ANGELIKA

Teljesen elment az eszem. Bezsongtam. Elmentem fodrászhoz és gyantáztatni is a szerdai találkám előtt. Persze nem terveztem, hogy odáig fajulnak majd a dolgok ma este, de sosem lehet tudni. Nagyon sok üzenetet váltottam az elmúlt napokban Dominik Szoboszlaival. Egyszerűen hihetetlen volt; féltem, hogy egyszer csak felébredek ebből a szituációból és rájövök, hogy ez meg sem történt, hogy nem is ismer engem.

Anyám és a barátnője jókedvűen iszogatnak a nappalinkban, amint lesétálok és kapok egy elismerő pillantást mindkettőjüktől. Remélem nem lőttem túl a célon. Egy testhez simuló, sötétkék ruhát viselek, amit még a koncertjeimre vettem. A focista elárulta, hogy melyik étterembe megyünk, tudtam, hogy egy kicsit elegánsabb hely volt, szóval gondoltam, megadom a módját. Vettem egy fekete alakformáló harisnyát és a koncertekhez viselt fekete magassarkúmat öltöttem fel a szerelésemhez. A hajamat laza hullámokba szárították, és ajkaimra a tűzpiros rúzsomat kentem.

- Oh, wow. - szólal meg anya barátnője és munkatársa. - Azt hiszem, ma este nem várunk haza téged.

- Agathe... - forgatom a szemeim. - Én nem olyan vagyok mint ti. - mondom mindenttudóan és kettőjükre mutatok az ujjaimmal.

Két szexi majdnem ötvenes, de mindketten egyedül vannak, vagy épp tőlük fiatalabb tinderes srácokkal szórakoznak. Rémes. Nem szerettem volna ilyen sorsra jutni.

- Az a szörnyű, hogy ez igaz is. - nyög fel anyám kicsit kelletlenül, de ugyanakkor egy kedves mosolyt küld felém. - Egy Bundesliga játékos viszi ma randira a lányomat.

- Nem randi. - mondom neki kicsit dorgálóan.

De, az volt. Határozottan.

- Jól van, kislány. - csóválja a fejét Agathe. - De azért gyantáztattál, ugye?

- Sziasztok. - mondom nyomatékosan és integetek nekik, mire ők széles vigyorral viszonozzák a gesztusom.

Magamhoz veszek egy fekete szövetkabátot, amit egyelőre csak az anyósülésre dobok, majd türelmesen várom, hogy az elektromos garázsajtó felnyíljon én pedig kihajthassak az utcára, és a focista által megadott címre menjek.

Ahová a 10 perces út után érkezem egy elég forgalmas utca, újépítésű társasházak vannak itt, és szerencsére találok egy szabad parkolóhelyet az utcán, így el is foglalom. Telefonomat előhúzva küldök egy gyors üzenetet Szoboszlainak. Nem terveztem, hogy felmegyek hozzá.

szoboszlaidominik: Repülök 😉

Mosolyogva dőlök vissza az ülésbe, amint elolvasom ezt az üzenetet, majd a kabátomat hátradobom, hogy ne foglalja a helyet. Kicsit elmosolyodom a szituáción. A filmekben mindig a férfi vezet és ő viszi a nőt valahova autóval. Épp ezért hirtelen úgy döntök, hogy kreálok egy filmbe illő szituációt, és gyorsan kiszállok, felveszem a kabátom, majd a frissen mosott autóm oldalának dőlök és várakozóan nézek az épület bejáratára, miközben a kezemben lévő kocsikulcsommal játszok.

Alig telik el fél perc, a focista kilép a társasház lépcsőházának ajtaján. A szívem felgyorsul a látványától, ajkaim pedig izgatott mosolyra húzódnak Remélem, nem nézek úgy ki, mint egy eszelős idióta.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire jól nézel ki. - közli velem, amint közelebb ér.

- Köszönöm. - mondom neki egy pislogás közepette.

Engedem hogy hozzám lépjen és egy rövid ölelés közepette egy gyors puszit nyomjon az arcomra. Sophie szerint ez olyan szokás a magyaroknál, mint a franciáknál. Puszilkodnak, sokat. Dominik iszonyatosan jó illatú. A róla való fantáziálgatásaimban is mindig jó illatú volt, ha most kiderült volna, hogy büdös, valószínűleg csalódottan hajtottam volna el, itthagyva őt.

Amint mindketten beülünk az autóba, rájövök, hogy nem néztem meg, ő mennyire öltözött ki, csupán azt látom, hogy fekete nadrágot visel, de inkább nem is bámulom most, hiszen el kellene indulnom és balesetmentesen odaérni az étterembe.

- Szóval... ez a kocsi mindössze 170 lóerős. - mondom ki zavartan, amint kicsit ismét a gázra tudok taposni.

Dominik elneveti magát a beszólásomon.

- Az pont elég. - mondja végül. - Régóta van jogsid?

- Másfél éve.

Igazából szerintem nem is tudja, pontosan hány éves vagyok. De ez most nem is fontos. Elvégre azért találkoztunk most, hogy ilyen felettébb érdekes dolgokat megbeszéljünk.

- Majd ha öreg és milliomos leszel, akkor ráérsz egy 400 lóerős csodát venni. - kacsint rám a focista én pedig csak elengedek egy kisebb nevetést a szavain.

Szerencsére nem bénázok vezetés közben és az étteremnél is nagyon könnyen találok parkolót, így a végén elégedetten szállok ki, és annak ellenére, hogy most igazán izgulni kezdek, halványan rámosolygok Szoboszlaira, amint mellém sétál. Bezárom az autót és hagyom, hogy kezét a derekamra helyezve kezdjen el vezetni a bejárat felé.

Szemeim végigmérik, mikor egymással szemben helyet foglalunk. Egész picit el is mosolyodom azon, hogy most ingben látom. Nagyon kevés képet láttam róla, ahol hasonló öltözéket viselt volna, és most annyira különlegesnek érzem azt, hogy csak velem van.

- Mi az? - kérdezi tőlem egy érdekes mosollyal, mikor észreveszi, hogy stírölöm.

- Semmi. - pislantok el zavartan.

Körbenézek kicsit. Meleg árnyalatok és nem túl erős fények vesznek körbe, és szerencsére nincsenek egymás szájában az asztalok, amiért nagyon hálás vagyok most. Lehet, hogy én is olyan részleges klausztrofóbiával küzdöm, mint Lola barátnője. Akivel ez a srác kavart. Jaj. Ezt a gondolatot most nagyon nem kellett volna beengednem az elmémbe.

Szerencsére egy pincér érkezik hozzánk az étlapokkal és rögtön meg is kérdezi, hogy szeretnénk-e valamit inni. Tekintve, hogy vezetek, csak sima vizet rendelek, a focista pedig követi a példámat. Ezután szemügyre veszem az étlapot. Legalább azt tudjuk egymásról, hogy nincs semmilyen különleges étkezési szokásunk, és intoleranciánk sem. Nyilván, Dominiknak biztos van valami étrendje, amit többé-kevésbé követnie kell, nem vághat be egy zacskó chipset amikor csak kedve tartja.

- Te mit rendelsz? - kérdezi tőlem érdeklődve.

Mintha csak megérezné, hogy eléggé vacillálok valami csirkés étel és a garnélás tészta között. Kicsit túlságosan izgulok is, hogy vele vagyok most itt...

- Nem tudom. - mondom tanácstalanul. - Mit ajánlasz?

Jaj, ez mennyire klisé. Én nem voltam általában ennyire tanácstalan, és nem szorultam a férfiak segítségére.

- Mi az, ami szóba jöhet?

- Csirke vagy garnéla? - kérdezem egy kínos mosollyal.

- Az a garnélás pesztós cucc nagyon jó. - kacsint rám, én pedig inkább nem is gondolkodom tovább, megfogadom a nagyon helyes focista tanácsát.

Ő végül valami másféle húsos ételt rendel, és amikor ezzel megvagyunk, kicsit zavarban érzem magam, mert Dominik rám emeli a tekintetét, és ajkait rögtön szólásra is nyitja. Szerencsére nem kérdez semmi egetrengetőt. Csak amire számítottam: a suliról, általánosságban az életemről, hasonlókról. Elmondom neki, hogy kiskoromban dívának képzeltem magam, és színésznő szerettem volna lenni. Olyan, aki a tv-ben szerepel.

- Aztán ahogy idősebb lettem, kicsit vissza jöttem a földre, és beértem azzal, hogy énekelni és zongorázni tanultam. - fejezem be egy apró mosollyal.

Nem voltam olyan ember, aki szerette magát mutogatni és ódákat zengeni magáról, most mégis szívesen meséltem. Szoboszlai tényleg érdeklődőnek tűnt, és minden reakciója annyira imádnivaló volt.

- Játszol más hangszeren is? - kérdezi elgondolkodva.

- Nos, megtanultam gitározni és ukulelézni magamtól és fuvoláztam is egy időben. - rántok vállat, aztán érzem, hogy arcomat elönti a pír, tekintve, hogy annyi fuvós hangszeren való játszást hasonlítanak az orális szexhez.

- Wow, ez nagyon menő. -reagál a focista, én pedig inkább nem is firtatom tovább a dolgot, és szerencsére az étel is megérkezik, így kicsit kevesebbet is beszélünk egy ideig.

Az én vacsim tényleg nagyon finom, és egészen abszurd módon eljutunk arra a szintre, hogy megkóstoljuk egymás kajáját, ami nálam általában nagyon nem pálya. Néha vannak ilyen fura szorongásos dolgaim, és az, hogy valaki az én kajámhoz nyúl, szintén ilyen. Szoboszlai azonban nem vált ki belőlem szorongást, csak izgatottságot. Tényleg annyira belehabarodtam, hogy képes lettem volna megcsinálni vele pont azt, amit leírtam az üzenetemben, szóval az, hogy a használt villáját a számba vegyem, igazán nem volt nagy dolog.

- És... te hogy érzed magad itt? Úgy örültem, mikor kiderült, hogy ide igazolsz. - veszem át egy kicsit a beszélgetés irányítását, de rögtön meg is bánom, mert túl fan girl-ösre sikerül az utolsó mondatom.

Dominik ennek ellenére csak egy szívdöglesztő mosolyt villant rám.

- Jól. - bólint. - Örülök, hogy ismét játszhatok, és úgy érzem, hogy egy nagyon jó csapatba kerültem. Talán nem ez a világ legszebb városa, de egyelőre nagyon elégedett vagyok azzal, ahogy a karrierem eddig alakult. - von vállat.

- Ezt jó hallani. - bólintok. - És egyébként... jól vagy, mióta... szakítottatok? - kérdezem kicsit feszengve.

Dominik csak bólint, majd elenged egy pici sóhajt.

- Jól. - mondja végül csendesen. - Végre úgy érzem, hogy ismét kapok rendesen levegőt. - mondja komolyan, mire a szemeim kicsit elkerekednek, amiért ennyire súlyos szavakat használ.

- Wow. - lehelem. - Tudod... ez most idiótán hangzik, de amikor játszani láttalak, soha... nem gondoltam volna, hogy esetleg boldogtalan is lehetsz. - mondom tanácstalanul.

A focista rám mosolyog.

- Tényleg akkor vagyok a legboldogabb, ha a pályán lehetek, és nem is szeretem odavinni a gondjaimat magammal. - magyarázza, mire csak bólintok.

- Azt hiszem értem. - viszonzom a mosolyát. - Tudod... nagyon sokszor mondták már nekem, hogy abba kellene hagynom a zongorázást. Mert túl kicsi a kezem. - teszem hozzá, mire ő lepillant az asztalon nyugvó kezemre és kicsit el is mosolyodik rajta. - De... mégis, amikor egy olyan hatalmas zongora mögött ülök, és minden szem rám szegeződik, kicsit úgy érzem, hogy én vagyok annak a pillanatnak az ura és hogy bármit megtehetek. Ez pedig nagyon boldoggá tesz.

Ő csak egy mindenttudó mosolyt villant rám, talán mert ő is pont ugyanígy érzi magát a focipályán. A magyarázatát nem tudom megvárni, mert az asztalon heverő telefonom felvillan Agathe nevével. Szemöldökeim összeszaladnak. Nem szokott engem csak úgy hívogatni, ezért kicsit le is döbbenek.

- Vedd fel nyugodtan. - bök a telefonra Dominik. - Sosem tudhatod, hogy nem fontos-e éppen. - érvel, én pedig bólintok és utasításának megfelelően cselekszem.

- Agathe? - szólok bele.

- Jézusom, Angie, de jó, hogy felvetted! - szól bele zaklatottan.

- Baj van? - kérdezem óvatosan.

Hallom, hogy anyám barátnője szipogni kezd.

- Én... nem tudom, hogy történt ez... csak ittunk, aztán anyukád olyan fura lett, mint akinek... pánikrohama van és nem kapott levegőt és... ki kellett hívnom a mentőket, itt vagyok a kórházban és... azt mondták, hogy nagyon sok gyógyszer van a szervezetében. - fejezi be, én pedig érzem, hogy meghűl az ereimben a vér.

DOMINIK

200 eurót nyomok a pincér kezébe és sietősen távozok Angelikával együtt az étteremből. Szegény teljesen kikészült idegileg, körülbelül fél perc alatt, és alig tudta elmondani, hogy mi történt az anyukájával.

- Add a kulcsod, majd én vezetek a kórházig. - mondom neki, ő pedig némán engedelmeskedik, hiszen tudja, hogy igazam van abban, hogy neki most semmiképp sem a volán mögött van a helye.

Annyi kérdésem lenne most hozzá, de nem akarom faggatni. Annyit sikerült megtudnom ma este, hogy a szülei elváltak pár éve, az apja azóta Berlinben élt, ők pedig ketten itt Lipcsében az anyukájával.

- Úgy mondanék neked valamit, amitől jobb lesz, de nem tudok. - szólalok meg végül, amint megállok egy piros lámpánál.

- Nem értem, hogy történt ez. - mondja vékony hangon. - Tudtam, hogy írtak neki mindenféle kis antidepresszáns bogyókat, de... - tanácstalanul megrázza a fejét.

- Sajnálom. - nyögöm ki. - De szerencsére nem volt egyedül, most pedig az orvosok vigyáznak majd rá.

- Igen... - ért egyet suttogva.

Miután leparkolom Angie autóját, bemegyek vele, ő pedig nem kérdezősködik. Amikor az ajtóban megfogom a kezét, ő kétségbeesetten szorít rá az ujjaimra a tényleg picike kezével, és miután a recepción elmondják hova kell mennünk, elindulunk a 3. emeletre.

Ott egy alacsonyabb nő vár, sminkje kicsit elkenődött, akaratlanul is szembetűnnek a hatalmas mellei.

- Agathe... - leheli Angelika, amint közel ér hozzá. - Mi történt, mi van most?

- Kimosták anyukád gyomrát. - közli vele egyszerűen. - Ezenkívül... úgy néz ki, hogy nincs más károsodás a szervezetében. - magyarázza. - Most épp vizsgálják, nincs magánál.

A szavai engem is sokkolnak. Az, hogy egy 20 éves lánynak ezzel egyedül kell megbirkóznia, megrémít. Az, hogy Angelikának ezzel egyedül kell megbirkóznia, nagyon megrémít. Ezzel ellentétben eléggé feleslegesnek érzem most magam. Angelika felém fordul és tanácstalanul pillant a szemeimbe, miközben az anyukája barátnője leül az egyik folyosón lévő székre.

- Sajnálom, hogy így alakult ez az este. - mondja vékony hangon.

- Angelika, nehogy emiatt bocsánatot kérj. - simítok végig egyik karján.

- Szeretnéd, ha hívnék neked egy taxit, hogy hazamehess? - kérdezi.

- Nem. - rázom meg a fejem. - Szeretnék veled maradni, és aztán hazavinni téged, nem akarom, hogy ilyen állapotban vezess. - mondom neki komolyan.

Érzem rajta, hogy szeretne ellenkezni és azt mondani, hogy ne csináljam ezt, de végül bólint, én pedig örülök ennek. Kis idővel később Angelika elmegy a mosdóba, én pedig eléggé tehetetlenül foglalok helyet az Agathe nevű nő mellett.

- Sajnálom, hogy elrontottuk a randitokat. - mondja nagy sóhajjal.

- Ugyan már. - nyögöm ki.

Angelika visszajön, rögtön észreveszem, hogy letörölte a rúzsát és talán a szemein lévő sminket is. Talán sírt is. Mielőtt megkérdezhetném tőle, a kórteremből kijön egy orvos, ő pedig hozzálép. Agathe és én szinkronban pattanunk fel és csatlakozunk hozzájuk.

- Rendbe fog jönni az édesanyja, Frau Hartmann. - biztosítja Angie-t, aki elenged egy sóhajt. - Gyomormosást kellett végeznünk. Nagy mennyiségű hangulatjavítót és nyugtatót találtunk a szervezetében. Az előírt dózisnak a sokszorosát, mindezt alkohollal kísérve. Tudott róla, hogy az édesanyjának ilyen jellegű problémái vannak?

Érzem, hogy Angelikát teljesen padlóra vágja ez az új infó.

- Én csak... tudtam, hogy fel voltak írva neki ezek a gyógyszerek, de nem fordult elő még ilyen, hogy nem az utasításoknak megfelelően szedte volna őket. - mondja kétségbeesetten.

- Értem. - bólint az orvos. - Ha jobban lesz az édesanyja, mindenképpen el kell mennie pszichoterápiára. Most 2-3 napig bent tartjuk megfigyelésre. Jelenleg alszik, ha szeretne, bemehet, Frau Hartmann.

- Rendben, köszönöm. - nyögi ki.

Ezután az orvos magunkra hagy minket.

- Bemegyek, rendben? - kérdezi könnyektől csillogó szemekkel, mire én csak bátorítóan rábólintok.

Angie bemegy, Agathe és én pedig visszaülünk a várakozó székekre. Ő előhúzza a telefonját és én is hasonlóan teszek. Most nem tudok örülni még Bendi üzenetének sem, aki máris a randi sikerességéről érdeklődött. Hát, nem így terveztem, az biztos. A telefonhívásig minden jól ment, és reméltem, hogy a történtek ellenére Angelika nem akart totálisan kizárni az életéből. Aggódtam érte, és nem akartam, hogy egyedül maradjon most.

Elég hosszú 20 perccel később kijön, és hirtelen csak annyit mond, hogy haza szeretne menni. Odakint Agathe rendel magának egy taxit, miközben megkérdez pár dolgot Angie-től, majd kicsivel később már kettesben sétálunk a BMW-hez.

- Annyira szörnyű volt így látnom őt. - fordul hozzám hirtelen, mikor mindketten az autó mellett állunk.

Hangja elcsuklik, szemei pedig megtelnek könnyel. Mélyet lélegzik a késő esti friss és hideg levegőből és lemondóan megrázza a fejét és ismét beszélni kezd.

- Nagyon sajnálom, hogy ennyire elromlott ez az este.

- Angie... - lépek hozzá és óvatosan letörlöm a könnyeit. - Ez nem a te hibád. De a lényeg, hogy nem történt komolyabb baj.

Ő tekintetét szipogva az égre emeli.

- Hazaviszlek, oké? - kérdezi, miután kicsit összeszedi magát.

- Angelika. - nézek rá komolyan. - Majd én hazaviszlek. Nem akarom, hogy egyedül maradj így. - mondom neki csendesen.

- Nem kell ezt csinálnod. - rázza meg fejét kétségbeesve.

- Ne vitatkozz most velem. - kérem, és finoman az anyósülés felé kezdem tolni, ő pedig egy gondterhelt sóhaj közepette engedelmeskedik.

Mindössze a címet beszéljük meg, ezután az autóút eléggé nagy csendben telik. Egyedül Angie szipogásai és orrfújásai törik meg a csendet. Kérésének megfelelően csak a garázsbejárón parkolok, majd követem befelé a házba.

Odabent Angie felkapcsolja a nappaliban lévő egyik éjjeli lámpát. Két félig telt borospohár emlékeztet rá, hogy az anyukája csajbulit tartott. A nappali területének nagy részét egy hatalmas zongora foglalja el.

- Kérsz egy kis vizet? - kérdezi hirtelen.

- Majd én hozok neked. Ülj le. - mondom hirtelen.

Angelika elenged egy fáradt sóhajt.

- Nem is tudod, merre találod. - mosolyog rám halványan.

- Nézzük meg együtt. - mondom végül, ő pedig bólint, és mielőtt a konyha felé indulnánk magához veszi a használt poharakat.

- Úgy szégyellem magam, amiért... rögtön egy ilyen nagy benyomást kaptál a családomról. - mondja erőtlenül, mikor már visszafelé sétálunk a nappaliba.

- Miért mondasz ilyet? - kérdezem halkan, és Angelikát finoman magam mellé húzom a kanapéra.

- Én csak... - tördeli a kezét idegesen. - Elmondtam volna neked, valamikor. - mondja kínosan. - Anyám fura. - pillant az ölébe. - Tudod, fel kéne hívnom apámat, hogy elmondjam neki mi történt. De... nem merem. Amikor még nem voltam 18, sokszor veszekedtek azon, hogy kinél kellene laknom, mert anyámnak akkor is voltak érdekes húzásai, de sosem gyógyszerezte magát önkívületig. Most pedig... - csuklik el a hangja. - Úgy érzem, hogy nem vigyáztam rá eléggé. Nem tűnt fel, hogy esetleg baja van. Annyira csak magammal voltam elfoglalva. - sorolja kétségbeesetten, az én szívem pedig megszakad, amiért magát hibáztatja.

- Angelika... -suttogom neki kicsit megrökönyödve. - Nem szabad emiatt magad hibáztatnod. - mondom és óvatosan magamhoz húzom.

Hirtelen nem is tudom, hogy neki vagy nekem van szükségünk jobban erre az ölelésre. Nem voltam túlságosan otthon a családi dráma témában. Azért sem, mert már jó ideje nem éltem a családommal, és nálunk sosem voltak egetrengető veszekedések vagy problémák.

Érzem Angelikán, hogy zavartan simul hozzám. Talán túl sok volt neki ez hirtelen. Ennek ellenére óvatosan simogatni kezdem a hátát, ő pedig elenged egy szaggatott sóhajt.

- Tényleg nem kell velem maradnod. - mondja ki remegő hangon.

- Tényleg nem szeretnélek egyedül hagyni. - nem vitatkozni szeretnék vele, de egy picit talán mégis annak tűnik. - Nem szeretnél zuhanyozni és lefeküdni? - kérdezem mire ő kicsit eltávolodva tőlem megrázza a fejét.

- Te mit csinálsz, ha ennyire szomorú vagy? - kérdezi komolyan.

- Nos... általában labdákat rugdosok. Kapura, kapufára, mikor hova. - rántok vállat egy kínos mosollyal. - Te mit csinálsz?

- Csak... játszom. - bök fejével a zongora felé.

- És most nem szeretnél? - kérdezem óvatosan.

- De. - bólint bizonytalanul. - Te szeretnéd?

- Nagyon szívesen hallgatnálak. - biztosítom.

Ő elenged egy alig látható mosolyt, majd lassan felemelkedik a kanapéról. Kezét felém nyújtja, én pedig csodálkozva fogadom el, és követem a zongora mögé, ahol tényleg olyan kis szék van, ami elegendő két személynek is. Óvatosan foglalok helyet Angelika mellett és várakozóan nézek rá.

- Szeretnél valamit hallani? - kérdezi halkan.

- Bármit játszhatsz. - mondom, mire ő bólint.

Egy lassabb és eléggé szomorúnak tűnő darabot kezd játszani. Nekem fogalmam sincs, mi lehet ez, de az, hogy ez a lány most ennyire közel van hozzám és ekkora átéléssel játszik, teljesen megbabonáz.

- Játszok neked valami olyat, amit biztosan ismersz. - mondja egy pici mosollyal, mikor az első darabbal végez, s igazából a zene sosem hal el, de amint összes ujját ismét a billentyűk felé vezeti, és leüti az első pár hangot, rögtön felismerem a Für Elise-t.

Akaratlanul is mosolyt villantok Angie-re, ő pedig viszonozza, valószínűleg azért, mert megmosolyogtatja a tény, hogy legalább ennyire művelt vagyok. Ezután pedig valami olyan dallamba kezd, amit tényleg, szinte azonnal felismerek, hiszen nagyon ismert filmzene, a Karib tenger kalózaiból. Csodálattal nézem, ahogy ujjai sebesen siklanak a billentyűkön és hirtelen nem is tudom, hogy képes mindezt fejből játszani. Amikor egy határozott mozdulattal leüti az utolsó akkordokat, egy várakozó pillantással néz fel rám, miközben hátrébb hajol a zongora billentyűitől.

Hirtelen az agyamba villan, amikor a vacsora alatt azt mondta, hogy voltak olyanok, akik szerint abba kellett volna hagynia a zongorázást.

- Sose hagyd abba. - mondom neki halkan, egy halványt mosoly villantva rá, miközben hozzám közelebb eső kezét megfogom, és ajkaimhoz emelve, óvatos csókot lehelek rá.

---

Juj hát sziasztok!

Ismételten hadd köszönjem meg nektek a sok pozitív visszajelzést, örülök hogy sokan ennyire szívesen olvassátok ezt a történetet, mint ahogyan én is írtam :) Ez a rész most kicsit komolyabb témák felé is kacsintgat és a végére kicsit borongós lett a hangulata, de gondoltam kellett most egy ilyen is, hiszen nem lehet mindig minden cukormáz, és néha a kegyetlen valóság, meg az emberek családja bele tud rondítani az idillbe. Kíváncsi vagyok, hogy nektek hogy tetszett ez a rész. Milyen volt a várva vacsi? És mit gondoltok, Dominik jól kezelte ezt a kialakult szitut?

Puszii.