Fázósan húztam össze magamon a kabátot miközben sietős tempóval haladtam végig Szöul hólepte utcáin. Magam sem tudtam hova ez a nagy rohanás, hiszen fél óra hátra volt még a megbeszélt időpontig... Annyira izgatott voltam, annyira vártam már ezt a napot, hogy képtelen voltam tovább otthon egy helyben megülni a seggemen. Végre két hosszú év után újra láthatom őt... Utoljára akkor találkoztunk amikor örökre elhagyta a JYP épületét és bár megígérte, hogy keresni fog valamiért még sem tette. Volt pár esetlen próbálkozásom arra, hogy felvegyem a kapcsolatot vele, de mindig zátonyra futottam. Aztán végül egy héttel ezelőtt megtört a jég... Magától írt nekem és nem húzva az időt rögtön találkozót kért.

Egy eldugott elegáns kis éttermet adott meg helyszínnek, azt mondta foglalt asztalt és este 7-re menjek oda. Naná, hogy 18:35-kor már ott toporogtam... Kívülről óvatosan bekukucskáltam, de nem láttam sehol. Vállamat megvonva  a korlátnak támaszkodtam és unottan a telefonomat nyomkodtam. Az étterem ajtaja előtt állva még lassabbnak tűnt az idő múlása mint otthon ülve... Jól kibasztam magammal, szép volt Y/N. Sajnos a türelem sosem tartozott az erősségeim közé és mivel már évek óta nem láttam őt, pláne nem tudtam nyugodt és higgadt maradni. Amennyire izgultam a viszontlátás miatt, annyira féltem is... Nagyon megváltozott? Felfogjuk egymást ismerni? Áhh, miket gondolok hiszen láttunk képet a másikról.

Idiótábbnál idiótább gondolataim közül egy fekete szövet kabát szakított ki, ami egyszer csak a látóterembe kúszott. Kíváncsian pislogva néztem fel a tulajdonosára majd semmit sem szólva a fiú nyakába ugrottam. Ha nem láttam volna róla képet fel sem ismertem volna... Magasabb lett, izmosabb és az öltözködési stílusa is elegánsabbá változott. Már nem is fiú volt, hanem sokkal inkább férfi. Kócos fekete tincsei rakoncátlanul álltak szanaszét és szívem szerint még jobban összeborzoltam volna amúgy is rendezetlen frizuráját. Karjaimmal olyan erősen öleltem át a nyakát, hogy attól féltem megfojtom véletlen, de nem érdekelt... Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy soha többé nem akarom elengedni.

-Szia Y/N - köszönt mosolyogva amikor végre hajlandó voltam lefejteni róla a karjaimat.
-MIÉRT NEM HÍVTÁL? - csaptam meg dühösen a felkarját. - Azt hittem barátok vagyunk erre te csak úgy eltűntél, szó nélkül - mondtam szinte kiabálva majd a torkomat megköszörülve megpróbáltam vissza venni a hangerőmből. - Van fogalmad róla mit éltem át akkor? Meg utána minden egyes nap két éven keresztül, amíg újra fel nem kerestél - kérdeztem sírástól remegő hangon. Woojin nem szólt semmit és a maszk miatt nem láttam az arckifejezését, viszont a szemei bűntudattól és végtelen szomorúságtól csillogtak.
-Sajnálom - mondta szinte suttogva.

Óráknak tűnő percekig csendben bámultuk egymást majd Woojin megragadva a kezemet húzni kezdett maga után.
-Most hová megyünk? - pislogtam fülig vörösödve összekulcsolt ujjainkra.
-Megvan még a kis titkos albérleted?
-Igen, de mi lesz az étteremmel? - kérdeztem mire az idol lefékezett és visszafelé kezdett futni.
-Várj meg itt - kiáltotta hátra. Kezdtem nem érteni, hogy mi történik körülöttem, olyan volt az egész mint egy elcseszett álom. Megráztam magam, de csak nem akartam felébredni...
-Hát ez akkor mégis csak a valóság - motyogtam magam elé. Pár perc elteltével Woojin futva jött velem szembe majd ugyan úgy mint az előbb megfogta a kezem.
-Mehetünk, vissza mondtam a foglalást - közölte ellentmondást nem tűrően.

-Nem készültem vendég fogadásra - kezdtem el magyarázkodni. - Nincs ott se kaja, se inni mivel nem ott élek és... - hadartam tovább de Woojin közbe vágott.
-Csak egy nyugodt helyet szeretnék ahol normálisan tudunk beszélgetni! Ne görcsölj ennyire, max rendelünk valamit - mondta szelíden és bátorítólag megszorította a kezemet. Nem kellett sokat sétálnunk, elég központi helyen volt a titkos menedékem. Woojin rutinosan ütötte be a biztonsági kódot és úgy ment előre mintha ő hozzá mentünk volna haza. Furcsa érzés járta át a lelkemet amint átléptük a küszöböt... Milyen rég voltunk utoljára kettesben a kis kuckómban.

Ha az a lakás mesélni tudna jó nagy bajban lennénk. Ide bújtunk el mindig mikor drága JYP ki idegelt minket, vagy összekaptunk valamelyik banda társunkkal, vagy ha csak kettesben szerettünk volna lenni. Mennyi nevetésnek, örömnek, veszekedésnek, kibékülésnek, könnynek, táncpróbának és dalszövegírásnak voltak tanúi ezek a halvány sárga falak... És még egyszer egy csóknak is. Akaratlanul egy vágyakozó sóhaj hagyta el a számat. Woojin volt az első szerelmem és az igazat megvallva ez az érzés azóta sem múlt el nyomtalan, csak eltemettem a lelkem legmélyére. Képtelen voltam együtt élni azzal az űrrel amit maga után hagyott, így strucc politikát folytattam és homokba dugtam a fejem.

Nem vettem tudomást az érzéseimről, nem beszéltem róluk és nem foglalkoztam velük, de sajnos még így is jelen voltak a mindennapjaimban. Nem telt el úgy 24 óra, hogy ne gondoltam volna legalább egyszer Woojinra. Ha láttam egy szerelmes párt, ha összefutottam a Stray Kids-es fiúkkal a folyosón, ha meghallottam egy dalát, vagy ha csak láttam egy insta posztját... Az olyan volt mint egy tőr a szívembe. Gépies mozdulatokkal, a gondolataimba meredve kaptam le magamról a csizmát és a többi darabot. Mire észbe kaptam Woojin már a telefonját nyomkodva ült a "szokásos helyén" az egyik bárszéken. 

-Corn dog jó lesz? - mosolygott rám édesen mire bólintottam egyet. Képtelen voltam bármit is mondani, a sírás már fojtogatta a torkomat és attól féltem ha megpróbálok beszélni annak zokogás lesz a vége. - Hé Y/N... Minden oké? - kérdezte lágyan és ez betette a kaput. Ahogy ott ült vigyorogva, mintha mi sem történt volna, mintha soha nem ment volna el... A kedves szavai, a változatlanul imádni való viselkedése akaratlanul mind arra emlékeztettek, hogy mennyi mindent hagytunk ki.
-Hogy hagyhattál el? - suttogtam megtörten és azon nyomban potyogni kezdtek a szememből a könnyek. Woojin semmit sem szólva közel lépett hozzám, körém fonta karjait mire én a mellkasába fúrtam az arcom.

Az egész testem rázkódott a sírástól és úgy éreztem alig kapok levegőt miközben a lelkem furcsa mód megkönnyebbült. Sós kis cseppek formájában kiadtam magamból az elmúlt évek fájdalmait és olyan erősen szorítottam Woojint mintha bármelyik pillanatban köddé válhatott volna. Őszintén szólva rettegtem attól, hogy megint felszívódik, ezért úgy kapaszkodtam belé mint fuldokló az utolsó szalmaszálba.
-Megakartalak keresni, de aztán az történt... - dörmögte mély hangján. - És nem tudtam te, hogy állsz hozzám mind gondolsz rólam. Annyira féltem... - folytatta alig halhatóan majd eltolt magától és kapkodva letörölte a könnyeit.

-Annyiszor írtam és hívtalak... Hidd el nem azért, hogy elküldjelek a fenébe - mosolyodtam el keserűen mire az idol is fájdalmasan felnevetett.
-Egy idióta voltam - túrt a hajába ingerülten. - Bárcsak jóvá tehetném valahogy és megbocsájtanál nekem.
-Már meg is bocsájtottam - mosolyodtam el. Woojin mélyen az enyémbe fúrta a tekintetét és egy bátortalan lépést tett felém. Pillantása ide-oda cikázott a szememről az ajkaimra, de végül én voltam az aki bezárta a kettőnk közti távolságot. Eleinte bátortalanul csókoltuk egymást, tartva a másik reakciójától, de a végén szinte felfaltuk a másik ajkait.
-És most mi lesz? - kérdeztem óvatosan mikor elvált az ajkaimtól.
-Azt nem tudom - suttogta a számra. - De azt igen, hogy soha többé nem hagylak el.

Lexysworks fogadd sok szeretettel édesem életem első (de nem utolsó) Woojin oneshotját. 💕

Tudom, hogy sokan hogyan állnak mai napig Woojinhoz... Én megértek mindent és mindenkit, de kérlek titeket a csúnya kommenteket mellőzzük! :)))

Boldog karácsonyt minden drága kisbabámnak! ❄️☃️🎄Szeretlek titeket és köszönöm, hogy vagytok nekem! 💕 Köszönöm, hogy nektek hála elérte a könyv a 3K megtekintést és hamarosan az 1K csillagot is. ^^

Szeretettel: Raven. 💜