ANGELIKA

Rémségesen idiótának érzem magam, amiért egy fikarcnyit is elhittem, hogy a Dominik Szoboszlaival váltott üzeneteim bármit is jelenthettek a focistának. Naiv voltam, mert megfeledkeztem arról, hogy a legmélyebb érzéseimet írtam le neki a legelső üzenetemben és az, hogy azóta mennyit beszéltünk, teljesen elnyomta bennem azt a kínos érzést, amit mindez kiváltott. És nem utolsósorban a gondolatot, hogy Dominik úgysem venne engem komolyan. Az, hogy most itt volt a barátnőjével azok után, amit tegnap előtt éjjel írt, eléggé elszomorított, és fel is dühített. És ugyanakkor rémségesen dühös voltam saját magamra, amiért azt éreztem, hogy jogom van dühösnek lenni a focistára.

- Mi a baj? - kérdezi Lola, amint helyet foglalok vele szemben és szemügyre veszi a halálra vált arcomat.

Kényszerítem magam, hogy ne forduljak az engem vizslató barna szempárok felé.

- Én csak... - rázom meg a fejem fájdalmasan és vetek egy pillantást Szoboszlaira és a barátnőjére, akik időközben felállnak az asztaluktól.

- Oh... - Lola jókedvűen elneveti magát, amint észreveszi, hogy kit bámulok, ezért gyorsan vissza is nézek rá. - Ha szeretnéd, megkérem hogy csináljon veled egy közös fotót. - bök fejével Szoboszlaira.

- Nem szeretném. - rázom meg a fejem. - Te ismered őt? - kérdezem óvatosan, miközben a focista és a barátnője elhagyják a kávézót, én pedig utoljára alaposan megbámulom mindkettejük hátát.

Hirtelen olyan kicsinek érzem ezt a várost, és ezt a helyiséget is, és kicsit úgy érzem, hogy megfulladok.

- Igen. De biztosan jól vagy? Olyan képet vágsz, mint akinek spontán klausztrofóbiája van. - mondja tudálékosan.

- Az meg mi? - nyögöm értetlenül.

- Hát ilyen alkalmanként előforduló klausztrofóbia. A legjobb barátnőmnek van ilyenje, általában akkor tör rá, ha hisztis. Mellesleg Szoboszlait azért is ismerem, mert véletlenül összeakadt ezzel a barátnőmmel egy bulin. - teszi hozzá enyhe nevetéssel.

Én pedig kénytelen vagyok rájönni, hogy az életemben jelenlévő number 1 celebrity crush valószínűleg egy hatalmas játékos a pályán kívül is.

- Oh... - reagálok és bűntudattal hajtom le a fejem.

- Angie, mi történt? - kérdezi Lola mindenttudóan.

- Ez a barátnője volt ugye? - kérdezem.

Tudom, hogy ő volt. Ez a csaj rengeteget posztolt Dominikról.

- Azt mondta, hogy olyasmi. - fintorog Lola. - Jó fej kissrác, de nagy csajozógép annyi biztos.

- Te... honnan tudod mindezt? - rázom meg a fejem tanácstalanul.

Lola szórakozottan villant rám egy mosolyt.

- Nem szeretem ezt nagy dobra verni, mert utána mindenki erről beszél, de... Mario Götze barátnője vagyok.

Szemeim elkerekednek a mondata hallatán. Úristen. Ahhoz képest, hogy Dominik Szoboszlait mennyit stalkoltam, most kicsit idiótának érzem magam, amiért nem tudtam, hogy ki Götze barátnője, főleg hogy Lola szintén hozzám hasonló körökben mozgott.

- Ne nézz így. - neveti el magát. - Inkább meséld el, miért döbbentél le ennyire ennek a srácnak a látványán. Tudok egy s mást a focistákról. - kacsint rám mindenttudóan.

Lola és én is rendelünk egy kávét időközben, én pedig úgy döntök, hogy erőt veszek magamon és elmesélem neki - szalonképesen - hogy mi a helyzet Szoboszlaival, mert addig nem igazán hajlandó a tárgyra térni amíg ezt meg nem teszem. Kicsit abszurdnak érzem, hogy mindezt elmondom a 28 éves egyetemi tanáromnak, de... úgy érzem, hogy talán ő tud segíteni. Hiszen ő is ugyanúgy zene művészettel foglalkozik, mint én, és egy über híres focistával jár ezek szerint.

- Nos, huhh... - nevet fel Lola a sztorim végén. - Azért ez jóval bonyolultabb, mint az a sztori, ahogy én és Mario megismerkedtünk. De leszögezném, hogy egy percig sem szabad azt gondolnod, hogy ő túl jó hozzád vagy nem vagy elég számára. Akár barátként, akár többként. Ő is ugyanolyan ember, mint te vagy én. Ugyanolyan hülye kis problémákkal, én már csak tudom. - néz rám jelentőségteljesen. - Nem vagyok tisztában a szerelmi életével, azt tudom, hogy nem szégyenlős a srác és tényleg van mersze kikezdeni tőle idősebb nőkkel is. Elég kínosan ücsörögtek azzal a csajjal ott, szóval... nem tudom, lehet, hogy már nincsenek együtt. - ránt vállat. - Tisztázd vele.

Annyira elcseszettnek érzem ezt a szitut. Lola szavai ellenére is úgy érzem, hogy soha nem lett volna szabad kiderülnie annak, hogy ilyen szinten rajongok ezért a srácért. Persze, akkor sosem írt volna nekem, de akkor most egy gonddal kevesebb lenne, amivel szembe kell néznem.

- Olyan hülye voltam, amiért elküldtem neki azt az üzenetet. - suttogom magam elé.

- Dehogyis. - nevet fel Lola. - Szerintem ez irtó vagány dolog. És látod... értékelte.

- Valószínűleg az orális szex miatt. - forgatom a szemeim, mire Lola csak elneveti magát.

- A legjobb, ha kideríted. - kacsint rám mindenttudóan, bár ez kicsit sem nyugtat most.

Lassan már sötétedni kezd, az égbolt rózsaszínes narancsos színekben pompázik, ez pedig kicsit megnyugtat, amint Sophie-t nézem, amint végre leszáll a lováról és elindul az istállók felé, és nem utolsó sorban felém.

- Na, mi ez a világfájdalmas pofa már megint? - kérdezi tőlem szórakozottan, mire csak kicsit megrázom a fejem.

Egyszerűen feloldom a telefonom és féle fordítom. Ő elveszi, lova Primadonna pedig rám prüszköl egyet üdvözlésként.

- Szia, Primadonna. - nevetem el magam kicsit és óvatosan megsimogatom.

- Mi a szar ez? - Sophie ledöbbenve fordul vissza felém, én pedig szemöldökömet fájdalmasan összeráncolom és én is ismét elolvasom az üzenetet, miközben visszaveszem a készüléket.

szoboszlaidominik: Annyira sajnálom, hogy így kellett ismét találkoznunk. Kérlek, ne gondold azt, hogy hazudok neked vagy ilyesmi, Fanni és én épp egy szakítás közepén voltunk. Szeretnék veled erről beszélni, találkozhatunk valamikor?

- Volt ma egy talim a zongoratanárral, azzal a fiatallal, az egyetem melletti kávézóban. Megtudtam, hogy ő Mario Götze barátnője, és ismeri Szoboszlait.

Sophie ledöbbenve mered rám.

- Oké, mi a fene? - kérdezi, s lovát maga után húzva indul az istállók felé, én pedig követem. - Ezért akart veled találkozni?

- Dehogyis! - legyintek. - Szeretné, ha az egyik koncertjén én is játszanék Dortmundban egy pár hét múlva. - közlöm csak úgy mellékesen és igazából utálom a tényt, hogy nem tudok ennek igazán örülni, pedig ez tényleg hatalmas dolog.

- Oh, wow. - Sophie elismerően bólint rám. - Gratula, ez tök jó. De mi van a focistával?

- A barátnőjével ült a kávézóban. - mondom fájdalmasan.

Levetődöm egy random kis székre az istállóban, amíg a barátnőm Donna leszerszámozásával foglalatoskodik.

- Lola pont vele beszélt, mikor beléptem, és nem is tudom... azt mondta, hogy Szoboszlai egyszer kavart a barátnőjével, aki valószínűleg Lolával egyidős. Most meg még mindig ezzel a csajjal volt, holott a szülinapod után azt írta, hogy nincs senki, aki bánná, hogy velem kocsikázik. - foglalom össze a kételyeimet. - Olyan hülye vagyok, hogy egyáltalán...

- Na! - szól rám Sophie és rosszallóan megrázza a fejét. - Először is, Szoboszlai nem megkérte a kezed, szóval chill. Másodszor... tudtad jól, hogy barátnője van, ennek ellenére leírtad neki, hogy miket csinálnál vele, ne állítsd be rossznak emiatt. - mondja, nekem pedig kedvem lenne ellenkezni, hiszen nem voltam beszámítható akkor. - Amúgy meg azt írta, hogy egy szakítás közepén van, mi a baj ezzel? Menj el és beszéld meg vele. Végre normálisan is láthatod élőben és ki tudja még mi is lehet a dologból. Még az is lehet, hogy miattad szakított a csajjal. - teszi hozzá jelentőségteljesen, amit aztán már végképp nehezemre esik elhinni.

Ez tuti nem igaz. És nincs is bátorságom beleegyezni egy találkozóba Szoboszlaival. Az azért nagyon meredek lenne. Ő híres és gazdag és minden, ami én nem vagyok.

Este, zuhanyzás végeztével felveszek egy melegebb pizsamát és visszamászok a földszintre, mert anyám itthon van és valamit néz a tv-ben. Abban az időben, amikor az első igazi kapcsolatom volt a gimi alatt nem igazán kértem tőle tanácsot a fiúkkal kapcsolatban, mert akkor nagyon maga alatt volt a válás miatt. Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon engem is ez taszított bele abba a kapcsolatba amiben aztán másfél évig voltam? Akkor azt hittem, hogy szerettem azt a Benjamin nevezetű srácot, így visszagondolva viszont... nem is tudom. Annak ellenére, hogy lefeküdtem vele, sosem éreztem azt a szintű, erős, mélyről jövő erotikus vonzalmat, mint Szoboszlai iránt. És ez rém idiótán hangzik, mert tényleg nem ismerem a focistát.

- Figyi, szoktál lerázni pasikat? - kérdezem anyámtól, mire ő meglepett arccal fordul felém. - Üzenetben, úgy értem. És... úgy, hogy ne bántsd meg őket túlságosan?

Anyám természetesen ugrik a témára és kiokosít, viszont a végére nem érzem úgy, hogy előrébb lennék a dologban, ugyanis azt mondja, hogy lerázni igazából csak akkor szokott valakit, ha az illető már "csak szexre" sem jó. Rossz ajtón - és korosztályban - kopogtattam, minden bizonnyal. Talán Lolát kellett volna erről megkérdeznem nagyobb mélységben. Lehet, hogy ő is volt hasonló szituban Mario-val. De ez túl intim kérdés lett volna, én pedig tényleg nem akartam az orrára kötni, hogy anyám azt tanácsolta, hogy le kell tesztelni minden alanyt az ágyban, és nekem meg is fordult egy pillanatra a fejemben, hogy megteszem Dominik Szoboszlaival ezt.

Két órával később, miután Lisbeth és Sophie is hasonló véleményen vannak, miszerint éppenséggel egy szexbarátság nem ártana nekem, nagy nyögéssel vágódom be az ágyamba. Az totálisan nem nekem való - döntöm el, és telefonomat ismét a kezeimbe véve kezdek el írni a focistának.

DOMINIK

angelikahartmann: Sajnálom, hogy épp egy szakítás közepette vagy most, de úgy érzem, hogy jobb, ha nem találkozunk és nem írkálunk egymásnak többet. Biztosan időre van most szükséged, én pedig tényleg butaságot csináltam, amikor elküldtem neked a legelső üzenetem. Csak remélni merem, hogy azoknak az üzeneteknek nem volt köze a szakításotokhoz, mert akkor még a mostaninál is sokkal jobban szégyellném magam.

Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ezt a választ kaptam Angelikától. Jó, igazából érthető volt a reakciója, elég elcseszett volt már az összes szituáció, amibe ő és én keveredtünk. Mégis, valamiért az volt az érzésem, hogy muszáj volt őt megismernem, úgy igazán. És nemcsak az első leszopós üzenete miatt, hanem azért is, mert amúgy jófej lánynak gondoltam, és nem volt csúnya sem. Miért ne? Különben is szükségem volt valamiféle társaságra azok után, hogy Fanni végre hazahúzott Magyarországra. Nem vitte el az összes cuccát egyelőre, mert repülővel ment, de végre úgy éreztem, hogy átment neki az üzenetem kettőnkkel kapcsolatban, miszerint ennek most már tényleg vége.

3 nap telt el azóta, hogy Angelika nem válaszolt arra az üzenetemre, amit a lerázós szövegére írtam reakcióként:

szoboszlaidominik: Mondtam, hogy semmi okod szégyellni magad. A szakításunk miatt aztán pedig tényleg ne okold magad, ez a kapcsolat már régen rossz volt. Az üzeneteid segítettek számomra megtenni az első lépést. A történtek ellenére tényleg nagyon szívesen találkoznék veled egy kávéra vagy ebédre, szeretnélek jobban megismerni.

Így hát pénteken, mikor már rohadtul kétségbeestem emiatt a lány miatt és megérkeztem edzésre, minden büszkeségemet félretéve írtam rá Lola Seidel-re, hogy kiszedjem belőle, hogy a mai napon esetleg megtalálhatom-e Angie-t az egyetemen. Több kör nyafogás és kifogáskeresés után végre jött a megváltás:

lola.seidel: Tégy félre egy kis pénzt óvadék gyanánt, ha Angie feljelent engem, amiért szenzitív információt szivárogtatok ki róla. Velem van ma az utolsó órája, 13:20-kor ér véget. Szívesen. De el ne baszd, nem szeretném, ha miattad lenne szomorú!

Edzés végén látom meg ezt a választ és az ajkaim végre mosolyra húzódnak napok óta először. Sietősen ugrok ezután a zuhany alá, de igazából csak azért, hogy ne büdösen üljek autóba. Otthon aztán megismétlem a zuhanyzós procedúrát és megcsinálom a hajam is normálisan; keresek valami olyan ruhát ami túllő a melegítő alsó - felső pároson, és befújom magam egy kis Armani-val.

13 órakor magamhoz veszem a kocsikulcsom és azzal az elhatározással indulok el otthonról, hogy végre normálisan és nem utolsósorban személyesen is beszélek Angelikával. És ha elég bátor leszek, még ebédelni is elhívom. Talán.

Az egyetem előcsarnokába lépve egy pillanatra elgondolkodom rajta, hogy vajon milyen lenne ide járni. Jó, nem a zeneművészetire, de valamilyen egyetemi szakra. Valószínűleg nem nekem való lenne, szóval el is engedem ezt a gondolatot, majd megnézem, hogy Lola pontosan mit írt, és elindulok a lépcsőkön a második emeletre. Szerencsére tök jól sikerül elvegyülnöm, nem állít meg senki.

Azon gondolkodom, hogy mit fogok mondani Angelikának. Nem tudom pontosan, mi a motivációja amögött, hogy teljes mértékben ignorál. Szerettem volna neki elmondani, hogy nem kell hülyén éreznie magát amiatt az üzenet miatt, és hogy tényleg nem gondolok rosszat róla. És, hogy nagyon is érdekel engem. Na jó, ez így elég hülyén hangzott a fejemben. Abban persze lehet, hogy igaza volt, hogy időre lenne most szükségem a Fannival való szakítás után, de én nem feltétlenül éreztem azt, hogy egyedül akarok keseregni, bezárkózva a szobámba.

A Lola által küldött 213-as terem előtt állok meg és konstatálom, hogy 3 perc van még hátra 13:20-ig. Általában nem éreztem magam zavarban vagy idegesen egy-egy találkozás miatt, még lányokkal sem, ez a helyzet azonban annyira szokatlan volt, hogy éreztem a kicsit idegen, remegéssel kísért izgatottságot végig szaladni az ereimben.

Mielőtt tovább pöröghetnék a dolgokon, az ajtó kinyílik és Lola sietősen próbálná elhagyni a termet, de nem tudja ezt megtenni, mert Angelika szorosan a nyomában van és szeretné is feltartani. Mindketten megtorpannak, Angie pedig értetlenül járatja a tekintetét közöttünk, miután észrevesz engem is.

- Nekem most tényleg iszonyatosan sietnem kell. El kell érnem egy vonatot, ami Dortmundba megy. - rázza le Lola a fiatalabb lányt és miután egy utolsó jelentőségteljes pillantást vet rám, eltűnik a folyosón.

- Angelika... szia. - nyögöm ki és kicsit közelebb lépek a továbbra is sokkos lányhoz.

Pár kottát tart a kezeiben, amit most védelmezően szorít magához.

- Szia. - leheli, továbbra is döbbenten. - Mit keresel te itt?

Zavartan pillant körbe a folyosón, de nem igazán van itt rajtunk kívül senki. Esős, sötét péntek délután van.

- Szerettem volna beszélni veled. - mondom neki, próbálok lazán beszélni, nem akarom, hogy ettől is kínosabb legyen ez a szituáció köztünk.

Angelika továbbra is értetlenül néz rám, és egy pillanatra el is bizonytalanodom. Talán túl sok ez neki. Ő csak egy normális, nagyon fiatal lány; lehet, hogy... nem tudja ezt kezelni.

- Figyelj. - töröm meg a csendet. - Szerettem volna személyesen is elmondani neked, hogy... az a múltkori kávézós eset nagyon rosszul jött ki és nem szerettem volna, ha úgy érzed, hogy átvertelek vagy szórakozom veled.

Ezen a mondatomon nem lepődik meg annyira, de mégsem mond semmit. Nagyot nyel és látom, hogy kis ideig csak néz. Úgy igazán, élőben. Én pedig inkább kihasználom az alkalmat és ugyanazt teszem vele. Tényleg nagyon szép arcvonásai vannak, szemei és haja is sötétbarna. Sötét nadrágot és barack színű inget visel, ami fölé fekete bőrdzsekit húzott, hasonlóan a BMW-s képéhez.

- Ne haragudj, én csak... kicsit megleptél, hogy itt vagy. - szólal meg végül. - Ilyen közel hozzám. - rázza meg a fejét tanácstalanul, mire végre elmosolyodom.

- Te ne haragudj, hogy csak így idejöttem, de... úgy éreztem, hogy muszáj ezt tisztáznom veled.

- Dominik, én... felfogtam mi a helyzet. - szedi össze a bátorságát és hosszabb ideig a szemeimbe néz. - Nem lett volna szabad ennek az egésznek megtörténnie. - mondja fájdalmas grimasszal. - Te mindig csak egy hibbant rajongónak fogsz engem tartani, amúgy biztosan sosem akarnál megismerkedni velem. - mondja és teljesen úgy néz ki, hogy kész tovább indulni, én pedig annyira kétségbeesek ettől, hogy elé lépve, gyengéden megérintem a két vállát.

- Angelika, de hiszen... és te meg akarnál velem ismerkedni, ha ide járnék és nem lennék híres? Valaha rám írtál volna ha csak egy átlagos srác lennék? - szaladnak ki a szavak a számon, amivel őt is nagyon meglepem.

Kicsit hátrébb lépek tőle és elengedem, ő pedig ismét a szemeimbe pillant. Választ egyelőre nem ad. Haját zavartan a füle mögé tűri.

- Nem tudom, mi lenne ha nem lennél híres. - rázza meg a fejét végül.

- De az vagyok, és... boldoggá tett az, hogy írtál nekem. Nem azért, mert annyira pajzán dolgokat írtál és nem is azért, mert azt írtad, hogy belém vagy zúgva. Csak... olyan különleges volt ez az egész. Megnéztem A hercegnő és koboldot aznap éjjel, mikor beszéltünk. - mondom, és hirtelen totál idiótának érzem magam.

Ezen a mondatomon Angelika végre elmosolyodik.

- Én is megnéztem. - mondja bátortalanul, az én szívverésem pedig szokatlanul felgyorsul ettől. - Ne haragudj, de... mennem kellene. Az apukámmal találkozom ma délután. - kapja el pillantását.

- Szívesen elviszlek. - ajánlom rögtön, amin aztán kicsit mindketten meglepődünk.

- Berlinbe? - húzza fel a szemöldökét érdeklődően és ajkai ismét mosolyra húzódnak.

- Akár oda is. - nyögöm ki kényelmetlenül, mire ő kicsit elneveti magát.

- Azt hittem, te tudod a legjobban, hogy van autóm. - rázza meg a fejét rosszallóan, és most végre mosolya az ajkain marad, ahogy ismét felpillant rám.

- Akkor talán van 5 perced rám, ha nem kell annyira iszonyatosan sietned? - kérdezem reménykedve.

Mélyet sóhajt.

- Kikísérsz a parkolóba? - kérdezi végül finoman, én pedig bólintok és elindulok vele a folyosón.

- Eljössz velem vacsorázni egyik nap? - kérdezem tőle hirtelen, mert az az érzésem, hogy nem fogok ma túl sokra jutni így, hogy mennie kellett.

- Öhm... hidd el, hogy normális esetben gondolkodás nélkül mondanék igent erre a kérdésre. - mondja egy fájdalmas arckifejezéssel.

- Angie... - szólítom meg egy mosollyal. - Egyikünk sem normális. - nevetem el magam kicsit, amit ő egy mosollyal díjaz. - Csak egy vacsora. Nem akarom kierőszakolni, hogy azt csináld velem, amit írtál, hidd el. És nem is akarok visszaélni a többi infóval sem, amit megtudtam az üzenetedből. Azt gondoltam, hogy talán szívesen megismernéd Dominik Szoboszlait, aki akkor éppen nem futballsztár. - szavaim hallatán látom, amint arcára pír szökik és felém fordulva a szemembe néz.

- Ezt tényleg szeretném. - vallja be.

Az eső szerencsére nem esik, amint kilépünk az egyetem épületéből.

- Ennek örülök, mert én is nagyon szeretnélek téged megismerni. Illetve egyszer az autódba ülni. - teszem hozzá nevetve, amint megpillantom a kis BMW coupe-t a parkolóban.

Angelika is elenged egy nevetést. Közel parkol a bejárathoz, csak pár másodpercbe telik, hogy odáig sétáljunk.

- Rendben. - fordul felém, amint a kocsihoz ér. - Elmehetünk vacsorázni jövő héten.

Szavai hallatán széles mosolyt villantok rá, hiszen nagyon is emlékszem, hogy azt írta, szereti a mosolyomat.

- Szerdán ráérsz? - kérdezem tőle.

- Igen. - bólint.

- Remek. Addig még beszélünk, és majd elküldöm neked a részleteket. - mondom, és hirtelen annyira izgatottá válok, hogy meg is lepődöm magamon.

- Oké. - leheli Angelika, szintén mosolyogva. - Szeretnéd, ha az autómmal mennénk? - kérdezi végül.

- Mindennél jobban. - kacsintok rá.

Sziasztook!
El sem hiszitek mennyire örültem az eddigi visszajelzéseiteknek. Ennek örömére el is hoztam a 4. részt ahol egy igazi személyes találkozás részesei lehettek. 😊 Nagyon kíváncsi vagyok mit gondoltok az itt történtekről. 😉