- Ott! – mutatott Haeun egy asztalhoz, ahonnan éppen két srác állt fel.

- Futás – mondtam neki, azzal meg is indultam a srácok felé.

Szerintem, ha negyed órája nem keringtünk a megtelt asztalok között, akkor egyszer sem. Ez az egyik oka annak, hogy utálok plázában enni. De Haeun ragaszkodott ahhoz, hogy itt együnk, mert otthon neki kellett volna valamit alkotnia, ugyanis anyáék ma késő estig dolgoznak. Nem lepődtem meg, hogy nővérem inkább fizette nekem az ebédemet, minthogy otthon összedobott volna valamit.

Szerencsére senki sem előzött be minket – nem úgy, mint az előző három alkalommal –, így végre helyet foglalhattunk egy kétszemélyes asztalnál. Kezdtem feladni, hogy valaha találunk magunknak helyet, de a két srácnak sikerült megmentenie minket az éhen halástól.

- Komolyan mondom, hogy ennyi élettelen ember van itt – háborodott fel Haeun, amikor már lepakoltuk a cuccainkat és rákészültünk arra, hogy végre enni fogunk. – Mindig így tömve van, szóval simán betehetnének még ide asztalokat.

- Nem férne már el egy sem szerintem. Így is egymás hegyén-hátán vannak az ülőhelyek. – vontam meg a vállaimat.

- Legközelebb inkább pizzát rendelünk, vagy házhoz szállítást kérünk, mert ez brutál, de tényleg.

- Mennyi időt megspóroltunk volna azzal, ha otthon összedobsz valamit – vontam meg a vállaimat.

- Igazából, te is főzhettél volna ebédet. Azért, mert én vagyok az idősebb, nem kell mindent nekem csináljak.

- Anya téged kért meg, szóóval... – villantottam ki a fogaimat, majd kicsomagoltam a pulttól elhozott evőpálcikákat.

Nővérem nem válaszolt nekem semmit, csak az orra alatt motyogott valamit, amit a hangzavar miatt sajnos nem hallottam. Bár szerintem jobb is, mert szokásához híven biztos rám tett valami epés megjegyzést. Többször is mondta már, hogy egyáltalán nem szeret nővér lenni, mert példát kellene mutatnia nekem, amiben állítása szerint egyáltalán nem jó. Szerintem meg nagyon is jó nővér. Nála jobbat nem is kívánhatnék. Gondoskodik rólam, aggódik értem, mindig ott van nekem, és engem mindig maga elé helyez. Pontosan ezekért az apróságokért van bűntudatom, amiért Jimin titokban velem kavar. Egyáltalán nem ezt érdemli Haeun.

- Lehet egy kérdésem? – szólalt meg nővérem egy kicsivel később, mikor már javában ebédeltünk. Hümmögtem egyet, hogy persze, mert tele volt a szám, és nem akartam úgy beszélni. – Jimin mondott neked valamit rólam az elmúlt időben?

- Mármint? – motyogtam, mikor már lenyeltem az előbb bevett falatot.

- Nem tudom – sóhajtott fel. – Nem akarlak untatni ezzel, de úgy érzem, hogy talán te tudsz valamit. Az utóbbi időben rengeteg időt töltesz Jiminnel, szóval biztosan beszélt neked rólam.

- Nem igazán – válaszoltam, majd nyeltem egy hatalmasat, mert hirtelen izzadni kezdtem, és a gyomrom is görcsbe rándult.

- Tényleg? Nem mondta, hogy megunt volna? Vagy, hogy szakítani akarna velem? Az utóbbi időben úgy érzem, hogy egyáltalán nem élvezi a társaságom, és nem is szívesen találkozik velem. Mindig nekem kell nyaggatnom, hogy hagy mehessek át hozzá, hogy egy kicsit kettesbe lehessünk.

- Nem tudom, hogy miért viselkedik így. Nekem semmit nem mondott rólatok, bár nem is nagyon szoktunk beszélgetni. Inkább csak filmezünk, meg sorozatokat nézünk. – vontam meg a vállaimat.

Iszonyat rosszul éreztem magam, amiért hazudtam neki, de nem tehettem mást. Jiminnel megbeszéltük, hogy adunk egymásnak egy kis időt, amíg rájövünk arra, hogy mi is van pontosan közöttünk. Haeunt viszont látszólag nagyon megviselte, hogy Jimin egyre jobban hidegül el tőle. Nem tudtam, hogy mit kellene, mondjak neki, mert nem akartam, hogy még rosszabb legyen a kedve.

- Nem tudom, hogy mit rontottam el – sóhajtott fel. – Nagyon szeretem Jimint, de úgy érzem, hogy ő már elhidegült tőlem.

- Miért nem beszélsz vele akkor?

- Akárhányszor felhozom ezt, leint és közli velem, hogy minden a legnagyobb rendben. Sosem néz a szemeimbe, mindig én kezdeményezem a csókokat, és szerintem hetek óta nem aludtunk együtt. Nem tudom, hogy mit kellene, tegyek. – temette az arcát tenyereibe.

- Próbáljak meg vele én is beszélni? Mondjuk nem hiszem, hogy nekem bármit is mondana, de egy próbát megér, nem? – erőltettem magamra egy apró mosolyt, mire nővérem azonnal rám kapta a tekintetét.

- Tényleg megtennéd? – kérdezte elcsukló hangon. Szemei könnyektől csillogtak, én pedig egyre szánalmasabbnak és bunkóbbnak éreztem magam. Hogy tehetem ezt a saját nővéremmel...

- Persze – válaszoltam. – Szívesen beszélek Jiminnel, hátha észhez tér.

- Köszönöm – törölte meg a szemeit. – Te vagy a legjobb.

- Ugyan – intettem egyet, majd úgy döntöttem, hogy inkább folytatom az evést, bár már egyáltalán nem voltam éhes. Elment az étvágyam, helyét pedig a hányinger és a gyomorgörcs vette át. A kurva életbe...

Néma csendben fogyasztottuk el végül az ebédünket. Haeunon látszott, hogy teljesen máshol jár jelenleg, gondolom Jiminen agyalt gőz erőkkel. Én pedig csak ültem és igyekeztem nem elbőgni magam. Rossz embernek éreztem magam, aki hazudozik és undorítóan viselkedik. Egyszerűen saját magamtól rosszul voltam, amiért ezt csinálom a saját nővéremmel.

Végül úgy döntöttem, hogy írok egy üzenetet Jiminnek, miszerint szeretnék ma vele beszélni. Haeunnek délután úgy is órája lesz, szóval lesz időm kettesben lenni a barátjával. Igazából én magam sem tudtam, hogy mit kellene átbeszélnünk, mert előző héten pontot tettünk az i-re. Megbeszéltük, hogy mindketten ugyanazt akarjuk, viszont egyelőre mindenki előtt titkolni fogjuk, mert először nekünk kettőnknek kell tisztázni a dolgokat. Utána jöhetnek a többiek, legelőször is Haeun, majd anyáék...

Miután végeztünk az ebéddel, megkértem nővéremet, hogy dobjon el Jimin házára, mert most fogok beszélni vele. Megígértem neki, hogy amint eljövök tőle azonnal felhívom, és elmondok neki mindent. Nem tudom, hogy mit fogok ismét hazudni neki, de ezen majd ráérek akkor agyalni, ha már tényleg eljöttem a barátjától.

- Szia, Naeun – nyitott nekem ajtót Jimin, viszont mosolya azonnal leolvadt az arcáról, amikor meglátta az arckifejezésemet.

Azonnal elsírtam magam, amint becsukta utánam lakásának ajtaját, és karjaiba menekültem, mert jelenleg ezt láttam a legjobb döntésnek. Azt akartam, hogy öleljen át jó szorosan, és el se engedjen egészen addig, amíg ki nem sírom neki a lelkemet. Csodálom, hogy egészen eddig sikerült visszatartanom a sírógörcsömet, mert amikor Haeun megölelt a kocsiban, már akkor majdnem kitört belőlem a zokogás. Valahogy viszont még is sikerült visszatartanom, de amikor megláttam Jimint, utat engedtem a könnyeimnek.

- Mi történt? – kérdezte nővérem barátja, amikor nagy nehezen betámogatott a konyhába, és leültetett az egyik székre. – Összekaptatok Haeunnal?

- Nem – motyogtam, majd ittam egy kortyot a nekem adott pohár vízből. – Csak rosszul érzem magam, nagyon.

- Miért?

- Haeun arra kért, hogy beszéljek veled. Mondta, hogy teljesen elhidegültél tőle, és találkozni sem akarsz vele. Tanácstalan, nem tudja, hogy mit rontott el, és magát hibáztatja, amiért így viselkedsz vele. Én meg csak ültem előtte, mint egy szardarab, és hallgattam, amint kisírja nekem a lelkét. Nem tudtam semmit sem mondani konkrétan, annyira lesokkolódtam, ezért megjátszottam magam, meg hazudtam neki. Annyira rossz embernek érzem magam ezért, Jimin. Hazudozok a saját nővéremnek, megjátszom magam előtte, félrevezetem miközben én vagyok a fő oka annak, hogy szarul érzi magát. – fakadtam ki teljesen.

Egyáltalán nem érdekelt, hogy jelenleg úgy zokogok, mint egy kisgyerek, muszáj volt magamból kibeszélnem mindent. Jelenleg pedig csak is Jiminnek tehettem meg ezt, mert még Rina sem tud semmiről.

- Faszomat – sóhajtott fel Jimin, azzal letérdelt elém a földre és két kezemért nyúlt.

Nem láttam olyan jól, mert könnyeim még mindig sorra folytak végig az arcomon, de nagyjából ki tudtam venni, hogy sikerült az ő hangját is szépen elrontanom. Nem elég, hogy én egy utolsó seggnek érzem magam, most ő is annak fogja, remek...

- Az a baj, hogy nem tudok erre, mit mondani – sóhajtott fel Jimin, miközben szájához emelte a kezeimet, és nyomott rájuk egy-egy apró puszit. – Sajnálom Haeunt, de én nem tudom magamat megjátszani előtte. Én nem tudok úgy a szemeibe nézni, hogy egyáltalán nem élvezem már a társaságát. Nem szeretek vele kettesben lenni, nem szeretem már megcsókolni, az együtt alvásról pedig ne is beszéljünk. Szakítani szeretnék vele, mert ez az egész olyan igazságtalan. Az egész kibaszott helyzet az, és úgy érzem, hogy sokáig már nem bírom ezt csinálni.

- Ha szakítasz vele teljesen össze fog törni, ugye tudod?

- Igen, ezzel tisztában vagyok. De sokkal igazságosabb lenne, ha mindent elmondanánk neki. Le kellene ülni vele beszélni, miközben szemtől-szembe elmondjuk neki, hogy mi van. Eleinte biztosan haragudna ránk, de tisztában van azzal, hogy nem te irányítod azt, hogy kibe szeretsz bele. Nem mi akartuk ezt így, Naeun. Ezért meg felesleges magadat hibáztatni, mert ha így folytatod, akkor tönkre teszed magadat. – mondta a lehető legnyugodtabb hangon, miközben kézfejeimet cirógatta.

- Persze, hogy magamat hibáztatom, mert a nővéremről van szó – szipogtam.

- Szakítok vele, jó? Megérdemli, hogy végre megtudja az igazságot. Sajnálom, hogy hagytam eddig húzni ezt az egészet. Már akkor végeznem kellett volna vele, amikor először megcsókoltalak. – húzott le magához Jimin a földre.

Nem szóltam semmit, mert egyszerűen nem tudtam mit mondani. Egyáltalán nem könnyebbültem meg attól, hogy Jimin szakítani fog Haeunnel, sőt ha lehetséges, akkor még szarabbul éreztem magam. Nem akartam, hogy ez történjen. Ha tudom, hogy ennyire beleszeretek Jiminbe, akkor inkább egy egész életre bezárkózom a szobámba, és addig ki sem jöttem volna onnan, amíg végleg el nem felejtettem volna, hogy kis is az a Park Jimin.

Nővérem barátja sóhajtott egy hatalmasat, majd közelebb húzott magához, így már ölében ültem. Nem néztem szemeibe, mert a bűntudat egyszerűen nem akart békén hagyni. Képtelen lettem volna Jimin szemeibe nézni, miután az előbb mondta ki, hogy szakítani fog Haeunnel, méghozzá miattam.

- Haeunnek meg kell értenie, hogy mindkettőnknek jobb az, ha nem vagyunk együtt – suttogta, majd letörölte könnyeimet az arcomról.

Már abbahagytam a sírást, de még koránt sem éreztem jól magam. Szerintem most egy darabig nem is fogom. Addig biztosan nem, amíg nem látom a nővéremet újra mosolyogni. Ha Jimin tényleg szakít vele, akkor sajnos nem valószínű, hogy az elkövetkezendő hetekben ez megtörténik majd. Én csak abban reménykedtem, hogy Haeun nem törik majd össze teljesen.

Jimin nyomott egy apró puszit az államra, majd gyengéden arcom jobb oldalát kezdte cirógatni. Behunytam a szemeimet, mert nagyon is jól esett a gyengédsége. Igyekeztem nem Haeunon agyalni, ugyanis akkor igaza lesz Jiminnek, és tényleg tönkre fogom tenni magamat.

- Most már jobb egy kicsit? – kérdezte Jimin, mire bólintottam egy aprót egy hatalmas sóhajtás társaságában. – Akkor jó – mosolyodott el, majd kaptam egy puszit a homlokomra is. – Vettem neked csoki pudingot, kérsz?

- Aha – válaszoltam, majd én is megtöröltem szemeimet még egyszer a biztonság kedvéért, hogy most már végleg eltüntessem őket az arcomról.

- Akkor keljünk fel innen – mondta, mire azonnal lemásztam róla, mert nekem köszönhetően esélye sem lett volna felkelni. – Segítesz? Asszem teljesen elzsibbadtak a lábaim – nevetett fel.

Megpróbált magától felkelni a földről, de nem járt sikerrel, ezért nekem kellett felkaparjam őt onnan. Szegénynek száztű volt a lábában, így kellett pár perc, amíg végre meg bírt mozdulni. Jót szórakoztam rajta, mert nagyon vicces fejeket vágott. Egyszer „véletlen" meglöktem a bal lábát, mire szegény konkrétan felordított, annyira zsibbadt neki. Ma először nevettem, illetve éreztem magam jól, és ezt is csak Jiminnek köszönhetem. Ha vele vagyok, akkor tényleg nem szabad szomorú dolgokra gondoljak, azok ráérnek majd akkor, ha egyedül leszek a szobámban.