- Akkor majd nyolcra jövök – nyomott egy apró csókot Jimin nővérem ajkaira, amit én kénytelen voltam premier plánba végignézni.

- Okés – mosolyodott el Haeun, majd kiszállt az anyós ülésről. Kiadtam neki a sporttáskáját, amit mindig magával hoz, amikor próbái vannak, nővérem pedig integetve kísérte figyelemmel, amint Jimin kihajt a parkolóból.

Nyeltem egy hatalmasat, ugyanis vasárnap óta ma találkoztam először Jiminnel. Annyira szerettem volna a tőle kapott pandás pólót húzni, de nem volt elég bátorságom hozzá, így csak egy random rózsaszín valamire esett a választásom. Nem mertem nővérem barátjára nézni, ugyanis alapból zavarban voltam, mert nem igazán tudtam, hogy mit kellene, kezdjek magammal. Úgy csinálni biztosan nem tudok, mintha nem történt volna közöttünk semmi, és bevallom őszintén, hogy nem is akarok. Önmagamat akarom adni Jimin mellett, nem pedig elnyomni az érzéseimet és szótlanul ücsörögni egészen nyolcig.

- Elmegyünk moziba? – kérdezte, mire bólintottam egy aprót, bár szerintem ő már rég eldöntötte, hogy hova megyünk, ugyanis nem a lakása felé tartottunk. – Remélem, adnak valami jó filmet, és nem kell valami nyomi mesére beüljünk.

- Pedig szerintem a Kis kedvencek titkos élete kettő biztosan izgalmas lehet – vontam meg a vállaimat, mire Jimin összeráncolt szemöldökökkel pillantott rám a visszapillantóból.

- Azt akarod nézni?

- Nem, csak mondtam, hogy ez a mese tuti nem nyomi – mondtam, mire Jimin hümmögött egy aprót és közölte velem, hogy akkor ezt fogjuk nézni. Oké, ez az egész tényleg nem arra ment ki, hogy ezt nézzük, hiába tetszett baromira a mese első része.

Ezek után nem szóltunk egymáshoz egészen addig, amíg be nem értünk a plázába. Érezhető volt a feszültség közöttünk, még sem szóltunk semmit sem. Szerintem mindketten arra vártunk, hogy a másik felhozza azt a bizonyos vasárnapi beszélgetést, de úgy tűnt, nem mostanában fog megtörténni. Lehet, hogy nem is kellene beszéljünk róla, mert akkor mind a ketten beismertük, hogy valójában egymást akarjuk. Az részletkérdés, hogy nem lehet, de legalább tisztában vagyunk már egymás gondolataival.

Miután Jimin vett két jegyet a Házi kedvencek titkos élete második részére, elszaladtam mosdóba, mert ez már kiskorom óta berögződött, miszerint mozi előtt el kell menni vécére, mert a halálnak sincs kedve átmászkálni az embertömegen, na meg a háromnegyed mozin sem, hogy aztán lemaradj tíz percről. Mire visszaértem, nővérem barátja két nagy adag pattogatott kukoricával és két extra méretű kólával várt. Fogadnom kellett volna arra, hogy vesz nekem valamit, hiába mondtam el neki vagy hatszor, hogy sem éhes, sem szomjas nem vagyok.

- Köszönöm – forgattam meg a szemeimet, majd elvettem tőle a nekem szánt csupa egészséges élelmiszereket.

- Azt hittem, hogy a pandás pólódba jössz – mondta, amikor már arra vártunk, hogy beengedjenek a terembe, ahol játszani fogják a mesét.

- Miért?

- Mert ahogy láttam, eléggé tetszett – mosolyodott el.

- Tényleg tetszett, de nem volt elég bátorságom felvenni.

- Miért nem? Csak mi ketten tudjuk, hogy mire is utal pontosan a gondolatfelhőbe írt szöveg. – mondta, mire szívem heves kalapálásba kezdett, tenyereim pedig azonnal leizzadtak.

- Akkor majd legközelebb felveszem – mondtam, de igyekeztem kerülni a szemkontaktust, mert sikeresen zavarba jöttem. Nem gondoltam volna, hogy felhozzuk ma ezt a témát...

- Rendben – válaszolta, majd a terem ajtaja felé biccentett, ahol már engedték be az embereket.

Mivel nagy részben kisgyerekek és szüleik voltak, így megbeszéltük, hogy majd csak utolsókként megyünk be a terembe. Úgy is van még negyed óránk a mese kezdetéig, szóval ráérünk. Nem tudom, hogy miért izgultam ennyire, mert annyiszor voltam már kettesben Jiminnel az elmúlt hónapokban. Ez a találkozás viszont most más volt, de nem tudnám megfogalmazni, hogy pontosan miért is.

Szerencsére sikerült egy olyan helyet kapnunk, ami viszonylag távolabb volt az emberektől, így nem kellett a sikítozó, folyton mozgó gyerekekkel törődjünk. A fal mellett ültem, Jimin pedig a jobbomon, így ha esetleg ki is akarnék menni a mosdón, akkor elsősorban rajta, na meg még vagy húsz emberen kellene, átmásszak. Remek, a lehető legjobb hely, mit ne mondjak, hiába nem ülünk a többi ember nyakában.

A mese elkezdődött, én pedig megfogadtam magamban, hogy nem fogok elpillantani a vetítővászonról, mert akkor tuti nem figyelnék a filmre, csak is Jimint bámulnám. Minden erőmmel azon voltam, hogy lényegében figyelmen kívül hagyjam a mellettem ülőt. Arra viszont nem számítottam, hogy szintem másodpercenként kommentálni fogja a történéseket és a vállamra fogja hajtani a fejét, ezzel átlépve azt a bizonyos személyes tér vonalát. Igyekeztem csak bólogatással válaszolgatni neki, de hát természetesen nem elégedett meg ennyivel, ezért addig böködött, amíg neki nem szenteltem a figyelmem száz százalékát. Komolyan mondom, hogy pontosan úgy viselkedett, mint a körülöttünk nevetgélő és vihogó gyerekek.

- Neked melyik a kedvenc állatod? – kérdezte.

- A macska. Neked?

- Hát, a tengerimalac eléggé aranyos, de a Kakas nevű kutyával sincsen bajom – vonta meg a vállait. – Teljesen logikus egy kutyának ilyen nevet adni – kuncogta el magát.

- Nem is emlékeztem arra, hogy ennyire idegesítő vagy filmnézés közben – forgattam meg a szemeimet, miközben az orrom alatt motyogtam abban reménykedve, hogy talán nem hallja meg kedves szavaimat.

- Idegesítő vagyok?

- Eléggé – mondtam kertelés nélkül. Most minek hazudjak?

- Bocsánat, én csak örülök, hogy végre kettesben vagyunk és hajlandó vagy beszélni velem.

- Eddig is beszéltem veled – ráncoltam össze a szemöldökeimet.

- Hát, az enyhe túlzás – húzta el a száját. – Azt hittem, hogy haragszol vagy valami.

- Nem haragszom – válaszoltam. – Csupán nem tudom, hogy hogyan kellene viselkednem.

- Én sem tudom, de nem akarok távolságtartó lenni veled.

- Én sem akarok veled az lenni – eresztettem el egy apró mosolyt.

- Akkor meg beszélj hozzám, ne csak bámulj magad elé, mert az agyamra tudsz menni ezzel.

- Igenis, főnök – forgattam meg a szemeimet, majd közöltem vele, hogy most már figyelje a mesét, mert végre megjelent a fehér tigris is.

Nem válaszolt semmit, csak kivillantotta fogait és a vállamra döntötte a fejét, miközben még a felkaromat is átölelte kezeivel. Elmosolyodtam, mert aranyosnak találtam bújós énjét, amit eddig nem ismerhettem meg annyira. Nem bántam, hogy kényelmetlen volt a póz, az volt a lényeg, hogy Jimin itt volt mellettem, és nem bánta meg a vasárnap történteket.

A mese egyébként nagyon tetszett, főleg a stáblista utáni jelenet, de véleményem szerint nem körözte le az első részt. Jimin is hasonló véleményen volt, mint én, amit a mozi teremből kivezető út közben beszéltünk meg. Nővérem barátja kitalálta, hogy éhes, ezért menjünk és együnk valamit. Nem tudom, hogy a nagyméretű popcorn és az extra kóla miért nem volt elég neki, amikor még az enyémből is kért. A McDonald'snál kötöttünk ki, én csak egy pohár fantát kértem, amíg Jimin szerintem vagy három szendvicset. Hogy tud ennyit enni, de tényleg...

- Mit akarsz csinálni nyolcig? – kérdezte tőlem, amikor nagy nehezen sikerült helyet találjunk magunknak.

- Nekem igazából teljesen mindegy – vontam meg a vállaimat.

- Nekem is – válaszolta, majd beleharapott egy jó nagyot a kért szendvicsébe, amit én csak mosolyogva néztem. – Hideg van kint, szóval felmehetnénk a lakásomra.

- Már fél hét van. Megéri nagyjából egy órára?

- Meg – válaszolta egy sejtelmes mosoly kíséretében. Én tényleg próbáltam nem rosszra gondolni, de arckifejezéséből csak is mocskos dolgokra tudtam következtetni.

Úgy döntöttem, hogy csendben iszogatom inkább a továbbiakban a kért fantámat, amíg Jimin elégedett fejjel tömi a majmot. Eléggé élvezhette, hogy szinte mindig sikerül zavarba hoznia, mert a már-már ijesztő vigyor még akkor sem tűnt el az arcáról, amikor már a kocsija felé tartottunk, hogy a lakására menjünk.

- Kezdesz megijeszteni – nevettem el magam, amikor már nem bírtam tovább tűrni furcsa arckifejezését.

- Miért?

- A fejed – böktem arca felé a mutatóujjammal.

- Mi van vele? – ráncolta össze szemöldökeit.

- Ijesztő.

- Mert? – nevette el magát. – Én csak örülök, hogy ilyen jól elvagyunk, ennyi az egész.

- Eddig is elvoltunk, szóval nem igazán értelek.

- Ah, Naeun – sóhajtott fel. – Amikor elzavartalak a lakásomból, azt hittem, hogy soha többet nem fogsz hozzám szólni, amit amúgy meg is értettem volna, mert tényleg faszul viselkedtem veled. Aztán, amikor beszéltem Rinaval és Byuljival, tökre magamat kezdtem okolni, amiért teljesen magadba zuhantál. Amikor viszont hajlandó voltál beszélni velem, teljesen megkönnyebbültem, mert tényleg nagyon fontos vagy nekem, és egyáltalán nem akarlak elveszíteni. Szóval örülök, hogy annak ellenére is ilyen jól elvagyunk, amik történtek közöttünk. – mondta, mire bólintottam egy aprót, mert igaz, többször is említette már, hogy fontos vagyok neki, azért jól esett újból hallani.

- Nekem is fontos vagy, Jimin – válaszoltam hosszabb tanakodás után. – És én sem akarlak elveszíteni téged, szóval pontosan ezért viselkedek veled úgy, vagyis próbálok meg úgy viselkedni veled, mintha nem „kaptunk volna össze" – mutattam idézőjeleket az ujjaimmal, ugyanis hivatalosan nem vesztünk össze, csupán elzavart a lakásáról, mert nem akartam elfogadni, hogy Haeunt választotta helyettem.

- Akkor jó – mosolyodott el, miután azt hiszem, hogy sikerült megnyugtassam. – Na, menjünk, mert nemsokára nyolc óra, és mennem kell a nővéredért.

- Rendben – szálltam be mellé az anyósülésre, ugyanis most nem volt itt Haeun, hogy a hátsó ülésre kelljen, üljek.

Kifejezetten boldog voltam, amiért tudatta velem, hogy igenis fontos vagyok neki, és nem szeretné, ha másként viselkednénk egymással, mint ahogyan azt eddig tettük. Én is ezen a véleményen voltam, ugyanakkor nehéz volt átlagosan viselkedjek, miközben minden egyes porcikám a gyengéd érintései után sóvárgott. Na, meg azért azon a vasárnapi szájon puszin sem tudtam még rendesen túltenni magam, mert olyan váratlanul ért, hogy nem tudtam lelkileg felkészülni rá. Jiminnek valahogyan mindig sikerül meglepnie engem. Mondjuk nem mintha bánnám...