Ella szemszöge

Nem, nem nem, és nem.

Csak ez az egy szó ismétlődött a fejemben. Nem tudtam megfordulni, és szerintem leginkább azért, mert nem tudtam eldönteni, hogy most pozitív vagy negatív gondolatok vannak-e a fejemben. Annyira hiányzott, és kétségem nem volt afelől, hogy még mindig szeretem őt; azt nem tudtam, hogy ő is úgy érez-e irántam. Annyi fájdalmat hagyott maga után mikor elment, amiket még most is érzek. Mit tegyek?

„Ella," lehelte újra. Egész testem libabőrös lett, és nem azért, mert fáztam, hanem mert meghallottam a hangját. „Kérlek, nézz rám."

Megráztam a fejemet, amit nem tudom, hogy észrevette-e. Viszont amikor megéreztem meleg ujjait az arcomon, hogy a fejemet maga felé fordítsa, rájöttem, hogy észrevette. Becsuktam a szemeimet, nem akartam ránézni. Kezeivel megfogta a felkaromat és felhúzott a földről.

„Kérlek, nyisd ki a szemeidet," könyörgött. Mély levegőt véve, lassan és óvatosan kinyitottam őket, és egy összetört fiút láttam meg magam előtt. Teljesen el volt ázva, és nem tudtam eldönteni, hogy most vagy megnőtt a haja, vagy csak az eső miatt tűnt ennyire nagyon hosszúnak. A gyönyörű, smaragdzöld szemeit az enyéimbe fúrta. Egy fekete farmer és egy fehér pólót viselt, amire még felvett egy fekete zakót.

Még több könny áztatta el az arcomat, de az esőnek hála ez nem látszódott. Nem tudtam levenni róla a tekintetem. Fájt ránézni, nagyon fájt, de most, hogy megtettem, nem tudtam elnézni róla. A kezei a derekamon voltak, és még mindig megvolt az a bizonyos bizsergés a testemben amikor hozzám ért, mint három hónappal ezelőtt, mielőtt elment.

„Istenem, annyira hiányoztál," motyogta, kisöpörve az arcomból az egyik oda esett vizes tincset. Megráztam a fejemet a hazugságára. Nem hiányolhatott.

„Ella.." ejtette ki megint a nevemet, majd becsuktam a szemeimet, amikor ő összeszorította ajkait. Most már szinte fagyoskodtam, és éreztem a meleg leheletét az arcomon.

Ekkor pedig észhez tértem, és elhúzódtam tőle.

Ez nem volt helyes. Nagyon nem. Nem szeretett engem már többé, soha nem is hiányoztam neki, elhagyott engem. Nem tehetem meg ezt most magammal.

„Én.." szólaltam meg először. „Nekem.. mennem kell."

Elfordultam, hogy elmenjek, de a hangja megállított. „Ne menj, Ella, kérlek."

Mély levegőt véve folytattam utamat, és visszafelé mentem az épületbe, hogy megkeressem Louist. Haza kellett őt vinnem, haza kellett mennem.

De hova haza? Egy olyan házban voltam eddig, amiben többé már nem tudnék lenni, a bátyám egy hete ment el az egy hónapos nászútjára. Sehova nem tudtam menni, maximum Louishoz. Viszont ő meg részeg volt, és nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e ott maradni, főleg a ma este történtek után.

Amikor beértem, Louist a puncsosasztalnál szúrtam ki. Gyorsan odamentem hozzá, közben pedig próbáltam nem foglalkozni az engem néző emberekkel, akik fura pillantásokat lövelltek felém a kinézetem miatt.

Szó nélkül ragadtam meg a karját, a vállam köré tettem, és kifelé kezdtem menni a szakadó esőbe Louisval az oldalamon.

Amikor kiértünk, egy alakot láttam meg a falnak támaszkodni, majd ezután rögtön leesett, hogy ki is az. Amint észrevett engem, elkezdett felém sétálni, de én csak zavartalanul folytattam az utamat a kocsi felé, miközben Louis meg szó szerint a semmin röhögött. Amikor elértünk a Range Roverig, ő még mindig ott volt mögöttünk. Louis nekitámasztottam a kocsinak, a zsebiben pedig elkezdtem kutatni a slusszkulcsok után. Amikor megtaláltam őket elővettem, és kinyitottam a kocsit.

Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót, majd segítettem Louisnak beülni. Miközben az övét csatoltam be, megpróbálta magára terelni a figyelmemet, hogy az arcomat fogdosta, de én óvatosan elhúzódtam tőle, majd becsuktam a kocsiajtót, és átmentem a másik oldalra.

De valaki megfogta a karomat, majd a mellettünk lévő falnak nyomott, így közé és a fal közé szorultam. Komoly arckifejezéssel ránéztem az arcára, és ő is ugyanezt tette. Úgy álltunk ott, miközben azt vártunk, hogy a másik csináljon valamit.

Tudtam, hogy nem fogom sokáig bírni csak úgy bámulni a még mindig tökéletes arcát. Próbáltam, de amint megéreztem a mentolos leheletét, megmerevedtem.

Ő csak annyira mozdult meg, hogy levegye a zakóját és a vállaimra terítse, majd újra csapdába ejtett.

„T-tényleg mennem kell," nyögtem ki végre valamit, majd becsuktam szemeimet, amikor kezeit az arcomra tette.

„Kérlek.." motyogta. „Miért nem mondod ki a nevemet?"

Vállat vontam, majd ekkor lenézett a mellkasomra, ahol meglátta a nyakláncát, ami még mindig ott lógott a nyakamban. Ajakit egy halvány mosolyra húzta, de amikor észrevette, hogy a csuklómon nincs ott a karkötője, nem mondott semmit, helyette újra a szemeimbe nézett.

„Beszélhetnénk?" Kérdezte csendesen, de én csak a kocsira néztem, ahol megláttam Louist, aki már rég az igazak álmát aludta.

„Haza kell Louist vinnem," alig lehetett a hangomat hallani. Kicsúsztam a karjai alatt és elkezdtem a kocsi felé menni.

„Várj," erre megálltam. „Ella."

Megfordultam, hogy ránézzek, majd szemöldökeimet összevontam amikor megláttam, hogy felém tart.

Semmit nem szólt, egyszerűen csak ajkait az enyéim ellen nyomta, én pedig akaratlanul is, de válaszoltam csókjára. Még mindig kötődtem hozzá, még mindig szerettem őt, így nem csoda, hogy nehezen szakítottam meg a csókunkat.

Arcunk közel maradt a másikéhoz, de tényleg mennem kellett már. El kellett tűnnöm innen.

„Ella, én-"

„Ne," szóltam közbe. „Mennem kell."

Felsóhajtott, majd beletúrt a hajába, ahogy mindig is csinálta, majd hagyta, hogy a kocsihoz menjek.

Beültem a kormány mögé, becsatoltam az övemet, beindítottam a kocsit, majd Louisra néztem, aki még mindig aludt. Ezután kinéztem a szélvédőn, és megláttam azt az embert, akire a legkevésbé számítottam ma este, ahogy a falnak van dőlve. Nagy nehezen elszakítottam a tekintetem róla, és elindultam.

Nehezen sikerült bevinnem Louist a házba, mivel félig aludt. Amikor beléptem a házba Louisval, az ikrek segítettek nekem felvinni őt a szobájába, majd amikor lefektettük őt az ágyra, megmondtam nekik, hogy elmehetnek.

Levettem a cipőit és leraktam az ágya mellé a földre, majd elővettem egy melegítőt, hogy rá tudjam adni. Levettem a dzsekijét és az ingét róla, majd kikötöttem a nyakkendőjét, és letettem őket az ágy végére. Ezután levettem róla a nadrágot, és gyorsan ráadtam azt, amit elővettem.

Ezután megpusziltam a homlokát, és kisöpörtem onnan az izzadságban és az esőben úszó tincseit, majd kimentem a szobából. Felvittem neki egy darab gyógyszert egy pohár víz kíséretében reggelre, majd elhagytam a házat.

Beültem a kocsiba, majd az egyetlen ház felé vettem az irányt, ahova most menni tudok. Leparkoltam a kocsival, majd az ajtóhoz mentem, és amikor ki akartam nyitni azzal szembesültem, hogy nyitva van már. Mély levegőt vettem, hiszem tudtam, hogy ki is lesz odabent, magamban pedig közben azért imádkoztam, hogy tudjam uralni az érzelmeimet, vagy legalább el tudjam azt fogadni, hogy itt van.

Alig értem be az ajtón, de már csak arra eszméltem fel, hogy nekinyomnak a nyílászárónak, és ajkakat éreztem meg az enyéim ellen mozogni. A pillangók rögtön felébredtek a hasamban, a szemeimet pedig becsuktam amikor viszonoztam a gesztust. Annyira nagyon próbáltam elhúzódni, de nem sikerült; a közöttünk lévő tűz, a szerelmem iránta még mindig ott volt.

Végül levegőhiányban húzódtunk el, majd ő a homlokát az enyémnek nyomta, és úgy éreztem, hogy ezer éve nem tapasztaltam már ezt az érzést.

„Sajnálom," suttogta ajkaimra, „de szükségem volt erre." Vajon mik lehetnek a szándékai?

Nem hittem, hogy ki tudnék vele bírni egy egész éjszakát. Talán egy órája, maximum kettő, hogy újra látom, és éreztem, hogy kezdem elveszíteni az irányítást.

Óvatosan eltoltam őt magamtól, majd a hálószobába mentem, ahol leültem az ágyra. Tudtam, hogy utánam fog jönni. Beszélnünk kellett erről, hallanom kellett azt tőle, hogy már nem szeret többé, vagy minimum azt, hogy miért hagyott el. Annyi kérdésem volt felé, csak azt nem tudtam, hogy fel tehetem-e őket neki, mivel még az is nehezemre esett, hogy kimondjam a nevét.