a fejezethez ajánlott dal:

party
- Chris Brown, USHER, Gucci Mane

X I M E N A M I L L E R
――――――――――――――

Si vis pacem, para bellum. Ha békét akarsz, készülj a háborúra.

És én felkészültem a háborúra, amikor leparkoltam a Circus bejáratánál. A családom bíráló tekintetére, amikor közlöm velük, hogy a Juilliard helyett egy burleszk klubban táncolok. Az esetleges ismerős arcokra a közönségben: a diákjaim szüleire, apám haverjaira és a munkatársaimra. Felkészültem - legalábbis ezzel hitegettem magamat, mert igazság szerint be voltam szarva.

Csak még egy cigi és bemegyek, gondoltam. A kocsim bőr ülése még sosem tűnt olyan kényelmesnek, mint abban a pillanatban. Úgy éreztem, mintha a mellkasomban egy rave buli lenne, annyira dobogott a szívem.

Az autó belterét belengő cigarettafüstön keresztül is tisztán láttam a vörös neonfeliratot. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! - Akár ez is lehetett volna, de a kivilágított cégéren a lebuj neve állt: Circus. Ez kapóra jött, amikor valaki a másodállásomról kérdezett. Elvégre tökre passzolt az imidzsemhez, hogy nappal tanárként, este pedig a cirkuszban előadóművészként foglalom le a gyerekeket. Ehhez képest valójában a gyerekek apukáit szórakoztattam, amikor éjjelente a krétaporos ceruzaszoknyát csipkés fehérneműre cseréltem, narancsok helyett pedig a saját vagy ― a kliens kérésére ― a kolléganők melleivel zsonglőrködtem.

Egyébként nem olyan rossz a helyzet, mint hangzik. Mármint ami a helyet illeti, mert a reakciók még mindig rémesek, amikor elmesélem valakinek, hogy miből telik a sportkocsimra vagy a mediterrán stílusú, fehérre meszelt apartman bérlésére. Visszatérve a helyre, kívülállóként a családias hangulatból mit sem érezni. Csak egy talponállót látsz, amit átjár a bűn. Ott van minden bőrkanapéban, a rudak hideg tapintásában, a magenta hangulatvilágításban, a bordó ― szinte átlátszó ― függönyökben, amik elválasztják a kéjbarlangokat. Én mégis otthonosnak érzem. Elég pofás hely, de nem a négy fala miatt tartok ki mellette. Sokkal inkább a közösség az, ami itt tart. A sorstársaim, akikkel egy csettintésre összebarátkoztunk, aztán itt van Pitbull, a biztonsági őr, akire a fogadott nagybátyámként tekintek, meg a főnökünk, Jerry, aki a klisés sztriptízbáros górékkal ellentétben egész jó fazon. Azt azért nem állítom, hogy ha ugyanennyit fizetnének nekem egy olyan munkáért, ahol nem tapogatnak mindenféle pacákok, nem lépnék ki, de jelenleg ennyire futja. Szóval a közösség és a pénz az, ami miatt nem csaptam a felmondásomat Jerry (fehér) poros íróasztalára. De azért a táncban is meg lehet találni az élvezetet. Valahányszor kimegyek a fekete bokszokhoz egy öltáncra, vagy egy óriási koktélospohárban fürdőzve tekergek, olyan tekintetek néznek vissza rám, amik szükségtől és vágytól csillognak. Azt éreztetik velem, hogy nélkülem ezek az emberek unalmasan tengődnének a magányban, de így megmenthetem őket egy szar estétől, legénybúcsútól, satöbbi. Ez hatalom. Hatalom egy olyan nő kezében, aki kislányként hiába volt telihold, még egy félnek sem érezte magát.

Azóta eltelt négy év. Megszabadultam a kamu személyitől és a (circusi legelső) pókerszobás osztó állásomtól. Ugyanakkor a veszteségek mellett gazdagodtam is. Nem, nem a bugyimba dugdosott pénzre, a szőke parókára, vagy a csípőm bal oldalára varratott cirkuszi sátor tetoválásra gondolok, hanem többek között a legjobb barátnőmre, akire éppen a kabrióban gubbasztva várok. Ezalatt a hatodikosaim föcidogájának javításával szórakoztatom magam. A papírokat a hátsó ülésre, a kizabált szárított marhahúsos zacskókra dobom, amikor őfelsége végre bepattan.

― Miért van az, hogy az induláshoz képest direkt fél órával korábbi időpontot mondtam neked, de te még így sem vagy képes elkészülni? ― nézek rá az elmúlt negyven percben zsibbadtra ült seggem fájdalmával.

― Szívem, hát nem tudod, hogy a jó dolgokra várni kell?! Egyébként is, magamhoz képest gyors voltam.

― Most, hogy mondod, Bee-Bee, a szokásos másfél órás késéshez képest egyenesen üdítő volt ez a negyven perc! ― jegyzem meg szarkasztikusan, megspékelve egy szemforgatással.

― Látod, megmondtam. Na, indíts! ― paskolja meg a műszerfalat, amin mindjárt az egymáson átvetett lábai landolnak.

Brielle Benson tudja, mitől döglik a légy. A combcsizmán járó vagány attitűd, a kellemes virágillat és az őzike szemek mindenkit térdre kényszerítenek. Amikor együtt mutatkozunk, a tűsarkúnk kopogását általában kiguvadt szempárok és tátott szájból csorgatott nyáltócsák követik. Szinte tapintható a kozmikus női erő a megjelenésünkben. Nyilván senki sem gondolná, hogy az első találkozásunkkor meg akartam fojtani.

― I-má-dom, amikor te vagy a bulisofőr! ― sóhajt fel, amikor elindítom a válogatásomat.

A baráti társaságunkban főszabály, hogy mindig az kezelheti a rádiót, aki vezet. Ma ünnepeljük Domenico születésnapját (és kiállításmegnyitóját), ezért ő ki van csukva, Brielle szintén, tekintve, hogy a szolidaritás védőszentje mihelyst ivásra kerül sor. Kizárásos alapon én lettem a kapitány, így a műszerfalról Barry White helyett Lizzo Boys-a verődik vissza.

― Miért, mi bajod van Nico ízlésével? ― szívózom vele.

― Mondjuk, hogy barlangrajzokkal egyidős zenék vannak a listáján?! Gyerünk, Ximena, ne tegyél úgy, mintha nem akarnád van goghizálni a füleidet azoktól a förtelmektől.

Erre csak felnevetek, és kisöpröm szélfútta hajamat az arcomból. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire sikerül, mert a tincs beleragadt a vörös szájfényembe. Közben a szerpentinen lefelé hajtva szemügyre veszem a lábunk alatt heverő Los Angelest. A pálmafák levelei belelógnak az óceánba fulladó Naptól színesre festett égboltba, amitől az egész egy béna motivációs szöveg hátterének tűnik. Nem valódinak. Pont, mint LA lakosai.

A galériáig olyan gördülékenyen csorgunk az autópályán, mint kés a vajban. A kocsik számából ítélve Nico fotókiállítása tarolni fog. Konkrétan hat sofőrrel futok versenyt ugyanazért a helyért, és küldök el az anyjába, mire le tudok parkolni. A csípőmmel lököm meg az ajtót, csakígy Brielle a túloldalt, majd bezárom a kocsit. A langyos szél kellemesen ölelget minket, amíg nyugdíjas barátnőkhöz hasonlóan egymásba karolva, a sajtós sorfal mentén besétálunk az épületbe.

― Kezdődjön a műsor! ― szorít rá Ferrari piros karmaival a kezemre.

Csokornyakkendős pincérek köröznek a hatalmas belmagasságú teremben, egyikük közvetlenül a bejáratnál az arcunkba tol egy tálca pezsgőt.

― Köszönöm! ― kacsint rá Brielle, két poharat elemelve.

― Szép estét, hölgyek!

A srác szeplős arcán végigfut egy széles mosoly. Megnyalja vékony száját, ahogy a szeme levándorol a szőrmebunda alól felsejlő, köldökökig kivágott ruhán.

― Most már az lesz ― méri végig ő is, a seggére csapva. A srác vagy tizennyolc lehet, nem csoda, hogy zavarában fülig vörösödik, folytatás helyett pedig inkább a következő vendégeket köszönti.

― Két másodperce értünk ide és máris flörtölsz. Menthetetlen vagy ― forgatom a szememet.

A hangszórókból üvöltő Halo fokozatosan elhalkul, így a figyelem a megvilágított színpadra terelődik, ahol Domenico éppen a mikrofonállvány felé sétál. A fekete szemceruzával hangsúlyozott barna szeme csak úgy izzik, ahogy végignéz az őt éltető közönségen. A büszke tartása, az élére vasalt ing magabiztosságot üzen, de én látom a szája sarkában megbújó gödröcskét, amit a szorongás ásott az olasz húsba.

― Sok szeretettel köszöntök mindenkit. Ahogy azt már biztosan tudják, én Domenico DeLuca vagyok ― szól bele a mikrofonba.

Brielle-lel egy emberként fütyülünk és tapsikolunk, mint a bezsongott szülők az iskolai ünnepségen fellépő gyermekük láttán.

― Amikor kicsiként megkérdezték tőlem, mi leszek, ha nagy leszek, nem úgy feleltem, ahogy az elvárható lett volna egy korombelitől. Nem azt mondtam, hogy katona, tűzoltó vagy orvos, se nem bíró, pilóta vagy tengerész. Azt feleltem, igaz akarok lenni. Ez elég hihetetlen sztori, tudom, de ez az igazság, van róla videóm is!

Mindenki felkuncog, amitől a szónokunk kissé megnyugszik.

― Tudják, a padláson szerettem bele a fotózásba, amikor egy félrerakott poros dobozból a kezembe fogtam egy kamerát. Pörgettem a fényképeket, amik ismerős arcokat, tájakat örökítettek meg megmagyarázhatatlanul intim módon. Mindenki, akit felismertem a felvételeken a valódi arcát mutatta: nonna nevetését szinte hallottam, ahogy a fekete-fehér papírt néztem. Éreztem a frissen mosott ruhák illatát, amik a nápolyi házak közé kifeszített drótkötélen száradnak, meg a calzone gazdag ízét, ami kettévágva ontotta magából a kemence melegét. Minden fénykép megnyitott egy időkaput, amin keresztül megismerhettem a néhai családtagokat, a múlt tovább élhetett a jelenben, hisz ezek a képek könyvként meséltek elfeledett történeteket. Ekkor határoztam el, hogy én is ezt szeretném csinálni, ilyen igaz akarok lenni. Ezt a kiállítást annak a poros fényképezőgépnek dedikálom, mert nélküle nem állnék most itt, ennyi kíváncsiskodó előtt, akik alig várják, hogy betekintést nyerhessenek az én igazamba.

Lélegzetvisszafojtva, teljes némaságban figyeljük, ahogy Nico egy bazinagy, valószínűleg bazihegyes ollóval közelít a piros szalag felé. Az egyenruhás pincérek lakkcipője is megszűnik kopogni, a teremben mindenki árgus szemmel vár. Úgy izgulunk, mintha Domenico nem egy fotókiállítást nyitna meg, hanem egy kicseszett bombát hatástalanítana.

― Ezennel a kiállítást megnyitom.

Végül egy emberként ütjük össze a tenyerünket, a kisbarátom pedig nem győz köszönetet mormolni a meghatódott hajlongás közepette.

― Gyere ide, hadd öleljelek meg ― szorítja magához Brielle, amikor Nico végre megunta a tapsivart és lefáradt hozzánk a színpadról. ― Nagyon büszke vagyok rád! Nagyon-nagyon!

― Kösz, Bee! Figyu, nem akarok hálátlannak tűnni, de ha így szorítasz még tíz másodpercen keresztül, kórházba kell szállítani megrepedt bordák és leszakadt lép miatt.

― Nézd el neki, a hormonjai totál meg vannak zavarodva attól a csodaszertől, amit léböjtkúra címszó alatt iszik ― legyintek és én is becsatlakozom az ölelésbe. ― Jó voltál, Nico!

― Hé! Ez a cucc igenis beválik ― védekezik Brielle, a kezemre csapva.

― Ezt is azok a hippi laposföldhívők mondták, akik rádsózták azt a szart?!

― Ők nem laposföldhívők! Különben is, dietetikusok által tesztelt a termék, rá van írva a dobozára.

― Kamu! ― dünnyögjük egyszerre Nicóval.

― Szeretném, ha visszaemlékeznétek erre a pillanatra, amikor öreg hájpacnik lesztek én meg egy bombázó milf.

― Úgy lesz, Bee-Bee, úgy lesz!

― D'Andre?

Szoborrá dermedünk Nico művészneve hallatán. A többiek arckifejezéséből ítélve nem vagyok egyedül azzal, hogy megfagy a vér az ereimben. Nagyritkán előfordul, hogy felismernek, de nem vagyunk hozzászokva, mivel Los Angeles viszonylag nagy város ahhoz, hogy elkerüljünk egykori ügyfeleinket. Habár a Circus-ben ők diktálnak, mert 1) az igényeik maximális kielégítésére igyekszünk és mert 2) a vevőnek mindig igaza van, ez érvényét veszti a négy falon túl. Úgyszólván, ami ott történik, az ott is marad. És lehet, hogy számukra Candy, D'Andre és Luna vagyunk, de ezek a személyiségek ideiglenesek, és ami a legfontosabb, kizárólag a Circus területén léteznek. Mi sem akadékoskodunk a közértben, ha látunk egy családapát ugyanazt a nyelvet letolni a felesége torkán, amivel előtte este D'Andre hasizmairól nyalta le a Bacardit. Cserében jól esne egy kis diszkréció, de úgy látszik, túl magasak az elvárásaink.

― Hölgyem, biztosíthatom, hogy egyikünk sem ismer semmiféle D'Andrét ― töröm meg a némaságot elsőként. Hozzászokni ugyan nem lehet, de beletanultam kezelni az ilyen helyzeteket. Mi mást tehettem volna, amikor előfordult, hogy fogadóórán a Miss Millert elhibázzák Miss Lunára?! ― Segíthetünk valami másban?

― Pedig én esküdni mernék, hogy maga az a férfi, aki a leánybúcsún...

Mielőtt befejezhetné a mondatot, közbevágok, nehogy a forgóajtón beáramló tömeg, vagy ami még rosszabb, a sajtósok fülébe jusson. Los Angeles nem az angyalok, hanem az opportunisták városa. Itt a kellemetlen információmorzsákra úgy repülnek az emberek, mint galamb a száraz kenyérre, szóval nem engedhetem meg magamnak, hogy egy esetleges botrány tönkretegye a barátom nagy napját, és a média holnap ne a zsenialitásától, hanem szaftos pletykáktól visszhangozzon.

― Sajnálom, hogy csalódást kell okozzak, de öröm az ürömben, hogy az úr itt mellettem, habár nem az, akit keres, történetesen a világ legkiválóbb fotósa.

― Csak túloz, mert fivéreként tekint rám, de távol sem én vagyok a legkiválóbb a szakmában ― száll be a játékba, a nyakamon átvetve hosszú karját.

― Elnézésüket kérem a félreértésért, csak tudják, hihetetlen a hasonlóság maga és az egyik... ismerősöm között.

― Ugyan, bárkivel megeshet. Jó szórakozást a kiállításhoz!

Amint a nő távolodó háta akkorára zsugorodik, mint a képek előtt álló érdeklődőké, szinkronban felsóhajtunk.

― Ez meleg helyzet volt ― söpri le Nico a homlokán gyöngyöző izzadtságcseppeket. ― Kösz a mentőakciót, gioia! Jövök eggyel.

― Felírom a listára, bár nem tudom, van - e még hely rajta. Túl sokszor húztalak már ki a csávából.

― És még hányszor fogsz! Na, gyertek, még a végén lemaradok a saját bulimról.

Egymásba karolva andalgunk hármasban, jócskán lemaradva a műkedvelőktől. Nico kenyere a bájolgás, de a túláradó érzelmekre tekintettel ma nincs ínyére az üres fecsegés, sőt magához képest csendesen bámészkodik a saját kiállításán, miközben magába szívja a pillanatot. Egészen a csokoládébarna hullámoktól a hajában, a kislábujjáig minden egyes porcikájában lüktet a büszkeség. Pontosan tudom, milyen érzés ez. Ilyen büszkén nyitottam ki a nagy borítékot, amiben a felvételi értesítőm lapult. Na igen, a hőn áhított Juilliard, ahová a sikeres felvételi ellenére nem hogy be nem tettem a lábam, de már maga a neve is Voldemort-számba megy a családban. Nem mintha az egyetem tehetne róla, hogy mi következett az örömhír után: felelőtlen felesek, törött csontok, véres üvegszilánkok, súlyos telefonhívások, szirénák, életmentő műtét az álomszerű jövő porba hullásának árán...

― Ennél azért jobban is leplezhetnéd, hogy untatlak ― szakít ki a pokoli gondolatmenetből Nico. Sosem voltam még ennyire hálás a kisfiús duzzogásáért.

― Dehogy untatsz, folytasd kérlek!

― Azt hihetnétek, hogy a fotó a Schwarzchild effektus miatt lett ilyen sötét. Igazság szerint viszont akartam egy alulexponált képet, mert a mellette levővel párbaállítva kifejezi a dolgok Ianus-arcúságát. Ami a túlexpo...

― Oké, visszavonom. Bocsánat, amiért elbambultam, ez a fotós maszlag nekem magas. Nem beszélhetnénk inkább valami kézzelfoghatóról?!

― Na, ez az én témám! ― ropogtatja a nyakát Brielle, harcra készen.

― Nyugi, bambola, nem úgy kézzelfogható. Mamma mia, tényleg az őrületbe kergeti a hormojait az a laposföldhívő cucc.

― Én megmondtam! ― vonok vállat, önelégülten vigyorogva.

A kiállítás lenyűgöző, még így amatőr szemmel is. Bár azt meg kell hagyni, hogy sajog a lábam, mire végre a kocsim pihe-puha ülésén találjuk magunkat. Mindjárt éjfél, bezárt a bazár. Az üres parkolóban már csak az én csini verdám feszít teljes pompájában, benne Nico és Bee a hátsó ülésen, én meg a kormány mögött.

― Mielőtt a szülinapos kiválasztaná, melyik bárban óhajt minket megkopasztani, szeretném, ha öt percet szánna ránk a figyelméből.

― A tiétek vagyok, lányok. Szedjetek szét! ― nyögi fáradtan, hátravetve a fejét.

Széttárt kezére csapok, mire csak fájdalmasan felmordul, de nem nyitja ki a szemét. Így nehezen látja majd a szülinapi ajándékát. Bee-vel összenézünk és szavak nélkül, csupán egy bólintással megbeszéljük a tervet. Ő visszaszámol, így három másodperccel később mindketten Nico ölében landolunk és ott csiklandozzuk, ahol érjük. Erre már nyilván kipattannak a szemei, sőt még egy sikolyt is sikerül belőle kicsalni, úgyhogy a vállába kapaszkodva elnevetjük magunkat, majd leszállunk róla és egyik-másik oldalán helyet foglalunk.

― Aljas nőszemélyek! ― lihegi a csiklandozástól (plusz a fáradtságtól) kifulladva Nico. ― Ezt fogjuk csinálni öt percig: bámuljuk a falat?!

― Sh! ― csitítjuk egyszerre, az óránkat figyelve. Percre pontosan éjfélkor kezdődik a születésnapi ajándék "kibontása", amitől csupán néhány másodpercre vagyunk. Már hetek óta készülünk rá, nem csoda, hogy zakatoló szívvel számolok vissza.

Hirtelen az üres fal mozivászonná változik, ugyanis megjelenik rajta Nico huszonegyedik születésnapi ajándéka: egy kisfilm, benne huszonegy személlyel, akik külön-külön köszöntik fel a most már felnőttünket. A dokumentumfilm stílusban szerkesztett videón titokban dolgoztunk a számára legfontosabbakkal, egymástól távol a világ különböző pontjain... szóval nem volt valami egyszerű, de ezért a srácért megérte.

Lélegzetvisszafojtva figyelem Nico reakcióját, miközben a nagyija beszél a kamerába, a háttérben az összekapaszkodó citromfák mögött megcsillanó tengerrel. Az olaszból egy mukkot sem értek, de az a sajt ott a szőlővel felfuttatott lugas alatt nagyon gusztának tűnik. Nonnát követi Nico húga, aki siket lévén jelelve zeng ódákat az ő csodálatos testvéréről, majd sorra következnek a szeretetteljes megnyilvánulások, amik újabb és újabb könnycseppeket csalnak ki a mellettem ülő fiúból. Mi zárjuk a sort, aztán a spéci autósmozi véget ér, Nico pedig csak szipog, mint egy csecsemő.

― Nem is tudom, mit mondhatnék.

― Azt tudom, mit nem mondhatsz: a következő szám címét ― utalok az egyedi zenei ízlésére. Megpaskolom a combját, mielőtt visszamászom a kormány mögé. ― Kezdetnek beérjük a hely nevével, ahol ünnepelni akarsz. A köszönetnyilvánítással ráérsz amíg meg nem kapjuk a számlát ― kacsintok rá a visszapillantóban, mire a sírástól rekedtesen felnevet.

Feltekerem a hangerőt a rádión, ami éppen Lorde Team-jét játssza, és kikanyarodom a főútra.