Mielőtt közelebb kerültem volna Jiminhez, volt egy olyan időszakom, amikor nem mentem sehova, nem beszéltem senkivel, sőt a telefonom is napokig kikapcsolva hevert az éjjeliszekrényem legalsó fiókjában. Magamra zártam az ajtót, és még a családtagjaimmal sem voltam hajlandó beszélni, ugyanis a napjaimat sorozatozással töltöttem. Egyben volt fenomenális és borzasztó érzés is. Mivel nagyon szeretek sorozatozni, így nem bántam, mert kedvemre végezhetem ki a jobbnál jobb alkotásokat. Viszont ott volt a negatív hatása, ami abban mutatkozott meg, hogy megszüntettem a körülöttem lévőkkel a kapcsolatot. A nap huszonnégy órájában a sötétben feküdtem, enni szinte nem is ettem, inni is csak azért, hogy ne száradjak ki, és kerüljek kórházba. Egy idő után elnyelt a szobám sötétsége és teljesen magamba zuhantam. Hiába néztem sorozatokat, nem sikerült lekötniük, ezért is döntöttem úgy, hogy véget vetek a hónapokig tartó depressziónak.

Nem gondoltam volna, hogy valaha ismét a szobámba menekülök, de miután Jimin elutasított, nem volt más választásom. A bűntudat egyszerűen megemésztett, nem bírtam enni, ha meg sikerült is, azt szinte azonnal kihánytam. Miután nagy nehezen elküldtem a nővéremet a szobámtól, álomba sírtam magam, miközben hol Jiminre, hol pedig a nővéremre gondoltam. Nem tudtam, hogy jelenleg a kialakult helyzetet, Haeunt, Jimint vagy saját magamat gyűlöltem a legjobban. Szerintem mindent és mindenkit is.

Hétfőn nem mentem suliba, mert hiába keltem már fel fél hatkor, nem vitt rá a lélek arra,hogy kikeljek az ágyamból. Rosszul éreztem magam, fájt a fejem, görcsölt a hasam és szerintem lázam is volt. Viszont a családból senki sem törődött velem különösebben, senki sem jött be hozzám megkérdezni, hogy miért vagyok még mindig itthon. Rosszul esett, de mondjam azt, hogy megszoktam már? Igaz, a nővérem és apa azért törődnek velem, de Haeun gondolom most haragszik rám, amiért nem mondtam el neki semmit sem tegnap, apa meg valószínűleg dolgozok, így már azelőtt elment itthonról, hogy én felkeltem volna. Anya? Nos, anya lehet, hogy itthon van, de nem különösebben érdeklem őt, pedig a szülinapom utólagos megünneplése miatt elhittem, hogy talán fontos vagyok neki. De nem, senkinek sem vagyok elég fontos.

Az egész napot végigfetrengtem és szenvedtem, szerintem olyan délután három körül lettem valamennyire jobban, mert akkor már nem forrt a testem és hányingerem sem volt már. Levánszorogtam a konyhába és hoztam fel a szobámba két üveg másfél literes vizet. Akartam valami kaját is, de amint kinyitottam a hűtőt, elkapott a hányinger, ezért azonnal becsuktam, mert nem akartam ismét kidobni a taccsot, ahogyan azt előző este jó párszor megtettem.

- Naeun? – hallottam meg nővérem hangját, amikor már a lépcsőn osontam fel a szobámba, örülve a fejemnek, amiért senkivel sem találkoztam. – Naeun, nem voltál ma suliban? Hívott Rina és aggódik érted, amiért nem válaszolsz neki.

- Nem éreztem jól magam – vontam meg a vállaimat, miközben igyekeztem semleges maradni és nem mutatni, hogy a sírás határán állok. – De holnap már megyek.

- Még mindig nem vagy hajlandó velem beszélni, igaz?

- Sajnálom... – motyogtam, azzal konkrétan berohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót.

Zokogva borultam be az ágyba, fejemet a nővéremtől kapott pandás kispárnámba nyomtam és kiengedtem mindent. Sikítottam egy hatalmasat, miközben idegesen ütögettem a nagypárnámat. Szerintem, ha valaki látott volna, akkor elkönyvelt volna idiótának, akinek sárgaházban a helye, mert elképzelhető, hogy dühkezelési problémákkal is szenved. Hát, jelenleg úgy is éreztem magam, mint aki egy elmegyógyintézetből szökött.

Hazudtam Haeunnak, mert másnap sem mentem suliba. Nem volt erőm, pedig reggel felkeltem a megszokott időben. Amikor viszont belegondoltam abba, hogy emberek közé kell mennem, rosszul lettem, és inkább elbújtam a takaróm alá, ahol ismét sírtam. De legalább be tudtam pótolni a The Walking Deades lemaradásomat, mert az elmúlt hetekben nem néztem. Az volt a gáz, hogy még a kedvenc sorozatomról is Jimin jutott eszembe, így végül egy thai bl sorozatnál kötöttem ki, mert attól legalább nem éreztem magam egy utolsó senkinek.

Anya és apa is beszélni szeretett volna velem, de mindkettejüket elutasítottam. Sajnáltam őket, de ha meglátták volna, hogy hogyan nézek ki, akkor tuti leszedették volna a szobám ajtaját, hogy még véletlenül se tudjak bezárkózni. Amikor még régebben szintén ilyen pocsék állapotban voltam, anya akadt ki a legjobban Volt, amikor kiabált, elhordott mindennek, de olyan is, amikor könyörgött azért, hogy nyissam ki az ajtót és beszéljek vele. Értem én, hogy aggódott értem, vagy mi, de ha egyszerűen nincsen kedvem senkihez, akkor nincsen kedvem senkihez. Ennyi.

Igazából nem lepődtem meg, amikor szerdán beállított Rina, de hozzá sem volt kedvem. Tudom, hogy nem volt túl szép dolog, de inkább a thai bl sorozatokat választottam, mint a legjobb barátnőmet. Esküszöm, hogy a meleg srácokat látva nem éreztem magam a béka segge alatt, de ha abbahagynám. akkor tuti ismét sírnék és a nyomorult életem gondolkoznék. Szóval barátnőmet is elküldtem, ahogyan a családtagjaimat is. Mondjuk, hallottam, amint rólam beszélnek a folyosón, és nem esett éppen a legjobban, pedig amúgy csak az igazságot tárgyalták meg.

- Történt vele valami, ami miatt ismét magába zuhant? – kérdezte Haeun a többiektől. Anya, apa és Rina voltak csak vele, de szerintem pont elég volt ahhoz, hogy jól megvitassanak.

- Van egy tippem, hogy kihez lehet köze – mondta Rina.

- Kihez? – kérdezte egyszerre anya, apa és Haeun.

- Egy ideje Naeunnek nagyon tetszik valaki. Volt közöttük valami, de szerintem történt valami rossz, amiért így viselkedik. Amikor szombaton buliba voltam vele, akkor még minden a lehető legnagyobb rendben volt.

- Amikor hazajött vasárnap, láttam rajta, hogy valami baja van, de nem volt hajlandó elmondani nekem – sóhajtott fel nővérem.

- Azóta viselkedik ilyen furán – mondta apa.

- Nem akarom, hogy ismét teljesen magába zárkózzon és depressziós legyen. Elég volt egyszer átélni, megfogadtam, hogy sosem fogom hagyni, hogy olyan mélyre zuhanjon. – mondta nővérem. Ha nem ilyen helyzetben lennék most, akkor talán még meg is mosolyogtatott volna kedvessége, de így semmilyen érzelmet nem sikerült kiváltania belőlem.

Annyira utálok ilyen lenni. Utálom üresnek érezni magam, ahogyan azt is, hogy a mellkasom vasárnap óta szorít. Nehezen veszem a levegőt és érzem, hogy valami nincsen rendben. Ez mind azért van, mert bűntudatom van? Vagy az is közrejátszik, hogy Jimin elutasított? Szerintem jelenleg úgy minden ellenem van, ezért nem tudom lereagálni emberi módon a történéseket. De ha egyszerűen annyira szerencsétlen a helyzet... Mit tehetnék? Most azon vagyok, hogy elfelejtsem Jimint, és ne gondoljak a szombati bulira, ami életem egyik legszebb napja volt. Ahhoz, hogy elfelejtsem nővérem pasiját pedig jó sok sorozatra és magányosan töltött napra van szükségem.

- Nem fogjuk hagyni, hogy Naeun megint magába forduljon! – mondta anya, én pedig tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg tényleg így is gondolja mindenki. Érdekes, most hirtelen fontos lettem mindenkinek...

Miután elment Rina, síri csend lett a házban, én viszont kivégeztem a második meleg sorozatot is. Kinyitottam egy kicsit a szobám ablakát, mert elhasznált levegő szag volt. Na, meg azért vasárnap óta ki sem léptem a házból, szóval lehet rám fért egy kis friss levegő. Amint megcsapott a hűvös decemberi időjárás, testemet átjárta a libabőr de nem bántam. Igaz, fáztam, de egyben jól is esett a friss levegő. Pár percig nézelődtem, amikor viszont már teljesen kihűlt a szobám, becsuktam az ablakokat és lehúztam a redőnyt, hogy ismét a már megszokott sötétségbe meneküljek.

Bekapcsoltam a telefonomat, mert kíváncsi voltam, hogy mégis kik kerestek az elmúlt napokban. Rina neve szerintem vagy hatvanszor szerepelt a legutóbbi hívásoknál, ahogyan Byulji és még pár osztálytársam neve is. Elmosolyodtam, mert olyan nevek is ott voltak, akikre egyáltalán nem számítottam, hogy érdeklődni fognak utánam. Amikor megpillantottam Jimin nevét, hasam azonnal görcsbe rándult és szám íze keserű lett, ezért inkább ki is kapcsoltam a telefonomat. Azt hittem, hogy négy nap teljes elszigeteltség segíteni fog, de ezek szerint tévedtem. Akkor még mennyit kell szenvedjek ahhoz, hogy végre kiszeressek Jiminből? Mikor tudok majd ismét csak a nővérem helyes pasijaként tekinteni rá?

A péntekem és a szombatom szintén thai bl sorozatok nézésével telt. Vasárnap reggelre sikerült öttel végezzek egy hét alatt. Azt hiszem ez rekord, mert volt olyan, aminek most jött ki a harmadik évada. Úgy éreztem magam, mint egy zombi, aki egy hete karanténban van. Egyébként fogytam is. Erre akkor jöttem rá, amikor át akartam húzni a pizsamanadrágomat úgy négy nap után, de az újonnan választott darab, lecsúszott rólam, pedig eddig tökéletes volt rám. Eddig sem volt valami izompacsirta, de így még közelebb kerültem ahhoz, hogy elől deszka, hátul lécként tekintsek magamra. Bezzeg Haeun... neki kerek feneke van, nagy mellei és lapos hasa. Aztán itt vagyok én, akinek igaz, hogy lapos a hasa, de nagyjából senki sem mer hozzáérni, mert fél, hogy összetörök.

- Nem hiszem, hogy be fog engedni – hallottam meg nővérem hangját vasárnap fél kettő után három perccel. Éppen zenét hallgattam és a twittert lapozgattam a laptopomon, de pont véget ért a zene, ezért hallottam nővéremet. – Egy hete senkivel sem hajlandó beszélni.

- Majd meglátjuk – mondta Jimin, azzal már kopogott is hármat a szobám ajtaján.

Szemeim hatalmasra tágultak, de meg sem mozdultam, mert teljesen ledermedtem. Miért akar hozzám bejönni Jimin, amikor ott van neki Haeun? Egyáltalán biztosan ő az? Nem lehet, hogy csak beképzelem a hangját? Kezdek megőrülni?

- Naeun, én vagyok az. Beengedsz, kérlek? – szólalt meg ismét a Jimin hangjához nagyon hasonlító srác. Jiho az talán?

- Mondtam, hogy hagyjad, mert felesleges – mondta nővérem, és hiába nem láttam, tudtam, hogy megvonta vállait, mert mindig ezt szokta csinálni.

- Naeun, elhoztam a szülinapi ajándékodat, amit még nem volt alkalmam odaadni neked – próbálkozott továbbra is.

Ekkor sajnos már biztos voltam abban, hogy Jimin az, mert ő az egyetlen, aki még nem adta oda a szülinapi ajándékomat. Azt mondta, hogy nem akarja odaadni a nővérem előtt. Akkor most miért hozta fel előtte? Ez valami vicc, vagy mi a szar?

- Én a te helyedben beengedném magamat, mert nem csak egy pólót csináltattam neked, hanem többet is – mondta, mire behunytam a szemeimet és vettem egy hatalmas levegőt.

- Milyen ajándék? Milyen póló? Miről beszélsz? – értetlenkedett Haeun, de Jimin csak leintette, hogy most inkább menjen el, mert velem akar kettesben beszélni.

Nem tudom, hogy Jiminnek miért sikerült elérni alig tíz perc alatt azt, amit a családomnak és a legjobb barátnőmnek egy hét alatt nem sikerült. Felkeltem az ágyból, és kicsit sem törődve azzal, hogy hogyan nézek ki, az ajtóhoz sétáltam. A kulcsra tettem a kezemet, de nem tudtam azonnal elfordítani jobbra. Fejemet az ajtónak döntöttem és nyeltem egy hatalmasat.

- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e – motyogtam olyan halkan, ahogyan csak tudtam.

- Próbáljuk meg, Naeun – válaszolta olyan gyengéden, hogy sikerült sikeresen elérnie azt, hogy szívem hevesen kalapálni kezdjen.

Rendben van, Jimin. Próbáljuk meg. De így nem fog menni az, hogy túllépjünk egymáson. Miért csókoltál meg, utasítottál el és jöttél ide? Annyira nem értelek, de nincs elég bátorságom ahhoz, hogy ezt el is mondjam neked. Nagyon fáj, amiért vasárnap elküldtél tőled, de teljesen igazad volt. Nem érezheted két ember iránt ugyanazt. Nyilván, hogy Haeun választottad, mert ő barátnőd, de akkor most miért vagy itt? Miért hoztad el a szülinapi ajándékomat és miért akarsz beszélni velem? Megsajnáltál, mi? Gondolom a nővérem folyton rólam panaszkodott, te pedig megelégelted, ezért vagy most itt. Bárcsak egyszer azért akarnál velem beszélni, mert valóban szeretnél, nem csak a nővérem utasítása miatt.