fele annyi életerő sem csillog, mint bármelyikünkében, pedig nem is ő a legvénebb négyünk közül (Mathias az). Viszont ő az egyedüli, akit naponta cserélhető, tejszínhabos cickós csajok helyett egy állandó házisárkány vár haza. A'sszem ebben rejlik összefüggés, vagy mit tudom én, (szerencsére) nem vagyok házas. ― Inkább passzold azt üveget!

― Nesze ― dobom neki.

Annyira sem hajlandó, hogy megemelje a kezét és elkapja, ezért az ölében landol a literes pia. Fájdalmas arckifejezéssel markolássza a tökét.

― Hé, vigyázzá' má'! Kicsi Scott-ra még szükségem lesz ma este.

― Fél három van, haver. Hajnali fél három, szóval már kurvára túllőttél a kimenődön. Kétlem, hogy az asszony ezek után még kíváncsi lenne kicsi Scott-ra, hacsak nem egy sodrófával akarja püfölni ― röhög Russ a bokszzsák mellől, amibe úgy kapaszkodik, mint egy lajhár. Egy félvér, vigyorgó lajhár, fehér "Egyél puncit, az vegán"-feliratú pólóban, tányérnyi pupillákkal... Csak a szokásos dr. Gordon Russel McAdams-állapot.

― Az asszony meg fog ölni.

― Már egy ideje rajta van az ügyön. Ha pontos akarok lenni, azóta, hogy igent mondtál neki abban az isten háta mögötti kápolnában ― szólal meg Mathias.

A biliárdasztalra hajol, és szájában fogpiszkálót forgatva koncentrál. A dákót (hivatásához méltón) sebészi pontossággal az egyik golyóhoz érinti, majd kivár, hatásszünettel fokozza a feszültséget. Van ez az idegesítő szokása, hogy egy film főszereplőjének érzi magát, ezért minden szempárnak rá kell szegeződnie. E célt szolgálja a kitesizett alkat, a lelkedbe látó kék szempár és az a mosoly, amivel zsákszámra gyűjti a trófeákat. Most, hogy mindannyian rá figyelünk, tekintetét visszavezeti a golyóra, amit egyetlen pontos mozdulattal a kiválasztott lyukba lök. Nyilván.

― Rohadt drága esküvő volt. El kellett adnom a bárdkészletemet, hogy ki tudjam fizetni a jégszobrászt.

Ez lenne egy vérbeli texasi tizenharmadik oka. Csodálkozom, hogy Scott ilyen jól viseli a vegasi esküvőért beáldozott bárdjai hiányát.

― A kis porba fingó latinót? Higgy nekem, az nemcsak a jeget szobrászkodta meg.

― Az a fazon egy mester. Kábé két percig nem figyeltem oda és már be is vitte Clementine nénikédet a gyóntatófülkébe ― osztom Mathias véleményét, a papírokba temetkezve. Szereznem kell egy tartalék titkárnőt, mert az hétszentség, hogy én nem ezekkel az üzleti szarságokkal fogok szórakozni, amikor le is mehetnék a szorítóba egyet edzeni.

― Emlékszem! ― csap a bokszzsákra Russel. ― Öcsém, a nénikéd olyan állapotban jött ki onnan, mint a pro bono ügyfeleim. Rendesen ki lett pókhálózva az öreglány.

― Menjetek má', az az öreglány a rokonom. Nem akarok egy pókhálós bukszára gondolni, amikor a következő családi ebéden szembe jön velem.

― A jégszobrásznak hála már nem is kell ― jegyzem meg, elhúzva a számat. Hátradőlök és a mennyezetet bámulva meggyújtok egy füves cigit.

― Elmentek a faszomba!

― Nyugi, tigris. Inkább igyál egyet, és tölts nekem is ― javasolja Russ fülig érő szájjal. Így megcsillan az arany fogékszer, amit az első nyert ügye emlékére raktam fel neki. Matt részegen, a bíróság parkolójában, miközben a védence lovagolt rajta. Russel aztán mindennek megadja a módját, annyi szent.

― Nem úgy volt, hogy ma tárgyalásod van? ― kérdezi Scott, de már nyújtja is Russelnek a piát.

― De hisz' ismersz, tesó. Nyomás alatt jobban teljesítek.

― Szóval ezért dugsz egy bálnával?! ― röhögi el magát Mathias.

Az egész mellkasában visszhangzó nevetés úgy hasítja ketté a hangulatot, ahogy a falon lógó szamurájkardok egyike tenné. A láncon lógó zsákba kapaszkodó Russel egy csapásra kijózanodik. Csak egyet szívok a spangliból, mire Mahiast már a falra kenve találom. Russ a torkához szorítja a biliárddákót és az arcába üvöltve rakja őt helyre.

― Csak a rend kedvéért, Matty. Lilith a leggyönyörűbb nő ezen a világon. Te, meg a bigéid, akik szóba álltak egy ilyen szar alakkal, a nyomába sem érhettek az én csodámnak. Úgyhogy ha még egyszer a szádra mered venni a barátnőmet, vagy csak csúnyán nézel rá, ezt a szart feldugom a seggedbe és felnyársallak, mint egy kibaszott malacot. Világos voltam? ― fröcsögi, még erősebb nyomást helyzve a nyakára. Felpattanok az irodaszékből, mert látom, hogy dagad az ér Matt fején, és a kezét erőtlenül próbálja felemelni, hogy kiszabaduljon, de már alig kap levegőt. ― Azt kérdeztem, hogy világos voltam?

Remegve bólint, erre Russel egy utolsó szorítással a falhoz nyomja, majd elengedi. Mathias a szájából kiesett fogpiszkáló mellé rogy és elterül, mint akit KO-val kiütnek a ringben. A nyakát fogdozva kapkod levegő után.

― Azt hiszem jobb lesz, ha most elmegyek. Még át kell olvasnom az ügyem részleteit, mielőtt kezdődik a tárgyalás ― szólal meg Russel zsebre dugott kezekkel. Az ajtó felé útközben felmarkolja a zakóját, aztán a küszöbön megállva rám néz. ― Később még visszanézek. Szevasztok!

Biccentek. A többiek is, Matt kivételével, aki még mindig a földön hever, de már feltornászta magát ülő helyzetbe.

― Há' ez meg mi volt? ― fakad ki Scott és ráúz a rumra.

― Tanulópénz.

― Ja. Úgy tűnik, Russ tényleg nem poénból jár AJ-jel arra a brazil harci cuccra.

― Jiu-jitsu ― segítem ki Scott barátomat.

― Nem - horkant fel Mathias még mindig maga elé meredve. ― Ez tanulópénz volt, hogy érvényét vesztette a tesókódex első szabálya: tesók a tyúkok előtt.

...

A fotocellás ajtó kettényílik, az orromat pedig már a fekete gumiszőnyegen állva megcsapja a terem jellegzetes szaga. Mivel nyitás előtt érkeztem, egy lélek sincs az épületben. A fejem tetejére tolom a napszemüvegemet, mert a folyosón vak sötét van, leszámítva a kísértetiesen fel-felvillanó neoncsöveket. Épp a recepcióspultra könyökölve várom, hogy az öreg gondnok felbukkanjon, amikor a síri csendben hatalmas csattanással a földre zuhan (gondolom) egy súlyzó. Mint egy kurva horrorfilmben.

― Bocs, főnök ― int Charlie egy olajfoltos ronggyal.

Suhog az egykor kék, koszos kezes-lábas, miközben felém baktat. Ráncos nyaka inas, arca beesett és sápadt. Ahhoz képest jó bőrben van, hogy nyolcan éves és minden nap éjjeli műszakban tolja. Ha az én alkalmazottam lenne, biztosan nem hagynám, hogy ennyit dolgozzon, de mivel semmi közöm a helyhez azon kívül, hogy az öreg unokáinak ingyenes fogászati vizsgálatáért cserében záróra után is bármikor jöhetek, plusz fenntart nekem egy privát sarkot meg a legnagyobb öltözőszekrényt, eszem ágában sincs pattogni egy random portárs egészségéért.

― Megesik ― vonok vállat.

― A kulcsok ― nyom a kezembe egy marék fémet. Mindegyik fel van címkézve Charlie hierogrifákra emlékeztető betűivel. Ahogy végigsimítok a kis feliratokon, látom magam előtt az alkoholtól remegő kezén a tintapacát. Nehéz szívvel nézek a szemébe. ― Minden rendben?

― Persze. Megyek, kieresztem a gőzt. Te?

― Majd máskor, főnök. Még meg kell húznom egy-két csavart.

― Aha ― méregetem gyanúval. A vérágakból a szemében arra következtetek, hogy már el is kezdte az ivást. Ne firtasd, nem a te dolgod! ― Egy óra múlva jövök.

― Én itt leszek.

Leszegett fejjel baktatok a kondigépek ösvényén. A kezem önkéntelenül végigsimít a nehéz, fém rudakon, hogy lehűtsem magam ebben a fülledt melegben. Már gyöngyöznek az izzadtságcseppek a tarkómon, mire a tükörterem túlsó végében felfüggesztett bokszzsákokhoz érek. A nyakam köré tekert fehér törölközővel felitatom mindet, aztán a ring kötelére akasztom. Szaggatottan kifújom a levegőt, miközben betekerem a kötözőszalaggal mindkét kezemet. Egy rövid bemelegítés után püfölni kezdem a zsákot. Megtestesít mindent, ami miatt olyan feszültek az izmaim, mintha egy hangszer kifeszített húrjai lennének. A hiába dédelgetett gyerekkori álmomat egy sportolói karrierről, a belső kényszert, hogy mindig jó példát mutassak a kishúgomnak (aki már nem is olyan kicsi), a fejemhez vágott bántalmazó szövegeket, amik évek múltán is a fülemben csengenek, a tekinteket, amikor bemutatom a full fehér családomat (akik kétévesen, a biológiai szüleim halála után örökbefogadtak), a házi áldás mellett a falunkon lógó "Nem minden orvos Donovan, de minden Donovan orvos" szövegezésű cserép miatti nyomást, a sok hazugságot és munkát, ami a rendelő igazgatásával meg a kis mellékes dílerkedéssel jár. Az összes magamban elfojtott düh, felelősség, elnyomott érzés végre felszínre kerül.

Az egész olyan, mint egy lassított felvétel. A ruganyos lábmunkától érzem a térdizületeim mozgását. Nem hallom a neoncsövek pislákoló kattogását, csak a harmónikázó tüdőmből kiszökő sóhajokat. A homlokat verő izzadtság a szemöldökömre, onnan pedig egyenesen szemembe folyik. Érzem, a sós verejték csípését. Minden egyes ütést tompít a géz (nyilván a bandázs a közelébe sem érhet egy "rendes" bokszkesztyűnek, de azért ez is valami), mégis érzem az ütközés erejét az ujjaimból a hullámzó izmokon át kisugározni a könyökömtől a vállamig.

Megállok, de csak egy ivószünetre. A számba spriccelem a vizet, az üveget szinte papírlap vékonyságúra lapítva a markomban. A fejemre és a liftező mellkasomra is öntök belőle, így stabilizálom a felhevült bőrömet, ami szinte felégeti a rá simuló fekete atlétatrikót. Kifulladva a törölközőbe temetem az arcomat.

― Totál úgy nézel ki, mint egy Gilette reklám karaktere ― szólal meg Russel, kikerülve. Nem mondtam neki, hogy hol talál, ő egyszerűen csak megérzi az ilyeneket.

Látom, már a tárgyalásos szerkójában van. Feltűri a hófehér, élére vasalt ingét a könyökéig, aztán két kezével satuba fogja a zsákot.

― Kár ― vetem oda, ökölbe szorított kezemmel egy jobb horgot ráverve a töltött vinyl ponyvára. ― Épp egy Armani parfümreklámba képzeltem magam.

― Láttál te már az Armanitól parfümreklámot, tesó? Csak a képvilág fekete, a színész kurvára sohasem.

Russ mindig is közelebb állt hozzám a négyesfogaton belül. Ezt lehet csűrni-csavarni gyerekkori történetekkel, játszótéri bandázásokkal, iskolai csínytevésekkel (egyébként mind igazak), de a társ-a-bajban-dolog, az a bizonyos egyetlen pillantásból való megértés leginkább arra vezethető vissza, hogy ő is részben átesett ugyanazon a kirekesztettségen és önmarcangoláson a színe miatt. Russel ugye félvér: az anyja nigériai, az apja német (nem mellesleg egy szadista állat), ezért nem indult akkora hátrányból, mint én, de ő is jócskán a perifériára szorult. Szóval ő is pontosan tudja, milyen érzés, hogy legszívesebben kibújnál a bőrödből, levedlenéd minden rétegét, mert annál nem jelent többet, hogy összetartja a csontvázadat övező húst és vért. Ennek ellenére úgy kezelnek, mintha direkt te kértél volna Istentől sötétebb pigmenteket. Hozzám hasonlóan neki is egész életében bizonygatnia kell, hogy a bőrszínén túl van egy ember is. És habár megtanultuk az előnyünkre fordítani a bőrszínnel járó genetikai adottságokat (mint testmagasság, szárnyfesztávolság, tenyérméret stb.) csajozásnál, bizonyos sportágaknál (például kosár, vízipóló), belül ugyanazok a színesbőrű gyerekek maradunk, akiket megaláztak az utca közepén, papírgalacsinnal dobáltak az osztályteremben, összevertek a sikátorban mindenféle rasszista köcsögök azon az alapon, hogy ők megtehetik, mert mi mások vagyok, mint ők. Ezek olyan sebek, amik testileg akár begyógyulhatnak, de a hegüket örökké cipeled a lelkeden.

― Szóval, te és Lilith? ― kérdezek rá. Érzem az ütés alatt, hogy enyhül a szorítása a zsákon. A vonásai is ellágyulnak. Nézzenek oda, kettőt pislogok és a haveromból egy puhapöcs lesz valami nőcske miatt! A világ megérett a pusztulásra.

― Igen, jól mulatunk. Nagyon jól.

― Csak keféltek vagy...?

― Nem t'om. Az egyetem alatt még abban a kajáldában magoltam a vizsgákra, ahol ő pincérnő volt, most meg arra ébredek, hogy ágyba hozza nekem a reggelit. Bacon és palacsinta, tesó, bacon és palacsinta! ― áradozik, két kézzel mutogatva. Esküszöm, mindjárt folyik a nyála. ― Azt hiszem, szerelmes.

Russ nem az a fajta csávó, akibe beleszeretnek, inkább akivel megcsalják a szerelmüket. A bíróság falain túl nem a szavak embere, de a lepedők között nagyon tehetségesen forgatja a nyelvét, ezért nem is túl jó barát-alapanyag, sokkal inkább az egyéjszakások királya. De a nőket sem kell félteni. Mégcsak nem is próbálkoznak azzal, hogy áttörjenek a szíve köré húzott méregdrága öltönyökből, aranyórákból és parfümökből épített falon, csak élvezik a dr. Gordon Russel McAdams-hatás előnyeit: ajándékba küldött Victoria Secret fehérneműk, csillogó ruhák, ódivatú faszméregetésről szóló üzleti vacsorák, virágcsokrok annyi szál rózsából, amíg ezek a szarkák el sem tudnak számolni. A nevét is csak azért jegyzik meg, hogy villogjanak vele, amikor a barátnőikkel elmennek koktélozni és versenyeznek, a többiek melyik trófeától sárgulnak jobban az irigységtől.
Egy szó, mint száz, akinek Russ egyáltalán hagyja, hogy beleszeressen, az biztos lehet benne, hogy a dolog nem viszonzatlan. Nem véletlen, hogy még csak nem is hallottunk róla. Russelt ismerve, ha nem lenne komoly a dolog, már a csaj melltartóméretét meg a kedvenc szexpózát is tudnánk. Most viszont semmit, és ez aggaszt.

― Mit akarsz tenni ellene?

― Semmit. Egyenlőre csak sodródom az árral, aztán lesz, ami lesz.

― Mi lesz, ha kapcsolatot akar?

― Bármit is hoz a jövő, állok elébe!

― Aztán jön az esküvő meg a kölykök, akik ordítozva szaladgálnak a házban, összetörik az Alexander-díjadat meg a Fabergé-tojásokat.

― Történjen, aminek történnie kell! A sorsunkat nem kerüljük el.

Mi lesz, ha a társaság ötven százalékát kiherélt puhapöcsökké változtatják a luvnyák?! Bele sem merek gondolni. Inkább ütlegelem a zsákot és hagyom, hogy ezek a jövő Arlójának aggodalmai legyenek.