- Még most sem vagy hajlandó hozzám szólni? – kérdezte Hanbin, miközben a kezembe nyomott egy csésze forró teát.

Hosszas vita után, csak sikerült rábeszélnie arra, hogy beszálljak a kocsijába. Először nagyon nem akartam elfogadni a felajánlott segítségét, viszont hamar fejbecsapott az igazság, miszerint egyedül nem sokra mennék. A kocsiban odaadta a pulcsiját is, de annyira megáztam, hogy percek múlva már Hanbin szürke kapucnis pulcsija is csurom víz lett. Vacogtam, mert nem csak teljesen eláztam, hanem a hidegnek köszönhetően rettenetesen fáztam is. Ha most nem fázok meg, akkor soha sem fogok, de tényleg.

Hanbin egyébként tényleg nagyon jó fej volt, mert mindent megtett azért, hogy nekem jó legyen. Csak rossz volt kettesben lenni vele azok után, ami történt. Feszengtem, nem mertem elengedni magam teljes mértékben, és nem tudtam, hogyan is kellene viselkednem. Miután odaértünk a szüleinek lakására, biztosított arról, hogy szülei céges vacsorán vannak, így nem mostanában érnek haza. Hozott nekem száraz ruhát az anyja ruhatárából, én pedig gyorsan átöltöztem. Addig ő előkészített nekem vastag takarókat és főzött teát is. Nem voltam hajlandó beszélgetésbe keveredni vele, mert nem volt mit mondanom neki. Persze, nagyon hálás voltam neki, amiért nem hagyott a szakadó esőben a pocsolyában tovább üldögélni, de attól még nehezteltem rá a múltban történtek miatt.

- Naeun – sóhajtott fel Hanbin, majd leült mellém a kanapéra, de szerencsére megtartotta a tisztes távot kettőnk között. – Nem akarom, hogy feszengj mellettem. Kíváncsi vagyok arra, hogy mi történt, mert nyilván nem egy kis dolog miatt ücsörögtél a szakadó esőben a betonon. A barátoddal vesztél esetleg össze, vagy?

- Ne csinálj úgy, mint akit érdekel, hogy mi van velem – förmedtem rá.

- Mindig is érdekelt, hogy mi van veled, Naeun. Tudom, hogy elszúrtam, tudom, hogy szólnom kellett volna arról, hogy elköltözünk, de nem mertem. Azt akartam, hogy ne fájjon neked, ha pedig mindent őszintén elárultam volna, akkor csak még jobban ártottam volna.

- Így sokkal nagyobbat ártottál, de mindegy. Ezt most tényleg hagyjuk, mert van így is elég bajom.

- Akkor elmondod, hogy hogyan kerültél az utcára? – kérdezte visszatérve az előző témára, ami gondolom nem hagyta nyugodni.

- Otthon mostanában áll a bál – vontam meg a vállaimat. – Mondhatni ketté szakadtunk. Apa és én, anya és Haeun.

- De miért? – ráncolta össze szemöldökeit. – Te és Haeun mindig is elválaszthatatlanok voltatok.

- Az az egész egy nagy hazugság volt – pillantottam a mellettem ülő Hanbinra. – A nővéremnek soha sem voltam olyan fontos, mint én azt gondoltam. A fejemhez vágta, hogy nem szeretett soha sem velem lenni kettesben. Csak kényszerből vigyázott rám, mert jó nővérnek akart mutatkozni.

- Ezt nem értem. Történt valami, ami miatt megváltozhatott a véleménye?

- A pasija velem csalta meg – mondtam ki kerek-perec az okát minden rossznak, ami mostanában zajlik a családomban. – Szerinted ez elég indok ahhoz, hogy elhordjon minden szarnak a nővérem és a saját anyám is?

- Mi? – pislogott nagyokat.

- A srác, akivel láttál a plázában két hónapja még Haeun barátja volt. De egy ideje már az enyém.

- Oké, várj egy kicsit – mutatta fel a mutatóujját. – Ha jól értettem, akkor az a fekete hajú gyerek Haeun barátja volt, de megcsalta veled és most te vagy együtt vele?

- Aha – motyogtam. – Így kimondva elég szarul hangzik – sóhajtottam fel.

- Hát, most sikerült rendesen meglepj. És ez miatt áll a bál otthon?

- Aha – biccentettem egyet. – Anya napi szinten elhord mindennek, amiért ezt tettem a nővérem háta mögött. Nem képes meghallgatni engem, csak az lebeg a szemei előtt, hogy mekkora szemét és szar alak vagyok. Haeun pedig elvileg ugyanazt gondolja, mint anya és igaz, ő legalább meghallgatott, de attól még a fejemhez vágott rengeteg olyan dolgot, ami miatt el kellett menjek otthonról. Ja, és ha ez nem lenne elég, akkor apáék elválnak. – eresztettem el egy szomorú mosolyt.

- Sajnálom, Naeun – sóhajtott fel. – Fel sem merült bennem, hogy ennyire összejött most minden neked. De szerintem egy idő után a nővéred és anyud is megbékél majd. Először magukban kell lerendezniük a történteket, utána jöhet az, hogy közösen leültök és megbeszélitek.

- Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne, de nem hiszem, hogy bármi bármit meg akarna beszélni úgy, hogy leülünk mind a négyen.

Hogy miért nyíltam meg ilyen hamar Hanbinnak? Nem tudom, csak tudtam, hogy megbízhatok benne. Hiába neheztelek még mindig rá, attól valamiért bízok benne, és kérdés nélkül képes lennék neki bármit elmondani. Tudom, hogy meghallgat, elmondja a véleményét és mindent őszintén a szemeimbe mondd. Érzem, hogy tényleg megbánta, amiért szó nélkül itt hagyott, és úgy tűnik még mindig törődik velem. Elvégre, ha ez nem így lenne, akkor most nem ülnék a szülei lakásán egy bögre forró teát szürcsölgetve az anyja ruháiban, és még két nagy pokrócba bebugyolálva.

- Köszönöm – motyogtam. – Hogy nem hagytál a járdán megfagyni.

- Ezt nem kell megköszönd – csúsztatta kezét a felé eső térdemre, majd gyengéden megszorongatta azt, pont ahogyan régen is mindig tette. – Még mindig nagyon fontos vagy számomra, és bármit megteszek érted, ha arról van szó. Helyre akarom hozni azt a hatalmas hibát, amit elkövettem.

- Itt aludhatok ma? – kérdeztem, mire Hanbin azonnal bólintott egyet. – Nem akarom Jimint is zargatni, haza meg ezer százalék, hogy nem fogok menni.

- Jiminnek hívják a barátod? – kérdezte, mire bólintottam egyet. – Megágyazok neked a vendégszobában – mosolyodott el, majd felkelt a kanapéról és megindult az említett helyiség felé.

Olyan gyorsan jött az, hogy eljövök otthonról, hogy még a telefonomat sem hoztam magammal. Mondjuk nem mintha bárki is keresne engem, de azért szeretem, ha mindig kéznél van. Csendben ücsörögtem és a már kissé kihűlt, de még mindig kellemes meleg teát iszogattam, miközben Hanbin visszajövetelére vártam. Hálás voltam neki, amiért nem hagyott magamra és még abba is belement, hogy itt aludjak. Nem tudom, hogy a szülei mit fognak szólni, remélem azért nem lesznek annyira mérgesek, amiért a házukban töltöm az éjszakát a tudtuk nélkül.

- Nem vagy éhes? – jelent meg Hanbin pár perccel később a nappaliban. – Csinálhatok omlettet.

- Pont, mint régen? – eresztettem el egy apró mosolyt, mire a barna hajú csak kivillantotta fogait és bólintott egyet. – Akkor azt hiszem, nem utasíthatom el a kapott ajánlatot.

- Gyere – biccentett a konyha felé.

Felkeltem a kanapéról és a két nagy pokrócot hátrahagyva  követtem Hanbint a konyhájukba. A teámat azért magammal vittem, mert igaz, átmelegedtem már, de nem akartam, hogy teljesen kihűljön. Amíg Hanbin az ígért omlettet készítette, addig én csendben ücsörögtem mellette és iszogattam a teámat. Most már nem szorongtam annyira, mint a kezdetekben, de sokszor így is lesütöttem a szemeimet, vagy csak szimplán elnéztem a barna hajúról, amikor rám pillantott. A tekintete pontosan olyan volt, mint amikor még itt élt és minden rendben volt közöttünk. Szemei csillogtak, arcán hatalmas, elégedett vigyor terült el, miközben azt ecsetelte nekem, hogy milyen rég is készített már bárkinek is omlettet saját magán kívül.

- Mi az, miért nézel így rám? – kérdezte, amikor elkalandoztak a gondolataim, miközben Hanbint néztem.

- Ja, semmi – ráztam meg a fejem. – Csak elgondolkoztam.

- Min?

- Őszintén? – nyeltem egy aprót. – A múlton, amikor még minden rendben volt közöttünk, és nem hagytál el.

– Tényleg nagyon megbántam, Naeun. – sóhajtott fel, majd miután a tányérokba szedte a már elkészült omlettet, felém fordult. – De akkor még csak tizenhét voltam és nem gondoltam a tetteim súlyára. Jót akartam tenni, de nem úgy sültek el a dolgok, mint szerettem volna.

Nem válaszoltam semmit, csak bólintottam egy aprót. Rosszul éreztem magam, amiért itt ülök most Hanbinnal és kiöntöm neki a szívemet, miközben Jimin semmi új fejleményről nem tud. Ami viszont talán még ennél is jobban zavart, az az, hogy rájöttem; nem sikerült teljes mértékben túllépjek exbarátomon. Amíg nem találkoztunk újra, addig úgy éreztem, engem már egy kicsit sem érdekel. De most, hogy ilyen őszintén beszél hozzám, miközben látom a szemeiben a megbánást, csak arra tudok gondolni, hogy mi lett volna akkor, ha nem megy el szó nélkül. Még most is együtt lennénk?

- Inkáb... inkább együnk – motyogtam, mire Hanbin megrázta a fejét és tett egy lépést felém.

- Ne tereld a témát, Naeun – sóhajtott fel. – Kérlek, válaszolj, valamit az előbb mondottakra.

- Nekem barátom van, Hanbin, akit mindenkinél jobban szeretek – mondtam. – Nem kellett volna idejönnöm, mert mindent felkavarok csak az ittlétemmel.

- Én örülök, hogy itt vagy – tette kezét a térdemre. – Örülök, hogy meghallgattál és mindent őszintén elmondhattam neked, ami eddig a lelkemet nyomta.

Nem szóltam semmit, csak bólintottam egy aprót, miután nyeltem egyet. Torkom kaparni kezdett és nem bírtam nem a térdemen pihenő kezét nézni. Haragudtam saját magamra, amiért ezt csinálom, miközben ott van nekem Jimin. De Hanbin volt életem első nagy szerelme, akivel nem azért szakítottunk, mert egymásra untunk, vagy éppen szanaszét csaltuk egymást. Sőt, tulajdonképpen mi nem is szakítottunk, csak nem beszéltünk, miután külföldre költözött és tiltottam mindenhonnan.

- Meg... megölelhetlek? – kérdeztem tőle a lehető leghalkabban, ugyanis attól féltem, hogy menten elsírom magam, ha rendes hangon megszólalnék.

Nem szólt semmit, csak odalépett hozzám és derekamnál fogva odahúzott magához. Nem tehetek róla, de ma már sokadjára ismét elsírtam magam, miközben azon voltam, hogy úgy szorítsam Hanbint, ahogyan csak tudom. Hiányzott az illata, hiányoztak körém fonódó karjai, hiányzott mindene. Nem akartam soha többet elszakadni tőle, ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy ott van nekem Jimin. Ő ott volt nekem, amikor mindenki más magamra hagyott, ez pedig mindennél többet jelent nekem. Igaz, nem sikerült még teljes mértékben túllépjek Hanbinen, de ha többet nem találkozunk és leszünk kettesben, akkor minden rendben lesz. Most is mondhatni rendben voltam, csak aztán eljöttem hozzá, és hagytam, hogy az érzéseiről beszéljen nekem.

Nem tudom, hogy meddig sírhattam Hanbint ölelve, de nagyon sokat segített a lelkemen. Amikor még nem költöztek el, akkor tényleg ő volt az egyetlen biztos pont az életemben. Ezért is viselt meg ilyen durván a hirtelen távozása. Mindent elmondhattam neki, mindenben segített, mindenkivel képes volt összeveszni, csak azért, hogy engem védjen. Sajnálom, hogy elment, és majdnem egy évig magamra hagyott, mert így nélküle kellett újra talpra álljak. Túl kellett magam tenni rajta, mert nem akartam életem végéig azt gyászolni, hogy a számomra legfontosabb ember elhagyott. Ezt a helyet most átvette Jimin, és csak reménykedni tudok abban, hogy ő nem hagy majd el engem. Mindenesetre örültem annak, hogy egy kicsit kettesben is beszélhettem Hanbinnal, még ha rendesen fel is kavart mindkettőnket. 

Miután kisírtam magam megettük a már teljesen kihűlt omletteket, és kaptam egy pohár kakaót is, mert régebben is mindig azt ittam hozzá. Utána még egy kicsit beszélgettünk a nappaliban, de jobbnak láttam, ha inkább a vendégszobába menekülök, mert Hanbin többször is tett olyan megjegyzést, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Érezhető volt, hogy ő sincs még túl rajtam, ezt pedig a létező összes módon éreztetni is akarta velem, de szerencsére tiszteletben tartotta azt, hogy nekem barátom van, így nem hajtott rám. Megbeszéltük, hogy reggel ő kelt majd, mert suliba sajnos mennem kell. Előtte viszont haza kell ugorjak, mert nincsen nálam semmi, na meg Hanbin anyujának ruháiban kissé furán néznének rám az emberek. Nem akartam hazamenni, mert egyáltalán nem voltam kíváncsi a felfordulásra, ami tegnap óta biztos csak rosszabbodott. De sajnos muszáj voltam legalább a tankönyveimért hazaugorjak, mert üres kézzel még sem mehettem be órákra.