– Szia – ültem be reflexszerűen Jimin mellé az autójába következő héten hétfőn is, ugyanis a nővérem a mai napját is a próbateremben tölti. 

– Szevasz, kislány – üdvözölt szokásához híven nővérem barátja. – Mi a helyzet?

– Nem lehetne, hogy ma hozzád megyünk és nem hozzánk? – kérdeztem tőle és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem ellenkezik.

– Felőlem – vonta meg a vállait. – De amúgy miért? – sandított rám, mire eleresztettem egy kínos mosolyt.

– A te lakásod nyugisabb – válaszoltam szűkszavúan, mert igazándiból nem állt szándékomban elárulni neki az okát. 

– Azért a tiéteket sem nevezném hangzavarral teli lakásnak, de te tudod – vonta meg a vállait, én viszont nem válaszoltam neki semmit, csak az utat bámultam és az elmúlt napokon kattogtam. 

Haeunnak konkrétan nulla kommunikáció volt közöttünk, vagyis köszöntünk egymásnak, miután hazaért a táncpróbájáról, de mielőtt még felhozhattam volna valami más témát, ő már magára is csukta a szobája ajtaját. Megértem, hogy elfárad, de nem tetszik, amiért ilyen szinten szarik mindenre és csak is a tánccal törődök már második hete. Jimin is többször mondogatta – mert amúgy nagyjából minden délutánunkat együtt töltjük, mióta nővérem elérhetetlen –, hogy hiányzik neki a nővérem és úgy érzi, ha ez így folytatódik tovább, akkor a kapcsolatuk hamar zátonyra fog futni. Megértem, mert legutoljára egy hete találkoztak, akkor is csak azért, mert Haeun nála aludt. 

Ezt leszámítva anya és apa egyre többször és hangosabban veszekednek egymással. Szombaton például azon vesztek össze, hogy anya véletlenül mustárt tett apa szendvicsébe, amit apa utál és teljesen felháborodott, mondván; a felesége nem ismeri őt. Kezdenek mindennapossá válni a veszekedéseik és ennek sem örül kifejezetten, mert már a saját lakásunkban sem szeretek lenni. Attól félek, hogy egyszer szemtanúja leszek egy nagyobb vitájuknak és nem tudok majd mit kezdeni a helyzettel. 

– Anya és apa mostanában nagyon sokat veszekszik – szólaltam meg pár perc után. Jimin azonnal rám pillantott és értetlen arcot vágott. – Minden kis apróságon összekapnak, én pedig nem akarom azt hallgatni minden nap, hogy kiabálnak egymással. Haeun most amúgy sincs otthon, szóval ha már úgyis együtt töltjük a mai napot, talán jobb lenne, ha nálad lennénk.

– Mindenki megőrült mostanában? – tette fel a költői kérdést Jimin, mire megvontam a vállaimat és az ülésnek döntöttem a fejemet, miközben a sofőr arcát kezdtem tanulmányozni. 

– Az én családomban úgy néz ki, hogy igen, mindenki – sóhajtottam fel. – Haeun alig van otthon, semmi kommunikáció nincs közöttünk, anya meg apa folyton veszekednek, ezért velük sem akarok beszélgetni, én pedig csak vagyok egyedül és létezem. 

– Itt vagyok én neked – mondta. – Mármint mióta Haeun megszállott lett tánc téren, nincs jobb dolgom, ezért ha úgy van és magányosnak érzed magad, akkor szívesen felhívhatsz, akár el is jöhetsz hozzám vagy csak szimplán beülhetünk valahova beszélgetni. – mosolyodott el Jimin, mire az én ajkaim is felfele görbültek. – Amúgy meg holnap úgy is találkozok Haeunnal, mert nincsen végre próbája és akkor beszélek vele.

– De kérlek ne mondd el neki, hogy anyáék folyton veszekednek – vágtam rögtön rá. – Mármint van így is elég baja, nem akarom, hogy még apáék miatt is aggódnia kelljen.

– Nem fogom elmondani neki akkor, de ezt a null huszonnégyes táncolást mindenképp felhozom, mert nem normális. Előző héten is amikor találkoztunk úgy nézett ki, mint egy zombi és látszott rajta, hogy nem alszik konkrétan semmit. Értem én, hogy szeret táncolni, de nem kell hét napból hetet végigtáncolnia minden mást leszarva. Leszarja a családját, leszar engem és az egyetemet is. Egyszerűen felidegesít, mert annyira gyerekesen és meggondolatlanul viselkedik, meg sem hallva a körülötte lévők jóindulatú szavait. – adott ki magából mindent Jimin és teljes mértékben egyet kellett értsek vele, mert igaza volt. 

– Sokszor én is azt érzem, hogy nem Haeun húsz éves, hanem én – nevettem fel, bár koránt sem viccnek szántam a megszólalásomat.

– Hát, nem akarok rosszat mondani a barátnőmről, de sokszor én is ezt érzem – sóhajtott fel.

Ezután nem szóltunk egy szót sem, mert időközben megérkeztünk Jimin lakásához, ahol az elmúlt napjaimat töltöttem. Kezdtem otthon érezni magamat és már kicsit sem szorongtam, amikor kettesben voltunk a lakásán. Nem azt mondom, hogy nem jöttem zavarba ha valami olyat mondott, de igyekeztem fejleszteni a rejtegető képességemet, nehogy gyanút fogjon. 

– Ne lepődj meg, továbbra sem raktam rendet, mert lusta voltam – vonta meg a vállait, mielőtt még beléptünk volna a lakására. 

– Megszoktam már és amúgy is gondoltam – mosolyodtam el gúnyosan, majd átbújtam felkarja alatt és beosontam az ajtón, amit ő udvariasan kitárt nekem. 

– Igazából segíthetnél is kitakarítani – vetette fel az ötletet, miután bezárta az ajtót, de én azonnal nemet mondtam, mert nincs az az Isten, hogy másnál takarítsak. Még a szobámat is nehezemre esik, nemhogy valaki másnak az egész lakását... Ha fizetnének, még akkor sem. – Most miért nem? Addig sem unatkoznánk legalább. 

– Mondj egy okot, hogy miért kellene segítsek neked – tettem karba kezeimet a mellkasom előtt és várakozó tekintettel szembefordultam vele, miközben a konyha egyik falának dőltem. 

– Szépen megkértelek rá?! – nézett rám abban reménykedve, hogy valami ilyesmire gondoltam.

– Hát, ez nem győzött meg annyira – húztam el a számat.

– Beengedtelek a lakásomra, nem vagyok bunkó veled és még jó társaságod is van, szóval szerintem nincs miről beszélnünk – sétált el mellettem és szándékosan végigsimított az arcom jobb oldalán. Vettem egy mély levegőt és utána siettem, mert időközben a fürdő felé ment, hogy először ott kezdjen valamit az egymásra halmozott ruhadarabokkal. 

– Oké, az igaz, hogy beengedtél ide és bunkó sem vagy velem mostanában, de a harmadik érved kicsit sántít nekem – húztam tovább az agyát, pedig már ekkor eldöntöttem, hogy természetesen segítek neki, mert nem vagyok annyira gonosz, hogy tétlenül nézzem, ahogy ő egyedül takarít. 

– Miért, talán nem vagyok jó társaság? – sandított felém összeráncolt szemöldökökkel. 

– Én jó társaság vagyok? – tértem ki a kérdése megválaszolása elől egy újabb kérdéssel.

– Már mondtam, hogy szeretek veled lenni és élvezem a társaságod is, csak néha úgy érzem, hogy túlságosan befásult vagy. Mármint nem rosszból, de vehetnéd lazábban az életet és nem kellene ennyire rástresszelj mindenre.

– Nem is vagyok befásult – hihetetlenkedtem, pedig valahol legbelül tudtam, hogy igaza van.

– De, az vagy – szállt vitába velem. – Ettől függetlenül még élvezem a társaságod, csak jobban kellene élvezd az életet.

– Hát, kicsit nehéz úgy élvezni az életet, hogy a nővérem halálra hajszolja magát, a szüleim pedig minden áldott nap kiabálnak egymással és veszekednek.

– Igen, ezt aláírom, de amíg velem vagy, addig ki kellene zárnod ezeket a negatív tényezőket és csak szimplán jól érezni magad. Már ha te is élvezed az én társaságom és nem érzed azt, hogy kényszerből kell velem legyél.

– Nem! Dehogyis! – vágtam rá azonnal, mert nagyon örültem neki, hogy mostanában ilyen sok időt töltünk kettesben, még ha tisztában is voltam azzal, hogy az érzéseimet nézve ez nem feltétlen okos döntés. – Élvezem a társaságod és szó sincs arról, hogy kényszernek érezném.

– Akkor jól van – nyomott a kezembe egy seprűt, mire bosszúsan pillantottam rá, amiért félbeszakította a beszélgetésünket. – Szerintem kezdjük a nappalival.

– Ugye szereted még Haeunt, igaz? – kérdeztem tőle alsó ajkamat harapdálva. Bólintott egyet, én pedig magamra erőltettem egy apró mosolyt és inkább a nappaliba mentem, mert nem akartam, hogy lássa a reakciómat. Szar ember vagyok, amiért nem erre a válaszra számítottam?

A délután nagy részét tényleg azzal töltöttük, hogy a lakást takarítottuk, de szerencsére nem volt kínos csend. Kapcsolt zenét, néha pedig beszélgettünk is és így elfogadható volt a rendpakolás, bár nem lett kedvem programom és nem kaptam motivációt arra, hogy esetleg a szobámban is végre rendet varázsoljak. Jimin nem hagyott gondolkodni, ezért nem tudtam magamat ostorozni, amiért azt akartam hallani, hogy a nővérem barátja már nem szereti a nővéremet. Oké, tudom, hogy egy bunkó, gerinctelen fasz vagyok, de az, hogy egyre több időt töltünk kettesben Jiminnel, még jobban előtérbe hozza az érzéseimet és nem hagy nyugodni. Tudom, hogy kedvel a fekete hajú, de sajnos nem úgy, ahogyan én azt szeretném. 

Volt olyan kedves és hazavitt, viszont arra szerintem egyikünk sem számított, hogy pont arra lépünk be a házunkba, hogy anya kezéből kiesik egy üveg pohár és darabokra törik a földön. A szüleim természetesen megint veszekedtek, így észre sem vették, hogy időközben mi is megérkeztünk. 

– Nem hiszem el, Naemin hogy megint ezt csinálod! – csattant fel anya, én pedig ösztönösen húzodtam Jiminhez közel, aki védelmezően elém is állt. 

– Sziasztok – szólalt meg nővérem barátja, így sikerült megakadályoznia, hogy többet halljunk anyáék veszekedéséből. 

– Ó, sziasztok! – erőltetett magára anya egy mosolyt, hangján viszont hallani lehetett, hogy mennyire ideges is valójában. – Mióta álldogáltok ott?

– Elég ideje ahhoz, hogy halljuk, már megint veszekedtek – szólaltam meg én is, bár még mindig Jimin mögött álltam, mert ott teljesen biztonságban éreztem magam. 

– Sajnálom, Naeun – sóhajtott fel apa, majd fogta magát és kisietett az udvarra. 

Nagyjából pont ekkor pillantottam meg a nővéremet, aki gondolom a csörömpölésre riadt fel. Mondjuk nem tudtam, hogy itthon van, azt hittem, majd megint beesik tizenegy körül, ahogyan általában szokott. Látszólag Jimin is meglepődött, ezek szerint ő sem tudott arról, hogy barátnője ma hamarabb végzett. 

– Akkor ezt most összetakarítom – motyogta anya, én pedig úgy döntöttem, hogy segítek neki és kettesben hagyom a gerle párt, mert van mit megbeszélniük, ha Jimin tényleg szóba akarja hozni a túlzott gyakorlást. 

– Segítek – indultam meg anya után. Sikerült egy apró mosolyt elcsípjek nővérem barátjától, de inkább nem reagáltam semmit, mert Haeun mindkettőnket rendesen méregetett.

– Ti meg hol a fenében voltatok? – hallottam nővérem számon kérő hangját, amikor már a konyhában voltam, viszont nem volt olyan sok időm a kinti beszélgetést fülelni, mert megpillantottam anyát, aki a konyhapultnak támaszkodva zokogott. 

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, mert fogalmam sincs, hogy utoljára mikor láttam sírni anyát. Nem tudtam, hogy mit kellene kezdjek a kialakult helyzettel, ezért csak odasétáltam hozzá és átöleltem. Először összerezzent, de amikor tudatosult benne, hogy csak én vagyok, felém fordult és konkrétan a karjaimba menekült. Szerintem minden gyereknek rossz érzés így látni valamelyik ősét, mert általában az idősebb szokta vigasztalni a fiatalabbat, nem fordítva. Rá akartam kérdezni, hogy mégis mi a probléma közöttük és miért veszekednek folyamatosan, de úgy voltam vele, hogy majd ő elmondja, ha szeretné. Nagyjából negyed óra múlva abbahagyta a sírást és elhajolt tőlem, de csak annyira, hogy szemeimbe tudjon nézni.

– Sose menj férjez, Naeun – tűrte fülem mögé az arcomba lógó tincseimet, hangján pedig hallani lehetett, hogy teljesen komolyan gondolja. Továbbá az is érzékelhető volt, hogy valami komoly dologról van szó, amit nem fog az orrom alá kötni, mert egyedül akarja megoldani. Mindig ezt csinálja, makacsságomat pedig pontosan tőle örököltem, ugyanis én is pontosan olyan hozzáállással és kitartással rendelkezek, mint ő.

Segítettem neki feltakarítani az összetört pohár darabjait, de sajnos nem sikerült elérjem, hogy elmondja nekem a problémáit. Amit amúgy teljesen meg tudok érteni, mert a szülők általában nem szívesen beszélik meg a gyerekkel, ha valami családi konfliktus van közöttük. De azért reménykedtem benne, hogy leülnek és felnőtt módjára megbeszélnek mindent, mert nem akarom, hogy a családom még jobban szétessen. Az csak egy dolog, hogy keveset vagyunk együtt, de legalább egy fedél alatt élünk és nagyon nem szeretném, ha ez megszűnne.