Egy fáradt sóhaj hagyja el a számat, ami egy fehér felhővé növi ki magát, hogy aztán az ég felé szállva eltűnjön az éjszaka sötétségében. Vagyis a sötétjében, ha nem lenne minden egyes ház ilyen-olyan villogó égősorral, fényesen ragyogó csillagokkal és egyéb csili-vili díszekkel teleaggatva. Unalmasan tekintek végig mindenen, ami a karácsonyhoz kapcsolódik, hisz nem több, mint három nap van hátra Szentestéig.
Mások izgatottan tekintenek arra az estére; összeül a család, együtt megvacsoráznak a díszektől nehéz ágú fa mellett, hogy aztán a fenyő köré gyűlve adhassák át a csomagokat, melyeket szeretteiknek szántak. Ezek után a felnőttek az év legnagyobb eseményeit beszélik át, míg a gyerekek a legújabb játékaikkal dicsekednek és játszanak, hogy aztán egy hét nyúzás után azok is a többi játék között végezzék.
Persze, ki vagyok én, hogy ezt az egész nyálas estét elrontsam.
A szüleimnek és a bátyám családjának már rég megvettem az ajándékát, hisz senkit nem akarok megbántani. Barátaim nincsenek, csak ismerőseim, akikkel talán két szót váltok nap, mint nap, szóval ilyen felesleges dolgokon nem idegesítem magam.
- Bocsánat - nyögök fel, mikor egy magas alak siet el mellettem, és nem tudom, hogy ő jött nekem, vagy én neki, de a lényeg, hogy elég erősen összeütköztünk vállban. Meg se várom a reakcióját, csak némán baktatok tovább az amúgy kihalt utcán.
- Várj! - szól utánam egy mély hang, én pedig megtorpanok. Lehet, hogy valami agresszív állatnak mentem neki? Karácsony alkalmából meg fognak verni este tizenegykor az utcán. Ez is csak a te teljesítményed lehet, Baekhyun.
Egy hatalmasat nyelve fordulok meg, ebben a pillanatban pedig az eddig felém haladó férfi megragadja a csuklómat, és erősen kezdi szorítani, amire a válaszom egy halk sziszegés.
- Te látsz engem? - "Megismerkedésünk" óta, ami tart talán fél perce, most először nézek rá. A kapucnija alól kivillannak göndör fürtjei, orcája a hidegtől kissé piros, és hatalmas boci szemeivel az én arcomat vizslatja.
- Már hogy ne látnálak? - próbálom kirángatni ujjai közül vékony csuklómat, de olyan erősen szorítja, hogy mindjárt el is töri a vékony csontot. - Elengednél? Már nagyon fáj a kezem.
Mint aki csak most kap észhez, elenged, de vállamat még így is két kézzel ragadja meg. Én csak az eddig szorított testrészemet kezdem masszírozni. Ha ennek nem marad nyoma, akkor hinni fogok a Mikulásban.
- Sajnálom, én csak...csak meglepődtem - hajtja le egy pillanatra a fejét, de azonnal kihúzza magát még jobban felém magasodva, és szemeimbe bámul, mintha ott találná meg az univerzum összes titkára a választ - Hogy hogy látsz engem? Talán te is manó vagy? De akkor miért nem láttalak sose? Hisz egy ember nem láthat minket! Hacsak nem egy leszármazott.
Beszéde az utolsó mondat végére csak motyogás, de még így is tisztán hallom, miket beszél, viszont érteni nem értem.
- Ember, te miről hadoválsz? Eressz már el - lököm le magamról kezeit végleg, és úgy nézek rá, mint egy őrültre. Mondjuk, nem sokkal vagyok távol az igazságtól. Amiket itt magyaráz...nem normális. - Be vagy cuccozva, vagy mi a fene? Milyen manókról beszélsz, vagy mivan?
Most ő néz rám úgy, mintha bolond lennék, pedig kettőnk közül ő magyaráz lehetetlen dolgokról.
Egy szó nélkül fogja ujjai közé kabátom ujját, és kezd el az úton áthúzni, egy másik magas alak felé.
- Chen, segíts!
A másik ember felénk fordul, és lehúzza fejéről a kapucniját. Azonnal szemet szúrnak a vörös és rózsaszín melírok hajzuhatagában, de ami még feltűnőbb, azok a hegyes fülei.
- Yeol, ez ki?
- Egy ember, és lát minket! Látod az értetlen és rémült tekintetét? - mesél izgatottan a göndi, és mutogat rám ujjával, hisz tényleg így nézhetek ki. Nem értem, miről beszél, és félek, hogy egy csapat agyilag eldeformált gyerek el fog rabolni, és ki tudja mit fognak művelni velem.
- Ugye tudod, hogy így most magunkkal kell cipelnünk? - vonja fel szemöldökét a Chen nevű gyerek, szavaira pedig kitágulnak szemeim, és szívem is megáll egy pillanatra.
- Magatokkal vinni? - kérdezem most már teljesen rémülten, és közelebb lépek hozzájuk. Mivel mind a ketten magasabbak nálam, félve pillantok fel rájuk. - Egyáltalán hova?
- Azzal ne foglalkozz! Viszont - fogja kezei közé az arcomat Yeol, és meglepetésemre megnyomorgatja - Olyan aranyos!
- Csitt már! - szól rá a másik, és ellöki a fürtöst, amiért hálát adok, hisz ezek szerint ő normálisabb, mint a nála is magasabb. - Én Chen vagyok, és ő itt Chanyeol. Ne haragudj rá, még nem találkozott olyan emberrel, aki lát minket - villantja rám mosolyát, amitől kicsit megnyugszom.
- De mit takar, hogy "látlak titeket"? És hova akartok vinni?
- Őszinte leszek - dörzsöli meg az orrnyergét Chen, majd tehetetlenül fújja ki tüdejéből a levegőt. - Szállásra lenne szükségünk. Eltévedtünk, és nincs hol megszálljunk. Nekünk is, és neked is jobban esne, ha egy bögre tea mellett megbeszélnénk a dolgokat, nincs igazam?
Fejem szaporán jár, ahogy egyetértek vele, ő pedig előre mutat, hogy vezessem el őket az otthonomig. Némán hallgatom, ahogy ők ketten mögöttem beszélgetnek egymással számomra értelmetlen dolgokról. Mikor a panelház elé érek, ahol lakok, sóhajtva megfordulok, de Chen csak int, hogy maradjak csendben. Így teszem amit kér, és a liftbe beszállva megnyomom a hetes gombot. Kellemetlenül álldogálok a két magasabb között, míg ők a lift falára felragasztott plakátokat, reklámokat olvasgatják.
Nagyjából az ötödik emeletnél Chen hangosan felhorkan, én pedig majdnem szívinfarktust kapok a hangos véleménynyilvánítás miatt. Még a falon végigfutó kapaszkodót is meg kell ragadnom, hogy stabil lábakon álljak.
- Nézd! - böki meg a mellette némán ácsorgó Chanyeolt, aki még mindig mosolyogva fordul felé. A vörös tincses az egyik karácsonyi vásárra utaló plakátra bök, azon belül is a lapon mosolygó zöld ruhás kis manóra. Ezen a másik is kuncog egy aprót, és megrázza fejét.
- Megjöttünk - lépek ki megkönnyebbülten a már kissé szűkösnek vélt dobozból, nyomomban a két óriással, és sietve lépek a lakásajtómhoz, hogy egy sor szerencsétlenkedés után a kulcsokkal beengedjem magunkat. A két fiú azonnal kényelembe helyezi magát a kanapén, én pedig a konyhába lépve hozzálátok a korábban említett teák elkészítéséhez.
Pár perc szöszmötölés után a kezembe veszem a tálcát, amin már a három bögre forró víz helyezkedik el, egy-egy teafilterrel, és még a cukortartó kisdoboz is mellettük egyensúlyozik, hisz fogalmam sincs, melyikük hogy szereti a forró italt.
- Szóval - teszem le a tálcát a kanapé előtt elhelyezkedő üvegasztalra, és fenekemet végre lerakom a fotelba. Érdeklődve pillantok Chenre, majd Chanyeolra, miközben ők nyugodt szívvel veszik kezükbe a nekik szánt bögréket.
- Szóval - mondja ugyanúgy Chen, de tekintetemet látva csak sóhajt egy aprót. - Köszönjük, kedves...
- Baekhyun.
- Baekhyun, - bólint egy aprót. - hogy feljöhettünk hozzád.
Kedvtelenül bólintok, de nem szólalok meg: várom a történet végét.
- Channie, kezdj neki! - böki meg az eddig csendben teát szürcsölgető egyént, mire ő meglepődve néz rá. - Ne csak nézzél! Máskor annyit jár a szád. És vedd ezt le, nem az utcán vagyunk már.
Szemeim kitágulnak, ahogy Chen lehúzza a másiknak a kapucniját, hisz neki nem vörös tincsek bújnak meg fekete hajkoronájában, hanem csillogó arany. Yeol zavartan beletúr a hajába, ennyivel lerendezve Chen kifakadását.
- Mi manók vagyunk - felhorkanok a kissé ironikus helyzeten, hogy két ekkora felhőkarcolót kéne manónak neveznem, de ők nem is reagálnak. - Félig-meddig igazak rólunk a mesék, értem én ezalatt azt, hogy a karácsonynál segédkezünk, listán tartjuk a jó és rossz gyerekeket, hasonlók. De jó pár dolgot nem említ semmilyen gyerekkönyv, hisz az emberek azt hiszik, kitaláltak vagyunk, ahogy gondolom eddig te is - von vállat lazán, és hörpint egyet a teájából. Mély hangja az egész szobát bejárja ahogy mesél, és belőlem is egy kellemes reakciót vált ki: hátamon és karjaimon a hideg futkos, libabőrt okozva a bőrfelületen, de szerencsére ezt a pulcsim takarja, és egyikőjük se látja.
- Például miket nem? - döntöm oldalra a fejem, Chanyeollal egymás szemébe bámulunk el nem engedve a másik tekintetét. Írisze vidáman csillog, ami engem is mosolygásra késztet, de nem akarom megtörni a látszatot, miszerint egy érett és komoly felnőtt lennék, ezért elrejtem ajakgörbületem, de szám sarka még így is megremeg néha.
- Az emberek normál esetben nem látnak minket. Ezért nem értelek téged, de ez már másik téma. Egész decemberben az utcákat járjuk. Utánanézünk egy-két dolognak, vagy fogócskázunk, ahogy most mi is Chennel.
- Fogócska? - ráncolom össze szemöldököm értetlenül. Felnőtt emberek, és egyébként is...miért jönnek ide ki tudja honnan, hogy ezt a gyerekes játékot játsszák?
- Oké, Chanyeol, ennyi elég - állítja le az eddig csendben üldögélő a göndört, bennem nem egy kérdést megválaszolatlanul hagyva. - Szerintem feküdjünk le. Mindjárt éjfél múlik, holnap is van nap.
- Persze, megyek, meg is ágyazok nektek, addig mehettek fürdeni - fogom kezembe a tálcát, amin már az üres bögrék ácsorognak, és miután berakom őket a mosogatóba, azonnal indulok a vendégszobába. Remélem, nem lesz nekik probléma, hogy egy ágyban kell aludniuk, hisz csak egy nagy franciaágy álldogál a szoba bal oldalán. A szekrényből kihúzok két ágyneműt és a hozzájuk tartozó huzatokat, majd azokkal kezdek szenvedni, miközben fejemben az elég kevés információval teli percek játszódnak le újra és újra.
- Ne haragudj - böki meg a vállam valaki, én pedig ijedten ejtem ki a párnát kezeim közül. Chen néz le rám bocsánat kérően. - Kaphatnánk törölközőt és valamit pizsamának?
Bólogatva nyitom ki a szekrény másik oldalát, ahol a tiszta törcsik pihennek, és kettőt kiimádkozva a kupacból Chen kezébe nyomom őket. Pizsamáért átbaktatok a saját hálómba, a magasabbal a nyomomban, majd az én szekrényemhez lépve kihalászom a két legnagyobb pólómat és két melegítőt, a biztonság kedvéért még egy-egy alsót is rádobok a kupac tetejére.
- Meg is lennénk. Mire kész lesztek, addigra az ágy is meg lesz csinálva - paskolom meg a vállát. Ő a fürdőbe rohan, én pedig vissza a nekik szánt szobába, hogy folytassam a takarókkal való szenvedést.
Épphogy befejezem eddigi munkásságom, a szobaajtó nyílik, és egy vizes hajú Chen lép be rajta.
- Milyen pontos vagy - nevet jóízűen, és ezen nekem is vigyorognom kell.
- Hagylak is titeket pihenni. Chanyeol fürdik? - kérdezem, miközben a vörös tincses az ágy belső részére mászik, és a takaró alá bebújva bólogat. Egy gyors jó éjszakát kívánva kilépek az ajtón, aztán a szobámba érve összeszedem az alvós szettemet. Chanyeol addigra elhagyja a fürdőszobát, így én is elvégzem az esti rutinjaimat, hogy aztán bezuhanjak az ágyamba.
Ám fáradságom ellenére csak forgolódom, egy percet se hunyva le szemeimet.
Nem tud kimenni a fejemből a két manó, akik egy szobával arrébb járják nagyvalószínűséggel az álmok világát.
Ha más nem látja őket, akkor én miért?
Miért jöhettek?
Mi lesz, ha elmennek?
Mivel tudok róluk, elvisznek magukkal? Vagy valami varázslattal kitörlik az emlékeimet magukról?
Ugyan, Baekhyun, nem egy mesében élsz. Ez a valóság, ahol eddig a tökéletesen unalmas életed élted, és most a mikulás óriási manói fetrengenek a vendégszobádban.
Azok közül is az egyikkel úgy szemeztél, mintha az ágyadba akarnád vinni.
Meg fogok bolondulni.
Fájó végtagokkal mászok le az ágyról, és lépek ki a csendes folyosóra, hogy némán a konyhába surranjak. A lehető leghalkabban próbálom felnyomni a kapcsolót, majd lehalászok egy bögrét a szekrényről, és elkezdek vizet forralni, miközben a teafilterek között turkálva megtalálom a jelen pillanatban számomra tökéletes filtert. Miután az apró tasakba zárt édes fűszert elhelyezem a poharamban, unalmas perceimet a lábammal való dobolással ütöm el, eközben az agyam még mindig a mai napon történteken jár.
- Nem tudsz aludni?
A hirtelen hangra összerezzenek, és meglepett szemekkel nézek a göndörre, aki dús ajkain elhelyezkedő halvány mosollyal lép be a konyhába. Hozzám hasonlóan csípőjével ő is nekitámaszkodik a pultnak ujjait maga előtt összekulcsolva. Szemeit le nem veszi rólam, én szintén így teszek.
- Sajnálom, hogy így belerondítottunk az életedbe, vagyis inkább én - kuncog elmélázva, szórakozott hangja hallatán nekem is mosoly kúszik a számra. - Biztos sok fejtörést okozunk, és ezért nem tudsz aludni.
- Ugyan - lökök vállammal rajta egy aprót viccként. - Nem gond. Igaz, vannak kérdéseim, amik nem hagynak nyugodni, de legalább feldobtátok az unalmas életem, még ha csak pár napra is.
Chanyeol hitetlenkedve megrázza a fejét, de nem veszi le rólam a tekintetét. Hatalmas, mogyoróbarna szemeibe nézek, amelyek nem tükröznek mást, csak vidámságot, a helyzet ellenére is. Normál esetben komolynak kéne lennie, mint Chennek, de nem, Yeol ebben is különbözik.
Göndör fürtjei az eddigieknél is kócosabbak, így gondolom, nem azért van még ébren hajnalban, pontosabban fél háromkor, mert nagyon jól aludt.
- Baek...- suttogja Chan, és csak ekkor veszem észre, milyen közel is vagyunk egymáshoz.
Arcunkat alig pár centi választja el, ami mégis kellően messzi, hogy a göndör cseresznyepiros ajkaira pillantva egy minutumra rájöjjek, valójában túl messze van.
Néma szemezésünket a vízforraló zavarja meg, ahogy csipogva jelzi, hogy kész a víz. Nagyot nyelve, majd torokköszörülve hunyom le szemeim egy pillanatra, hogy aztán ellépve Chanyeoltól elkészítsem a várva várt teát, és megkínálva a manót, aki készségesen el is fogadja, neki is készítek.
- És - pillantok rá a bögrém mögül, ahogy óvatosan megfújom az italomat. - ha rákérdezek egy két dologra, válaszolsz rá?
- Chen miatt kérdezed, ugye? - vakarja meg halántékát zavartan nevetve, de közben egy erőteljeset bólint.
- Mit értettél a "fogócska" szó alatt? - csapok azonnal a közepébe, nem is váratva meg kíváncsiságom főtémáját.
- A fogócska, hogy is mondjam. Ne szó szerint vedd, vagyis valamilyen szinten igen, de mégse.
Ezen mondatán csak pislogok, és szerintem érti a célzást, mert jóízűen kinevet.
- Ne haragudj - borzolja össze így is kócos hajamat. - Szóval.
- Szóval?
- Szóval - néz rám jelentőségteljesen. - Nem mi vagyunk az egyedüliek, akik olyan emberrel találkoznak, mint te, hogy látsz minket. Minden évben van vagy száz eset, de sajnos ennek nagymértékben rossz a vége.
- Miért? - szólok közbe, mire ő csak lepisszeg.
- Mert ezeknek nagy része szerelemmel végződik.
- Miért baj ez? Mert két külön faj vagyunk? - mutatok kettőnkre példaképpen.
- Nagyjából. Minden egy pillanat alatt történik, szinte észre se veszed. Ha egy manó és egy ember egymásba szeret, a manó ember lesz. Nem egészen három napba telik az egész, a harmadik nap reggelén pedig minden eltűnik a manó testéről, ami csak régi kilétére emlékeztetné. A fülei, a haja, és van, amikor a magassága is - prüszköl egy aprót a visszafojtott nevetéstől. - Csak egy két centi, semmi több. Minden, ami visszamarad neki, azok az emlékei. És mi épp egy ilyen fiút keresünk. Sehun tegnap tűnt el, nagyvalószínűséggel az emberével van, de foglamunk sincs, merre lehet. Annyit tudunk biztosan, hogy ebben a városban vannak. Nekünk Chennel és egy másik csapatnak az ő keresése a feladatunk, de szépen elbújtak. Ezt hívjuk mi "fogócskának".
Ha elválasztjuk őket, Sehun nem lesz ember. Azt a gyereket meg elkapjuk, és majd a mágusunk ráolvas egy bűbájt, ami miatt nem fog emlékezni rá.
Nagyot nyelek utolsó mondatára, hisz ezek szerint rám is ez a sors vár.
- Miért nem akarjátok, hogy ember legyen? Hagyni, hogy boldog legyen? - kérdezek rá halkan, mert félek, hülyének néz.
- Ez a parancs - mosolyog rám halványan, de mintha ajakgörbületében most egy kis szomorúság is megbújna. - Amíg nem késő, nem adjuk fel.
Bólintok, ezek után pedig néma csendben kortyolgatjuk teáinkat, mindketten a gondolatainkba merülve. Látom a göndörön, hogy jókedve alábbhagyott, ezért inkább leteszem a bögrémet a pultra, és az ő kezéből is kiveszem, amit értetlen fejjel néz végig. Csuklóját fogva magam után húzom a nappaliba, majd leültetem a kanapéra, és én is bekucorodok mellé egy nagy pokrócot kettőnkre dobva, ugyanis nincs másik.
- Valami boldogat is mesélj a te "világodról" - mutatok idézőjelet a levegőbe, jókedve pedig azonnal visszatér. Hiába csak pár órája ismerjük egymást, mintha csak két régen nem látott ismerős lennénk. Chanyeol mindenről mesél: a családjáról, barátairól, munkájáról, a szokásaikról, egyszóval tényleg mindenről. Halkan beszél, mély hangja ennek ellenére erőteljesen tölti be a teret, belőlem újabb libabőrt kicsalva. Szinte zene füleimnek a hangjátéka, és emellett aranyosnak találom, ahogy kezeivel gesztikulál.
A hajnali órák mintha meg se kottyannának neki, lelkesen mesél nővére kiskutyájáról, de én egyre nehezebben tartom nyitva szemeimet. Van, hogy egy pislogás beletellik akár percekbe is, de nem akarom megbántani Chant, hogy elküldöm aludni, vagy én alszok be, még jóval előtte. Elhatározom magamban, hogy öt percet még bőven kibírok, mert az előtt semmiért nem szakítanám meg a göndör meseéjszakáját. Ez a tervem azonban azonnal elvetődik, mikor a nem első, viszont ezek szerint utolsó ásításom után szemeim leragadnak, és itt érzem, innen már nincs felkelés, teljesen K.O vagyok.
Chan hangja jelen pillanatban altatóként hat rám. Mély orgánuma bekúszik fülembe, onnan lejut teljesen a gerincem mentén, miközben nyugodtságot szór szét fáradt végtagjaimba. Megmozdulni se tudok, és ezt Chanyeol is észreveszi, hisz még érzékelem a külvilágot, ami egyet jelent azzal, hogy érzem, ahogy arcomra simítva puha ujjait fejemet a vállára dönti. Homlokomról kisöpri tincseimet, és elsuttog egy szép álmokat, ezzel egyidőben egy leheletnyi puszit nyom homlokomra, nekem pedig ennyi elég, hogy mélyen álmaim tengerébe süllyedjek.

Halk motoszkálás üti meg a fülem, és a szobába beáramló napsugarak se segítenek sokat, ugyanis egyenesen rám irányul mind, ezzel kiégetve szemhéjamon át is az íriszeimet. Annyit érzékelek a külvilágból, hogy még mindig ülve helyezkedem el, azaz én tegnap este -vagy inkább ma hajnal- óta nem mozdultam a kanapéról.
- Remélem, elaludtad a nyakad - suttogja Chen erélyesen, amire a válasz csak egy fájdalmas nyüszítés Chanyeol részéről. Pilláim alól kilesek, és épp szemtanúja lehetek, ahogy Chen karba tett kezekkel nézi végig, ahogy Yeol a fájós nyaka ellenére próbálja áthúzni a pulcsiját a fején.
- Így jár az, aki nem tud megmaradni a seggén, és a kanapén alszik egy emberrel összebújva.
- Felfogtam - morran rá a vörös hajúra a göndör, nekem pedig muszáj ezen halkan kuncognom.
A két hegyes fülű azonnal rám pillant, és értetlenül figyelik kora reggeli jókedvemet, melyet tudtukon kívül ők alapoztak meg.
- Nyugi, csak beszélgettünk, és elaludtam - mosolyogtam Chenre, ami tőlem nem igen volt megszokott, főleg így "kora hajnalban". Beletúrok kócos hajamba, eközben szemem sarkából látom, ahogy Chanyeol minden mozdulatomat szemmel tartja. Felé fordulva szélesen rámosolygok, ő pedig egy pillanatra meglepődik, de viszonozza mosolyomat, nekem pedig ezt látva melegség tölti el a mellkasom.
- Chan, menjünk - böki meg Chen a magasabbik vállát, így fél percen belül a két férfi már kint is van a lakásból.
Az ablakban ülve várom, hogy feltűnjenek a járdán. Chen lép ki először az épületből, elég hevesen magyarázva, míg Chanyeol mögötte kullog lehajtott fejjel, néha bólintva.
Chen amint a fejére húzza kapucniját, ezzel eltüntetve vörös tincseit és hegyes füleit, nagy lendülettel fordít hátat a colosnak. Chanyeol megismétli mozdulatait, azzal a különbséggel, hogy ő felpillant a magas építményre, és amint az én ablakomon megállapodik a tekintete, engem észrevéve egy aprót int, majd azzal a lendülettel fut Chen után.
Egy mélyet sóhajtok, ahogy körbenézek a nappaliban.
Csak egy napja tanyáznak nálam, de a mindennapos magányomnak utóhatásaként egy perc alatt megszoktam, hogy nem egyedül vagyok, beszélgetek valakivel, aki nem a tükörképem, és válaszol, mesél, nem a néma csend telepszik lakásom falai közé.
Megrázom a fejem, elkezdem összepakolni a széttúrt kanapét, és ha már ennyire belelendültem, a takarításnak is nekifogok. Ráadásul főzni se ártana, hisz a múltkori kaja pont mára elég nekem, de most plusz két szájra is alkotnom kell valami ehető ételt.

Hangos kopogás töri meg nyugodt perceimet, és az erkező illetőnek szerencséje van, ugyanis épp most kapcsoltam le a tüzet az ebéd alatt, szóval azonnal tudok is indulni ajtót nyitni.
- Azt hittem, este jöttök majd - engedem be a kissé megviselt manó-párost, viszont ők csak lerúgják cipőjüket, és amíg Chen a nappaliba csoszog, addig Chanyeol utánam jön a konyhába. - Kész az ebéd!
Az alacsonyabb felhőkarcoló nem felel a nappaliból, de Chan azonnal az asztalhoz ül, mint egy jól nevelt gyerek.
- Hagyd rá, valószínűleg lepihent - legyint Chan amikor elindulok a konyhával szemben elhelyezkedő szobába, ezért inkább vállat vonva rakom le a fazekat az asztalra, és hagyom, hogy az elálló fülű szedjen először a levesből. - Nehéz napja volt.
- Miért? - kérdem két falat között, miután az én tányérom is megtelik.
- Megkergette egy kutya. Chen pedig ki nem állhatja őket.
- Hol találkozott kutyával?
- Megtaláltuk Sehunt. Természetesen Luhannál volt, viszont azt nem tudtuk, hogy annak a gyereknek van egy kutyája. Egy apró kis spicc, de elég volt Chennek, hogy négy lába van, ugat és szőrös.
- És most? - motyogom, miközben szemeimmel Chanyeolt nézem. Még soha senki nem ette ilyen jóízűen a főztöm, csak lapátolja magába az egész tányérral, és még repetát is szed, amit ugyanolyan jó ízzel fogyaszt el. Nekem ennyi elég, hogy ajkaimra újabb halvány mosoly szökjön, és mellkasomat elöntse egy kis melegség.
- Chen azt mondta, feladja. Holnap van az utolsó napja, ezért már nem érdemes szegényt kergetnünk. Meg őszintén - hajol hozzám közel - Szerintem a legnagyobb baja a kis korcs.
Ahogy ajkain halkan kiejti ezeket a szavakat, lehellete végigsimít fülemen és nyakamon is, amitől kiráz a hideg, és szívem is egy nagyot dobban. Ráadásnak még bele is kuncog aranyosan mondatába, szóval az agyam kikapcs, mellkasom pedig hevesen emelkedni kezd.
- Tetszik az illatod - motyogja továbbra is nyakamba, majd mintha ez az egész meg se történt volna, elhajol, és felállva a tányérját a mosogatóba helyezi, megköszöni az ebédet, és megy is társához.
Teljesen lefagyva ülök az asztalnál még perceken át, csak egy idő után szedem össze annyira a gondolataimat, hogy fel tudjak állni, és elpakolva magam után ki tudjak botorkálni a konyhából.
Teljesen megbolondultam, hogy egy pillanatra is az eszembe villant egy kép, miszerint én és Chanyeol, Chanyeol és én.
A két jómadarat a nappaliban találom meg. Chen nyitott szájjal alszik, teljesen elterülve az egész kanapén, Chanyeol épp most próbálja óvatosan arrébb lökni, elég kevés sikerrel.
- Te meg mit csinálsz? - kérdezem kissé rekedt hangon, és ledöbbenek, mikor Yeol megböki az alvó társa arcát, aki erre csak nyammog párat. - Inkább hagyd. A végén felkelted.
- De én is le akartam ülni - biggyeszti le dús ajkait a colos, nekem pedig kiskutya szemei láttán egy mosoly kúszik ajkaimra.
- Ülj le a fotelba.
- Te nem akarsz leülni? - foglal helyet az említett bútoron, és elégedett sóhaját hallva bólintok egyet magamban tudván, hogy kényelmes neki.
- Nem, még össze kell rendesen pakolnom a konyhát.
- De már össze van - vonja fel fél szemöldökét, szemeibe nézve komoly tekintettel állok szemben.
- N-nincs még elmosogatva.
- Akkor segítek - pattan fel boldogan, újra mosolyogva, én meg próbálom a helyén tartani a szívem, ahogy Chanyeol hosszú ujjait az én vékony csuklómra fonja, és kihúz a konyhába.
Már pár perce a koszos edényeknek szenteljük figyelmünket, és csak arra eszmélek fel, hogy Chanyeol a csípőjével meglök, hogy rá figyeljek. Arcát nézve folytom vissza mosolyom, ahogy ő az egyik karácsonyi dalt dúdolja, és arra rázza a fenekét, miközben engem néz, várva, hátha csatlakozok.
- Mit csinálsz? - rázom meg fejemet, így tincseim szemem elé kerülnek, de engem nem különösebben érdekel, ám a mellettem álló férfit annál inkább. Ő, amint meglátja nem oda illő hajzuhatagomat, ujjával óvatosan megérinti homlokomat, és elhúzza szemem elől elszabadult tincseimet. Kikerekedett szemekkel nézem végig, ahogy ő újfent közel hajolva hozzám igazítja meg hajamat, még mindig mosolyogva. Tekintetét rám vezeti, és egyenesen a szemembe bámul. Pislogni se merek, mert félek, amint akár csak egy pillanatra is lehunyom pilláimat, vagy ő tűnik el, vagy a perc varázsa nem marad meg.
- Köszönöm...- nyelek nagyot, de mintha hangom nem is az enyém lenne. Válasza szokásához híven csak egy mosoly, de ez most más, mint amit produkálni szokott, sőt, szemei is máshogy csillognak. Beharapom alsó ajkamat, amit Chan nem hagy reakció nélkül; először rápillant ajkaimra, majd egy perc leforgása alatt elfelejti, hogy épp mosogattunk, ergo vizes a keze, szóval nedves ujjait arcomra vezeti, és úgy ránt magához, mintha az élete múlna rajta, ajkait szorosan az én ajkaimra tapasztva. Szinte fel sem fogom mi történik, csak Chanyeol puha párnácskáinak játékára tudok gondolni, ahogy finoman mozgatni kezdi, és ujjaira, melyekkel orcámat simogatja. Ujjaim maguktól futnak végig mellkasán, fel egyenesen a nyakán, hogy aztán tincsei közé vezetve őket meghúzzam göndör fürtjeit. Szinte majd' belenyögök a csókba, hisz régen éreztem már így. Mellkasomban a szívem mintha mindjárt áttörné bordáimat, érzem, hogy arcom kipirul, és vérem is forrni kezd, főleg, amikor Chanyeol egyik kezét a derekamra vezeti, és közelebb húz magához.
- Ti meg mit csináltok?
A forróság, mely eddig testemben keringett, egy pillanat alatt fagy meg, amint meghallom Chen kicsit sem boldog hangját. Ránézve csak mérges tekintetével és mellkasa előtt összekulcsolt kezeivel találkozom, de nekem ennyi bőven elég, hogy egy lépéssel hátrébb kerüljek Chanyeoltól.
- Chen...
- Nektek teljesen elment az eszetek? - fakad ki, én pedig csak fejemet lehajtva állok a pult mellett, hallgatva az igenis jogos szidást. Ha Chen tudta nélkül is, tisztában vagyok vele, hogy mi történik ilyenkor.
- Félreérted! - lép elém Chan maga mögé bújtatva. -
- Ezt nem lehet félreérteni, Chanyeol! Egy ilyen helyzet miatt vagyunk ebben a rohadt városban, és neked dettó ugyanazt kell csinálnod? Mindig csak a bajt hozod ránk!
- Tudom, sajnálom, de nem tehetek róla! - próbál védekezni a magasabb elég kevés sikerrel, ugyanis hangja túl bizonytalan. - Te is nagyon jól tudod, hogy nem mi választjuk ki, hogy kibe sze...
- Ne gyere nekem ezzel a szöveggel! Most azonnal indulunk haza.
Látom, ahogy Chen megragadja a göndör csuklóját, majd elkezdi húzni az ajtó felé, és legszívesebben tennék valamit, de nincs mit. Tisztában vagyok a ténnyel, hogy bármit is tennék, Chen seperc alatt elintézne, még csak meg se kottyanna neki.
- Chen, ne csináld ezt - próbálkozik még Chanyeol, de a másikat semmi nem hatja meg. Vagyis, eddig azt hittem. - Te is tudod milyen ez!
- Ez csak fellángolás.
- Na persze, ahogy neked Minseok volt?
Chen, mint akiben megnyomták a pause gombot, megáll minden nemű mozgásban, lehet, még csak nem is lélegzik.
- Őt hagyd ki ebből - néz rá üveges tekintettel Chen, amitől én kicsit meg is ijedek.
- Miért? Hisz ugyanez a volt helyzet, nem? Te érthetnéd meg a legjobban, hogy mit érzek. Ne csalódjak benned, hyung.
Értetlenül nézek hol a vörösre, hol az aranyra. Én ebből egyáltalán semmit nem értek, de úgy gondolom, nem is kell. Ez legyen az ő dolguk, hanglejtésükön hallatszik, hogy ez rájuk tartozik, nekem pedig nem igazán illene, vagy kellene inkább beleszólnom. A két fiú tartja a szemkontaktust, mintha csak némán beszélnék meg egymás közt, hogy mi folyik most itt, per pillanat az én konyhámban.
- Szerinted örülne, ha látná, hogy mit csinálsz?
Chanyeol mély hangját szinte felüdülés hallani ezek után a feszültséggel teli néma percek után. Chen íriszeit most könnyfátyol takarja, és ajka is megremeg. Érzem, látom rajta, hogy Chanyeol mély pontot érintett meg benne. Zsibbadó testtel lépek oda hozzájuk és ölelem át az ezek szerint idősebb fiút, ő pedig egy fájdalmas mosoly kíséretében viszonozza.
- Haza megyek - szólal meg a visszafojtott sírástól rekedt hangon, és szorosabban öleli át testemet, mintha erőt merítene így is gyenge idegrendszeremből és vékony testemből. Chanyeol megveregeti a vállát, miközben elsuttog egy köszönömöt.
- Sajnálom - kapom el Chen alkarját, de ő csak egy szomorú mosoly kíséretében lép az ajtóhoz.
- Amúgy - néz még vissza az ajtóból az idősebb - Már tudtam.
- Honnan? - ráncolja össze a szemöldökét Chanyeol értetlenül, és nekem se tiszta, hogy Chen mire gondol.
- A hajad. Már nem olyan élénken él benne az arany, mint tegnap reggel, és halványodtak a tincseid, a füleidről nem is beszélve. Ki látott már tompa fülű manót?
Még megpöcköli Chan egyik fülét, majd ezzel a végszóval kilép az ajtómon, és maga után becsukva kettesben hagy a colossal, aki csak némán áll, és van rá esély, hogy pislogni se pislog.
- Chanyeol - lépek elé, és tenyeremet arca két oldalára helyezem, hogy teljes mértékben rám figyeljen. - Minden oké?
- Persze - fókuszál rám szemeivel, és összeborzolja a hajamat.
- Nem úgy tűnik - szemezek vele továbbra is, amitől egy idő után megtörik, és sóhajtva vakarja meg tarkójánál elhelyezkedő haját.
- Csak nem értem, hogy miért nem tartott vissza. Mindig mindenkiért az utolsó pillanatig harcol, engem pedig így elengedett. Nem értem, miért.
- Ne aggódj ezen, Chan - fogok csuklójára, és lassan bevezetem a nappaliba, hogy a kanapéra leülve beszéljük meg a továbbiakat. - Nem a legjobb barátod?
Ő csak egy néma bólintással felel, és hiába próbálja nem mutatni, látszik, hogy pont tőle többet várt, hogy érte is úgy fog harcolni, mint másért, mint például az elmúlt két napban Sehunért is. Szemeiből is csak enyhe csalódottságot és szomorúságot lehet kiolvasni, próbálja teljesen elrejteni negatív érzéseit a mindig vigyorgó óriás.
- Chanyeol, figyelj - bököm meg az arcát, amin muszáj aprót nevetnie. - Szerintem a legjobbakat akarja neked. Plusz, nem úgy tűnt, mint akinek jól esett annak a Minseoknak az említése. Ő kicsoda?
- Minseok is egy ember volt. Chen beleszeretett, és a fiú ugyanúgy érzett. Két napja bujkáltak már, szóval csak egy nap kellett volna Chennek, és ő is emberré vált volna, ha nem történt volna meg a baleset.
- Baleset? - ráncolom össze szemöldökömet, Chan pedig alsó ajkába harapva gondolkodik egy percet.
- Emlékszel hét-nyolc évvel ezelőttre, amikor a fő tértől nem messze egy nagy baleset volt? Belehajtottak egy autóba az egyik kereszteződésnél, mert a másik sofőr nem vette figyelembe, hogy piros lámpa.
- Igen, valami rémlik - gondolkozok erősen, majd a felismerés miatt kezemet szám elé emelem. - Ő...?
- Akibe belehajtottak, Minseok volt - bólint, megerősítve tippemet, miszerint az áldozat maga a fiú volt.
- Szegényem...- hunyom le szemeimet egy pillanatra, de mikor megérzem, hogy Yeol az ő hatalmas kezeibe veszi az én apró mancsaimat, mellkasomat elönti a melegség.
- Jobb neki így. Minseoknak mániákus depressziója volt, nem egyszer akart már véget vetni az életének, és az se biztos, hogy jobb lett volna, ha köztünk marad. Csak mégis, Chen mellett volt rá egy halvány esély, hogy jobban lehet, és végre boldogan élhet.
- Honnan tudsz te mindenről? - húzom össze vádlón szemeimet, majd játékosan beleboxolok Chan vállába, aki mosolyogva tűr minden mozdulatot tőlem. - Segítettél nekik elbújni, igaz? Nem adtad át őket vagy mondtad meg, hogy merre vannak.
- Milyen barát lettem volna akkor? - von vállat büszkén, majd nyakamat egyik karjával átkarolja és magához húz egy puszira, ami a homlokomon csattan.
A délutánt átfetrengtük, filmeket néztünk, és apró semmiségekről beszélgettünk. Hosszú évek óta nem voltam ilyen laza, és nem volt ilyen élettel teli egyetlen napom se, mint ez a kettő. És ezt egyedül Chanyeolnak és Chennek köszönhetem, a továbbiakat pedig Chanyeolnak.
Az említett jelenleg is mellettem ül, nagyokat pislogva, hogy ébren tartsa magát, miközben valami karácsonyi amerikai vígjátékot nézünk a tévében.
- Gyere, menjünk a szobába - karolom fel, és még gyorsan kinyomom a filmet, hogy ne kelljen visszarohannom feleslegesen.
Chanyeol hatalmas lendülettel kezd el lépegetni a vendégszoba felé, amit értetlenül nézek.
- Ott alszol?
- Nem? - néz rám az ajtóból, én pedig ezzel a lendülettel gondolkodóra veszem. Csak tegnap ismertem meg, ma már sikeresen össze is jöttünk, de még egyetlen csóknál tovább nem jutottunk. Normális lenne, ha ma már együtt is aludnánk? Bár, miket beszélek. Egészen tegnap estig nem hittem a manókban, de ezek után azt is megkérdőjelezem, hogy a húsvéti nyúl hozza-e a színes tojásokat a boltokba.
Ez minden, csak nem normális.
- Vagy alhatok veled? - áll ujjait összekulcsolva, és néz rám bociszemekkel, ezzel egy elveszett gyerek hatását keltve. Egy nagy gyerek.
- Van választásom?
Mintha csak álmai játékát kapta volna meg, Chanyeol úgy kezd el vigyorogni, és berontva az eddig nekik fenntartott szobába szedi össze az ágyneműjét, és rángatja át a fél lakáson, hogy a szobámba érve ledobja az ágyamra, majd eligazítva az én ágyneműm mellett bemásszon a puha takaró alá engem nagy, boldogan csillogó szemekkel nézve.
- Jössz?
Halványan elmosolyodok, és bemászok mellé az ágyba, teljesen a mellkasába bújva. Beszívom édes illatát, teljesen megtelítve vele tüdőmet, hogy aztán lehunyva szemeimet nyugodt álomba merüljek.

A reggeli napfény szinte cirógatja arcomon bőrömet, ahogy a széthúzott függönyök között pont az ágyra villan a téli nap ritkán előbújó fénye. Szemeimet dörzsölve ülök fel az ágyban, majd tekintetem a mellettem szuszogó göndörre esik, aki hason fekve húzza mélyen a lóbőrt. Tincsei közül az éjszaka folyamán eltűntek az arany fürtök, feje már csak barna színben pompázik, arrébb tűrve a puha hajszálakat pedig látom, hogy füleinek teljesen normális alakja van, semmi hegyes végek, vagy egyebek.
Mosolyogva tűröm füle mögé haját, és egy apró, leheletnyi csókot adok ajkaira, nehogy felébresszem az én kis karácsonyi manómat.

2018.12.15