FIGYELMEZTETÉS! Bár karácsonyi cuki rész és a vége aranyos, de NEM habos babos tömény nyál, komoly témák is boncolgatva vannak benne! Kérlek ennek tudatában olvasd tovább.

Amióta Dél-Koreába költöztem megszoktam, hogy egyedül töltöm a Karácsonyokat. A munkám ide kötött és az év 365 napjából 360 napon készenlétbe kellett lennem. Nyáron volt 5 napos szabadságom amikor mindenki békén hagyott, de egyébként ünnepnapokon, szabadnapokon, éjfélkor, hétvégén is kereshetett a főnököm. A családom messze volt és általában a két ünnep között tették tiszteletüket nálam, miután jól kikarácsonyozták magukat a többi közelben élő rokonnal. Szerettem volna ha mind ide tudtak volna jönni hozzám, de hiába dolgozom ki a belem nem vagyok milliomos... Nincs nagy házam ahol mindenki elférhetne és sok szerettemenk az útiköltség is gondot okozna. Így hát magányosan teltek az ünnepek, már negyedik éve.

Alapvetően ezzel nem lett volna problémám, de a szokásos egyedülléthez még egy fájdalmas érzés is párosult... A gyász. Elvesztettem valakit, aki mindennél fontosabb volt nekem, ezért most a meghittségről, szeretetről, együttlétről szóló ünnep még jobban fájt mint bármikor ezelőtt. Én magam sem tudtam mit akarok, idén először lett volna alkalmam valakivel tölteni a Karácsonyt. Az én egyetlen szerelmem sem tudott haza menni a családjához, ezért lelkesen kitaláltuk, hogy majd kettesben leszünk, de nálam beütött a depresszió. Amennyire vágytam a társaságra, annyira a pokolba kívántam az egészet és csak sírni akartam a kedvenc puha, meleg pokrócom alatt miközben valami elbaszott sírós zenét hallgatok.

Vidám tervek nem igaz? Ráadásul baromira önzőek is... Az emberek folyamatosan azt hangoztatják, hogy a gyász a legintimebb dolog a világon és mindenkinek joga van úgy megélni ahogyan azt ő akarja. Azonban csak addig mondják ezt amíg nem találkoznak valakivel aki tényleg úgy éli meg ezt, ahogyan ő akarja. Utána jön a piszkálódás, hogy engedd el, már tovább kellett volna lépned, beteg vagy, stb... Szerencsémre én nem kaptam meg ezeket, de ahogy szoktam mondani: láttam már kutyán gatyát. Bennem is motoszkált a gondolat, hogy erőt veszek magamon és a kedvesemmel töltöm az ünnepeket, de képtelen lennék eljátszani, hogy jól vagyok. Az ő Karácsonyát nem akarom tönkre tenni a savanyú képemmel. 

Magam köré csavartam a kedvenc takaróm, azt amit tőle kaptam és lehuppantam a gondolkodós fotelomba. Mindig ott gubbasztottam, ha valamin nagyon agyaltam. Az ölembe vettem a nasis dobozom miközben a hangszórókból Christina Aguilera - Hurt című dala szólt. Fátyolos tekintettel néztem a karácsonyfát majd a szemeimet behunyva elképzeltem, hogy megint gyerek vagyok. Körbeülünk a fa körül, ott van mindenki, még ő is... Finom illatok szállnak mindenhol és nevetünk a bénábbnál bénább ajándékokon, a favicceken és a nagyi káromkodásain amikor meglátja, hogy szétrepedt a bejgli. Tukmáljuk az ételt, hogy egyél még, vegyél még és közben piszkálódunk, hogy elfogunk hízni... De jó is lenne.

Három kopogás rántott vissza a valóságba ahol nem volt bejgli illat, se család, nem volt nevetés csak a magány és a gyász maró érzése. Drámaian sóhajtva tettem le az ölemből a nasikat és egy vízi hulla kecsességével vánszorogtam ajtót nyitni. A fiú nem szólt semmit csak rögtön karjai közé rántott és olyan szorosan ölelt, hogy alig kaptam levegőt. Percekig így tartott semmit sem szólva majd a fenekemnél fogva felemelt és vissza cipelt szomorkodásom helyszínére. A hatalmas fotel oly' picinynek tűnt ahogy ketten kuporogtunk benne, de jó volt így lenni.
-Mit keresel itt? - motyogtam miközben a nyakába fúrtam az arcom.
-Szerinted tényleg egyedül hagytalak volna ma...?

-Hát mivel azt kértem, hogy ne gyere - dünnyögtem sértődötten miközben a szívem majd felrobbant a boldogságtól. Nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson, nem akartam elrontani a karácsonyát, de baromira hálás voltam a makacs szamár természetének, hogy végül még is átjött hozzám. Beomgyu kuncogva a hajamba puszilt miközben mindkét kezével a derekamat cirógatta. Buksiját az enyémhez dörzsölte és a fülemhez hajolt.
-Mikor fogadtam én szót neked? - kérdezte pimaszul.
-Szerencsére soha - sóhajtottam fásultan és apró csókot adtam a nyakára.
-Szerencsére? Akkor mégis csak örülsz, hogy itt vagyok - szívta a vérem kuncogva.

-Neked mindig örülök picim - mondtam és az idol nevetni kezdett a becenév hallatán. Tekintve, hogy több mint 180 centire nőtt... - Csak annak nem, hogy így látsz engem és tönkre teszem a karácsonyodat - folytattam szomorúan. Beomgyu kezei lassan az arcomra vándoroltak és óvatosan hátrébb döntötte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni. Tekintete fájdalomtól csillogott, de ajkai édes mosolyra húzódtak.
-Igen... Tényleg borzalmas téged így látni, de az sokkal rosszabb érzés, hogy ellöktél magadtól.
-Én nem - kezdtem magyarázkodni, de Beomgyu a száját az enyémre tapasztotta és szenvedélyesen csókolni kezdett.
-Engedd, hogy végig mondjam különben ilyen módszerekkel foglak elhallgattatni.
-Akkor folyamatosan félbe foglak szakítani - szemtelenkedtem jobb kedvűen.

-Komolyra fordítva a szót Y/N... Hál Istennek elképzelni sem tudom min mész keresztül, mit élsz át, de szeretnék segíteni - simított végig az arcomon és kócos tincseimet gondosan odébb söpörte, hogy ne lógjanak a szemembe.
-Meg sem érdemellek téged - hüppögtem lefelé görbülő szájjal majd csendben sírdogálni kezdtem. Beomgyu lágyan magához ölelt miközben édes szerelmes szavakat suttogott a fülembe és addig nem hagyta abba, amíg a sírásom nem csillapodott.
-Valóban nem érdemelsz meg engem... Mert neked sokkal több járni mint amit én adni tudok. Te az egész világot megérdemled Y/N - mondta lágyan és óvatosan letörölte a könnyeimet.
-Nekem te vagy a világom...

Láttam rajta, hogy meghatódott szavaim hallatán, de nem reagált semmit csak édesen mosolyogva simogatta az arcomat megállás nélkül. Elvesztünk egymás tekintetében és azt kívántam, hogy itt és most álljon meg a világ. Fagyjon meg az idő, ne forogjon tovább a Föld a Nap körül, hogy mindörökké abban a pillanatban maradhassak azzal akit a legjobban szeretek.
-Te vagy nekem a fény ebben a kegyetlen világban. Te vagy a legjobb dolog ami valaha történhetett velem - suttogta majd párnácskáit az enyéimre tapasztotta.
-Te vagy a gyógyír az összes létező fájdalmamra - vallottam be megszakítva a csókot.
-Pedig nem tudom elmulasztani bármennyire is szeretném...
-De enyhíted és mindent szebbé teszel.

-Akkor velem töltöd a Karácsonyt? - kérdezte csillogó tekintettel és akaratlanul is elnevettem magam gyermeki ártatlanságán.
-Igen - bólogattam lelkesen majd karjaimmal körbeöleltem a nyakát. - És kérlek ne haragudj rám azért, hogy ellöktelek magamtól - mondtam komolyan, de Beomgyu nem reagált semmit. Hatalmas kezei az oldalam simogatták miközben végig a szemembe nézett. Nagyon elgondolkodott valamin, de végül ajkai széles mosolyra húzódtak és összevissza puszilgatta az arcomat, számat, homlokomat. - Akkor megbocsájtasz nekem? - kérdeztem elfúló hangon. Alig bírtam visszatartani a nevetést mert a kis majom csikizni kezdte az oldalam.
-Egy feltétellel... - vigyorgott édesen mint a tejbe tök. - Mondd, hogy szeretsz!
-Míg vége nem lesz a világnak...

Mert mindenkinek hiányzik valaki ezeken a napokon...

mybaekbby mivel a kérésed csak annyi volt, hogy "első közös Karácsony" , én meg amúgy is terveztem egy ilyen komolyabb hangvételű írást, így Bogyókát használtam fel erre a célra. Bízom benne, hogy tetszett a szomorkás hangulata ellenére is! 💕

Küldök egy hatalmas nagy ölelést mindenkinek és remélem jól fognak telni az ünnepek minden kisbabámnak! 💕💕

"A bánatba nem halhatsz bele, bár úgy érzed, hogy ez lesz a sorsod. Egy szív nem szakad meg, bár a mellkasod néha úgy fáj, mintha mégis. A gyász idővel elhalványodik. Ez a dolgok rendje. Jön egy nap, amikor újra mosolyogsz, és úgy érzed, áruló vagy. Hogy képzelem, hogy vidám vagyok? Hogy képzelem, hogy boldog vagyok egy olyan világban, ahol már nincs ott az apám...? Az emberek úgy beszélnek a bánatról, mintha az valami puha, nedves, könnyes valami lenne. Pedig a mélységes, valóságos bánatban nincsen semmi puhaság, a valóságos bánat, az igazi gyász és fájdalom kemény, mint a kő, és éget, mint a tűz. Kiégeti a szívet, sziklák súlyával összezúzza a lelket. Mindent elpusztít, és hiába, hogy a szíved dobog tovább, hogy a tüdőd nem áll meg pumpálni, meghalsz... Minden, ami addig biztos volt, amit valóságnak hittél, véget ér."/Laurall Kaye Hamilton/