Jimin nagyon rendes volt, mert minden nap eljött értem a sulihoz, elvitt engem anya házához, majd apához is, hogy ne kelljen tömegközlekedéssel vagy ezret forduljak. Minden rendben ment egészen csütörtök délutánig, mert addig valahogy sikerült elkerüljem anyát és Haeunt is, de azon a napon sajnos pont akkor értünk a házhoz, amikor mindketten otthon voltak. Azon voltam, hogy ne szóljak hozzájuk, mert abból biztosan balhé lesz, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, a szobámba mentem és Jimin segítségével nekiláttunk a még szobámban maradt tárgyak dobozba pakolásának. Anya viszont koránt sem tervezett békén hagyni engem, ugyanis amíg mi a szekrényemen lévő díszeket pakoltuk, addig ő megjelent az ajtómnál.

- Jiminhez költözöl vagy apádhoz? – kérdezte, én viszont úgy tettem, mintha nem hallottam volna, mert semmi kedvem nem volt vele beszélgetni. – Ja, hogy most már válaszolni sem vagy hajlandó nekem, értem.

- Mit mondjak neked, anya? – pillantottam fel rá.

- Kérdeztem valamit, arra várok választ – fonta össze mellkasa előtt a két karját.

- Nincsen semmi közöd hozzá – válaszoltam neki, azzal folytattam tovább a pakolást, mintha ott sem állna az ajtómban. – Te nem mondasz nekem semmit, akkor nekem miért kellene bármiről is beszámoljak neked?

- Az anyád vagyok, nem a szembe szomszéd, szóval kérlek szépen vigyázz a szádra és vegyél vissza. Nem áll jól neked ez a leszarom és flegma stílus.

- Volt kitől tanuljam, nemde? – vontam meg a vállaimat, mire Jimin halkan odasúgta nekem, hogy most már elég lesz, mert a végén megint kiabálás lesz a vége. – Apához költözök, ha ennyire érdekel.

- Köszönöm, csak ennyit akartam – mondta, azzal sarkon fordult és szerencsére magunkra hagyott.

Sóhajtottam egy hatalmasat és idegesen beledobtam a dobozba az eddigi évek alatt összegyűjtött buli és koncert karszalagokat az egyik dobozba, majd leültem az ágyam szélére. Jimin letette a kezeiben tartogatott családi fotót és leült mellém, majd összekulcsolta az ujjainkat. Felpillantottam rá, miközben magamra erőltettem egy mosolyt, bár szerintem még a vaknak is leesett volna, hogy ez minden, csak nem őszinte mosoly. Legszívesebben sírni akartam volna, mert nem akarok rosszban lenni sem anyával, sem pedig Haeunnel. Ők azok, akik eltávolodtak tőlem és apától, és mi ketten hiába akarnánk visszahozni a balhé előtti Ji családot, nem menne. Ehhez mind a négyünknek akarni kellene, de ketten sajnos semmire sem megyünk, még ha meg is szakadunk. Ez pedig baromira elszomorított, és kicsit meg is ijesztett. Eddig sosem gondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha nem lenne nekem anya vagy éppen Haeun. Igaz, anyával nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de rengetegszer éreztette velem, hogy fontos vagyok neki és szeret. Haeun meg mindig ott volt nekem, támogatott, bíztatott és tényleg mindig számíthattam rá. Most viszont úgy érzem, hogy ez csak a látszat volt, a valóság sokkal komolyabb és bonyolultabb. Ha komolyan fontos lettem volna nekik, akkor meghallgattak volna, illetve ők is azon lettek volna, hogy mindent megbeszéljünk, de ez koránt sem így történt. Így tehát csak arra tudok gondolni, hogy az érzéseik nem voltak őszinték irántam. Egyiküknek sem voltam fontos...

- Szerintem próbáljunk meg ma minden cuccodat összepakolni, hogy most egy darabig ne kelljen ide visszajönni, rendben? – kérdezte tőlem Jimin, mire egy apró bólintással tudattam vele, hogy jó ötlet. Most egy ideig inkább tényleg nem találkoznék, illetve beszélnék anyával és Haeunnel, ha nem muszáj.

- Annyira szomorú és csalódott vagyok, Jimin – sóhajtottam fel. – Soha nem gondoltam volna, hogy egykor ilyen kapcsolatom lesz anyával és a nővéremmel.

- Sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok. De a jelenlegi helyzet nem jelenti azt, hogy örök életedben haragban leszel velük. Lehet, kell nekik pár hónap, amíg túlteszik magukat a történteken, és akkor végre hajlandóak lesznek beszélni veled. Nem hiszem el, hogy csak úgy képesek lennének ellökni maguktól téged. – cirógatta gyengéden a kézfejemet. – Ne erőltesd, csak várj. Sajnos mást nem igazán tudsz tenni, mert nagyon makacsak és eltökéltek. Ne süllyedj le a színtükre azzal, hogy flegmázol és bunkó vagy velük. Hidd el, hogy szerintem sokkal jobban fáj nekik az, hogy esetleg nem szólsz vissza nekik és mondjuk figyelmen kívül hagyod őket.

- Igyekszem – biccentettem egyet. – Csak tényleg nagyon nehéz.

- Még csak tizennyolc éves vagy, teljesen megértem, hogy nehéz az egész helyzet. De itt vagyok neked én, itt van még Rina és Byulji is, illetve apukád és az én családom is. Nem vagy egyedül, mert vannak, akik támogatnak és támogatni is fognak. Ezt pedig ne felejtsd még akkor sem, ha esetleg arra gondolsz, hogy elveszítetted anyudat és a nővéredet.

- Te mindig tudod, hogy mit kell mondani – mosolyodtam el, majd fejemet a vállára hajtottam és átöleltem. – Köszönöm és szeretlek.

- Én is szeretlek, Naeun. Ez az igazság, szóval, ha ettől jobban érzed magad, akkor minden egyes nap elmondom neked.

- Szavadon foglak - pillantottam fel rá, mire Jimin csak nyomott egy apró csókot a számra. – Na, pakoljunk, mert sohasem leszünk kész a költözéssel.

- Oké-oké, csak még egy csókot kérek – ragadta meg az államat, majd ismét megszűntette a közöttünk lévő távolságot.

Nagyjából fél óra alatt sikerült a legfontosabb és nélkülözhetetlen dolgaimat összepakolni. Egy darabig szerencsére nem kell majd idejöjjek, aminek nagyon örültem, mert rosszul éreztem magam, amiért egy fedél alatt kellett tartózkodjak anyával és Haeunnel. Már a nappaliban voltunk, amikor megjelent anya és Haeun is, ezért gondoltam, hogy valamit akarnak.

- Igen? – kérdeztem tőlük, miközben letettem a kezeimben tartogatott dobozokat.

- Beszélhetünk hat szem közt? – szólalt meg anya, mire a mellettem álló Jiminre pillantottam és bólintottam egy aprót.

- Biztosan nem hagylak itt velük egyedül – suttogta. – Még a végén neked esnek vagy én nem tudom.

- Az anyámról és a nővéremről beszélsz, Jimin – sóhajtottam fel. – Nem lesz semmi baj, várj meg nyugodtan a kocsiban.

- Rendben – egyezet bele végül. – De, ha valami van, akkor kiabálj, és én már jövök is.

- Jó – mosolyodtam el, majd jeleztem neki, hogy menjen már, mert már nagyon kíváncsi vagyok, mégis miről akarnak beszélni velem.

- Szeretném visszakérni tőled a ház kulcsát – csapott bele a lényegbe anya. – Apádtól is visszakérem majd, ha következőnek találkozok vele.

- Tessék? – kérdeztem tőle, ugyanis mindenre számítottam, csak erre nem.

- Jól hallottad, Naeun, ne játszd a süketet. Kérem vissza a ház kulcsát, mert nem szeretném, ha akkor jönnétek Jiminnel, amikor csak kedvetek tartja.

- Ezt nem hiszem el... – horkantottam fel, miközben összefontam a mellkasom előtt a két karomat.

Egy pillanatra megfordult a fejemben az, hogy talán végre hajlandóak lennének velem beszélni a történtekről. Miért vagyok még most is ennyire kibaszott naiv? Miért hiszek még mindig abban, hogy rendbe jöhet a kapcsolatom anyával és Haeunnel? Miért?

- Nem kell arcokat vágni, ez egy egyszerű kérés volt – mondta anya, mire bólintottam egy nagyot, azzal sarkon fordultam és idegesen kitrappoltam a házból, hogy a Jimin kocsijában hagyott kulcscsomómról levegyem az átkozott házkulcsot.

- Mi az, baba? – kérdezte Jimin, amikor fújtatva kinyitottam az anyósülés felöli ajtót és az ülésen hagyott kulcscsomót megragadva, konkrétan letéptem a ház kulcsát.

- Ilyet szól nekem anya, adjam vissza a lakás kulcsát, mert nem szeretné, hogy akkor menjünk be a házba, amikor csak kedvünk tartja. Hát, baszki, az eszem megáll. És én még azt hittem, hogy végre beszélni akarnak velem, de ezek szerint kurvára tévedtem. Megint. – mondtam idegesen, azzal becsaptam magam után az ajtót és visszasiettem a házba. – Tessék, itt van a kulcsod – dobtam be a nappaliba, kicsit sem törődve azzal, hogy esetleg eltalálok-e valamit. – Most pedig megyek, mert erre nekem nincsen szükségem.

- Mire nincsen? – kérdezte Haeun halkan.

- Ezt még komolyan meg kell kérdezned? – horkantottam fel, miközben a nővéremre pillantottam. – Rátok nincsen szükségem, ahogy arra sem, hogy itt játsszátok magatokat. Egy család vagyunk, bassza meg! – kiáltottam el magam, mert tovább már egyszerűen nem bírtam csendben tűrni anya pofáit és a nővérem megjátszott ártatlanságát. Elegem volt már mindkettejükből, most pedig betelt az a bizonyos pohár, ezért is akadtam ki teljesen.

- Vegyél vissza, Naeun! – szólt rám anya figyelmeztetésképpen.

- Nem, nem fogom vissza magam! Elegem van abból, hogy tönkre ment a család miattad.

- Miattam? Szerinted miattam ment tönkre a család? – nézett rám hihetetlenkedve. – Még véletlenül sem miattad, igaz?

- Az tény, hogy hibáztam, de te voltál az, aki Haeunt ellenem hangolta. Te voltál az, aki apával sem törődött, csakis a saját véleményét tartotta szem előtt. December óta nem voltál képes meghallgatni engem, pedig már majdnem három hónap eltelt azóta. Komolyan rám akarod fogni az egészet? Én egész idáig azon voltam, hogy minden a régi legyen köztünk, de te már régen lemondtál rólam! – kiabáltam még mindig, ugyanis úgy éreztem, hogy itt az ideje végre minden magamba fojtott gondolatot megosztani anyával és Haeunnel, ha már úgy sem lesz soha többet jó a kapcsolatunk egymással. – Úgyhogy kérlek szépen, nézz először magadba, ahelyett, hogy másokban keresnéd a hibát. Miattad hullott szét a családunk, anya. – sírtam el magamat akaratlanul is. Egyrészt a felgyülemlett méreg miatt, ami most bennem tombolt, másrészt pedig az utolsó mondatom miatt is. – És még csak egy kicsit sem látom rajtad a megbánást vagy a bűntudatot. Apa elköltözött, te pedig szó nélkül hagytad, ahogyan most azt is hagyod, hogy én kiköltözzek innen tizennyolc éves létemre. Csak sértegetni és beszólogatni tudsz, de az, hogy egy kicsit is engedj, na az már nem megy. Ahogyan az sem, hogy legalább csak egy kicsit más szemszögéből is átgondold a dolgokat és a történteket.

- Jó, Naeun, szerintem ennyi elég lesz mára. Menjünk, mert így csak minden rosszabb lesz. – jelent meg Jimin, viszont én csak megráztam a fejem, mert még jó sok mondanivalóm volt, amit anya és a nővérem fejéhez akartam vágni.

- Még nem végeztem, szóval nem megyek soha – mondtam barátomnak elcsukló hangon, mert még mindig potyogtak a könnyeim és nehezemre esett beszélni is.

- Szerintem is jobb lenne, ha most mennétek – szólalt meg anya olyan halkan, hogy alig hallottam, amit mondd.

- Nincs semmi mondanivalód nekem? – kérdeztem tőle, ugyanis az általam mondottakra egy szóval sem reagált.

- Nincsen – mondta, azzal sarkon fordult és besietett a konyhába.

Haeun viszont továbbra sem mozdult, csak egyhelyben állt és némán sírt lehajtott fejjel. Jimin megragadta a csuklómat és szembefordított magával, de csak nehezen tudtam elpillantani a látszólag teljesen összetört nővéremről.

- Naeun, tényleg menjünk, jó? – motyogta Jimin.

Nem volt erőm ellenkezni, szóval csak bólintottam egyet, és megvártam amíg barátom felveszi a dobozokat a nappali szőnyegéről. Biccentett egyet a bejárati ajtónk felé, én pedig csak némán követtem őt, miközben ismét elsírtam magam. Jobbnak láttam, ha nem nézek vissza nővéremre, mert akkor biztosan még rosszabbul érezném most magam. Azon viszont rendesen meglepődtem, hogy anya nem kiabált velem, sőt még csak vissza sem szólt nekem. Szerettem volna azt hinni, hogy szavaim talán elgondolkodtatták, de a mai nap után, én már semmi jóban sem reménykedek.

Az apához vezető út néma csendben telt, én egész végig magam elé bámulva sírtam, Jimin meg a vezetésre koncentrált, de azért cirógatta a combomat. Úgy látta jónak, ha nem szól inkább semmit, és szerintem is ez volt a helyes döntés. Csak ki akartam sírni magam, aztán megint úgy tenni, mintha semmi sem történt volna és azon lenni, hogy ne gondoljak anyára és Haeunre. Ma mindketten a tudtomra adták, hogy egyiküknek sincsen békülési szándéka, így teljesen felesleges lenne tovább próbálkoznom. Ha ők nem akarják, akkor bele kell törődnöm a döntésükbe. Még ha nagyon fáj is, illetve rosszul is esik, akkor sem fogok tudni mit csinálni velük.