FIGYELMEZTETÉS! Bár karácsonyi cuki rész és a vége aranyos, de NEM habos babos tömény nyál, komoly témák is boncolgatva vannak benne! Kérlek ennek tudatában olvasd tovább.

Körülöttem már mindenki hónapok óta Karácsony lázban ég. Komolyan én vagyok az egyetlen ember a környezetemben aki savat okád az egésztől...? Bár próbálok nem igazi Grincsként viselkedni, de őszintén szólva nagyon nehezemre esik. Soha nem volt még egy rendes karácsonyom sem, nálunk az ünnepek azzal teltek, hogy anyám belegebedt a sok tenni valóba, emiatt idegbeteg volt miközben a hálátlan szar apám csak kritizálni tudta. Természetesen ez az egész rajtam csattant, olykor szó szerint is. Míg másoknál vidám ének hangja szállt, nálunk addig a pofonok repkedtek... Tíz éves koromra már eljutottam arra a szintre, hogy december elsejétől minden reggel sírva ébredtem mert közeleg a Karácsony és tini koromra már testi tüneteket is produkáltam.

Soha senkinek nem meséltem erről, bár néha késztetést éreztem arra, hogy őszintén kibeszéljem magamból, de aztán mindig elvetettem az ötletet. Még is kinek mondanám el? Mármint vannak barátaim meg egy csodálatos párom, de aztán mindig arra jutottam, hogy jobb ha nem tudnak ezekről a dolgokról. Mi értelme lett volna? Az idő kerekét nem tudják visszaforgatni, a sajnálatra pedig nincs szükségem... Ezért ha bárki kérdezte mi bajom az ünnepekkel, simán csak rávágtam, hogy egyszerűen nem szeretem és kész.  Magamban jó mélyen eltemettem ezeket az emlékeket és igyekeztem Karácsonykor normális ember módjára viselkedni. Szerettem örömet okozni az embereknek és meglepni őket.

Sosem kaptam ajándékot Karácsonyra, ha mégis akkor olyat amire nem volt szükségem, vagy érezhető volt rajta, hogy leakarták tudni a kötelezőt. Ebből kifolyólag gyűlöltem ha ajándékot kaptam, viszont ha én adtam akkor 110%-osan odatettem magam. Fura vagyok? Igen tudom és nem ez az egyetlen "zakkantságom". Gyűlöltem az érzéseimről és a problémáimról beszélni, de másokat mindig meghallgattam és bátorítottam, hogy meséljenek a bajaikról. Hadilábon álltam az étkezéssel miközben a körülöttem lévőket folyamatosan etettem. Nem voltam és vagyok egyszerű eset és néha komolyan nem értettem a páromat, hogy mit keres mellettem... Hogy képes elviselni? Ez állandó vita forrás volt az egyébként kiegyensúlyozott kapcsolatunkban.

Sietős léptekkel igyekeztem haza felé mert tudtam, hogy Ten már várt rám. Szenteste nem voltam otthon ugyanis hosszas könyörgés után beadtam a derekam és az unokatesóimmal töltöttem az estét. A családom egyetlen normális része ők voltak, de még ők sem tudtak arról, hogy mik zajlottak gyerekkoromban a zárt ajtók mögött... Elkönyveltek egy morcos kis grincsnek, ami bár nem esett jól, de beletörődtem. Sose bántottak, mindig viccelődtek az ünnepek iránti utálatommal és próbáltam ehhez a vérszíváshoz jó képet vágni... De az igazat megvallva azért kicsit bántott. Szerettem volna én is "normális" lenni és úgy bezsongani az ünnepektől mint a szerelmem...

-Szia kicsim - köszöntem hangosan amikor beléptem a lakásunk ajtaján.
-Jagiii - rohant felém rögtön az idol és szorosan körém fonta a karjait. - Hogy érezted magad? Hogy vannak a többiek? Örültek az ajándéknak? - hadarta egy szuszra miközben segített megszabadulni a testem fedő meleg ruha daraboktól.
-Én is örülök neked, de egy picit lassítanál? - kérdeztem nevetve.
-Annyira vártam már, hogy haza éééérj - ugrált egy helyben és kezdtem aggódni, hogy titokban valaki speedet kevert a reggeli narancsléjébe. Aztán eszembe jutott...
-Meg találtad az ajándékodat, igaz?! - néztem rá szigorúan, csípőre tett kézzel.
-Én? Dehogy - vágta rá de azon nyomban fülig vörösödött.

-Ezt nem hiszem el - csóváltam meg rosszallóan a fejem. - Most oda a meglepetés, nem látom a boldog arcod ahogy örülsz - mondtam szomorúan mire ő hangosan felnevetett.
-Miért szerinted ez a bánatos pofim? - vigyorgott mint a vadalma és ezt már én sem bírtam megállni mosolygás nélkül. - Ne haragudj rám, esküszöm véletlen volt - ölelt újra magához és fejét az enyémre hajtotta. - Sajnálom, oké?
-Képtelenség rád haragudni - morogtam a mellkasába. - Túlságosan cuki vagy.
-Tudom - kuncogott aranyosan.
-És szemtelen...
-Mondj újat - sóhajtott színpadiasan majd kissé eltolt magától és egy lágy csókba invitált. Boldogan viszonoztam a cselekedetét miközben kezeimmel a pulcsija alá nyúlva puha bőrét simogattam.

-Éhes vagyok - nyafogta elválva az ajkaimtól és ez az egy mondat elég volt ahhoz, hogy egész testemben megfeszüljek... Tudtam, hogy mi fog most következni.
-É-é-én ettem már, d-de ne-neked szívesen csinálok valamit - nyögtem ki nagy nehezen mire a gyomrom fájdalmasan megkordult. A rohadt áruló...
-Még mindig itt tartunk? - fújtatott ingerülten az idol. - Mikor adod már fel végre, hogy megpróbálsz madárnak nézni?
-Nem tudom miről beszélsz - pislogtam nagy szemekkel ártatlanul, de Tent nem tudtam átverni. Kiismert mint a rossz pénzt, ahogy én is őt, így tudtam előre, hogy most hegyi beszéd következik.

-Y/N - mondta ki a nevem tőle szokatlan hangnemben. - Tudom nagyon jól, hogy nem ettél ma még semmit. Ne is próbálj meg átverni - nézett rám szigorúan, de tekintetében szeretet és aggódás csillogott.
-Tudod, hogy diétázom - motyogtam magam elé majd ellépve tőle felvettem a mamuszomat.
-Az nem diéta, hogy naponta 300 kalóriát viszel be - horkant fel gúnyosan.
-Jó akkor nemdiéta diétán vagyok - vontam meg a vállam majd elindultam a háló felé de Ten a derekamnál fogva visszarántott és szembe fordított magával.
-A kapcsolatunk eleje óta figyelem minden mozdulatodat, cselekedeted - mondta lágyabban miközben mélyen a szemembe nézett. - Tudom, hogy gyűlölöd az alakodat és az evést.

Kényelmetlenül mocorogni kezdtem, gyűlöltem az érzéseimről beszélni és azt is utáltam, hogy igaza volt. Undorodtam magamtól, a kaja gondolatától hiszen egész gyerek és tinikoromban azt hallgattam, hogy disznó vagyok, ne zabáljak, fogyjak le. Pedig sosem voltam kifejezetten kövér... Nem zörögtek a csontjaim, de nem is gurultam mégis a drága szüleim sikeresen elérték azt, hogy utáljam a testem.
-Nem akarok erről beszélni - suttogtam megtörten és a könnyeim észrevétlenül legördültek az arcomon. Ten nagyot sóhajtva letörölte a sós cseppeket majd finoman az állam alá nyúlva kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
-Rendben... De ezt nem csinálhatjuk örökké.

-Hogy érted ezt? - pislogtam rá értetlenül és csak remélni mertem, hogy nem szakítani akart.
-Nem tudom, hogy mi történt, hogy ki bántott... Bár vannak sejtéseim - fintorgott megvetően majd megrázta a fejét és édesen rám mosolygott. - Remélem egy nap megbízol majd bennem annyira, hogy őszintén beszélsz a traumáidról, remélem egy nap majd elhiszed, hogy nekem úgy vagy tökéletes ahogy vagy.
-Én nem vagyok t... - tiltakoztam rögtön mire Ten egy szájra puszival elhallgattatott.
-És őszintén remélem, hogy egy nap jóízűen fogunk együtt enni és boldog izgatottsággal fogok majd várni te is a Karácsonyt.
-Attól tartok erre kurva sokat kell várnod - húztam oldalra keserűen a számat.
-Nem baj... - felelte majd mosolyogva simogatni kezdte az arcom. - Érted megéri.

ildikosera tudom, hogy neked tetszik bébi, de számomra ez az a rész amihez bár volt ihletem, de szerintem förtelmes lett. 💕😅

Vélemény, építő jellegű kritika jöhet bátran kommentben!

Szeretem az őszinteséget és igénylem is. 🙂

Szeretettel: Raven. 💜