DOMINIK

Rengeteg sírás, vita és győzködés után - amit mindkét szülőmmel folytattam - sikerült odáig jutnom, hogy mindketten hajlandóak legyenek elmenni párterápiára, és dolgozni a kapcsolatuk megmentésén. Vagy legalábbis megpróbálni. Bendi természetesen annyira pletykás, hogy a szüleinek is elmondta a történteket, de ez még jól is jött ki, ugyanis az apukája és anyukája is betalálta az én szüleimet és próbáltak a lelkükre beszélni. Ezenkívül pedig Angie tanácsait kötöttem a lelkükre, miszerint, hogy Szofinak a lehető legkevesebb rosszat kell ebből érzékelnie és ez az ő felelősségük. Megértettem, amiért olyan dühös volt sokszor a felnőttekre - például az apja szomszédjára - mert tényleg olyan gyerekesen viselkedtek ilyen helyzetben, mint az agyatlan, 13 éves szerelmes tinédzserek.

Azzal a szándékkal zárkózom be a szobámba végre egyedül, hogy vegyek egy repülőjegyet Németországba, és miután ezzel végzek, kikötök a közösségi portálokon, ahol nem sok újdonság van a foci világában, viszont az Instagram idővonalam tele van szórva olyan képekkel, amiken Angelika szerepel. Lola, Götze, Angelika maga és még kibaszott Marco Reus is töltött fel képet, ahol vele és a két barátnőjével pózol. November 6.-a volt tegnap. Angie koncertje Dortmundban, amire megígértem, hogy elmegyek. Oh, francba. Totálisan elfelejtettem, és még csak nem is írtam neki semmit.

Csalódottan dobom el a telefont, majd a továbbra is csendes lakás nappalijába lépek. Szofi szobájának ajtaján bepillantva látom, hogy ő és anya elaludtak az ágyában. Ezért aztán a fürdőszobába indulok és magamra zárom az ajtót, majd elkezdek vizet engedni a kádba és meggyújtom azt a pár illatgyertyát, amit anyám minden bizonnyal dekorációnak szánt ide.

Percekkel később csak tanácstalanul ülök a habok között a forró vízben. Annyira utálom ezt az egészet. Utálok mindent, ami a 21. születésnapom óta történt. Erre a gondolatra a plafon felé emelem a tekintetem, mert érzem, hogy a szemeim ismét ellepik a könnyek. Szipogok párat, de aztán úgy döntök, hogy ezúttal már tényleg nincs értelme harcolni a sírás ellen. Engedem, hogy az első könnycseppek végig follyanak az arcomon, és nagyon remélem, hogy ha végre normálisan kibőgöm magam, akkor nekem is annyira kiüresedik az elmém, hogy nem fogok már semmit sem érezni.

ANGELIKA

Lola késik a szokásos óráról, amin csak ketten vagyunk és hangképzéssel meg zongoragyakorlással telik általában. A zongora mögött ülve mindenesetre elfoglalom magam, de semmi komolyat nem jászok, csak egy kis Ariana Grande-t és énekelek is hozzá, mert egyszerűen jól esik most. Visszagondolok a 3 nappal ezelőtti koncertemre Dortmundban, ami annyira jól sikerült és annyi emberrel találkoztam. Persze nagyon hiányzott, hogy Szoboszlai is ott legyen, de nem is álmodtam róla, hogy el tud jönni a jelenlegi helyzetben. Valószínűleg totálisan el is felejtette, mert csak másnap írt nekem egy rövid üzenetet -sajnálom, hogy nem lehettem ott, biztosan nagyon ügyes voltál -, amire én egy szimpla mosolygós szmájlival válaszoltam.

You know you really something, yeah

How'd we get here so damn fast?

Only you can tell me that

Baby, 'cause you know I'm coming back

- Talán mégsem azt a moszkvai lehetőséget kellett volna megemlítenem neked. Hanem megkérni Marco-t és Mario-t hogy mutassanak be téged a zenész haverjaiknak. - szólal meg Lola, amint berobog a terembe, én pedig csak egy mosolyt villantok a kommentjén, miközben tovább játszom. - Bocs, hogy késtem. - mondja végül, mikor elér hozzám.

- I've never been this scared before, feelings I just can't ignore... bocs. - térek vissza a földre és hagyom abba a játékot, és nézek Lolára kicsit komolyabban. - Már csak két hétig leszel itt. - csap arcon a felismerés, ő pedig mindenttudóan bólint.

- Igen. - erősíti meg szóban is végül, majd szemöldökei összeszaladnak. - Hiányozni fogsz, Angie.

- Legalább neked. - forgatom meg a szemeim.

Rosszul, és mindenekelőtt önzőnek éreztem magam, amiért Dominik nem keresett. Én nem igazán mertem zaklatni őt, és biztos voltam benne, hogy sok dolga van. Hirtelen már a hülye virágoknak sem tudtam örülni, legszívesebben megírtam volna neki, hogy ne merjen többet küldeni. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán itthon volt-e már, vagy otthon abban a városban, aminek nem tudtam kimondani a nevét. Kétlem, hogy a csapata ilyen sokáig elengedné válságot kezelni.

- Mármint... bocs. - rázom meg a fejem. - Te is nagyon hiányozni fogsz nekem.

- Na, mi a baj? - húz egy széket a zongora mellé és leül. - Az a Szoboszlai kisfiú?

Önkéntelenül is elnevetem magam a jelzőn, amit használ rá, végül bólintok.

- Persze, én sem kerestem őt úgy explicit, de hát amikor legutóbb beszéltünk, lerázott és... nem akartam rajta lógni, mikor annyi fontosabb dolga lehet most.

Dortmundban meséltem Lolának félig-meddig a velem történtekről, és természetesen ő is azt mondta, hogy ez nagyon elbaszott, de arra biztatott, hogy adjak Szoboszlainak és magamnak egy kis időt.

- Nos, ha hiányzik neked, és szeretnél vele beszélni, akkor írj neki. - tanácsolja végül. - Gondolom a szülinapos ügye még elég tisztázatlan mindig. Egyébként meg, még ha sok dolga is van, biztosan jól esne neki, ha hallana felőled... ha már ennyi virágot küldött. - mosolyodik el kicsit.

Ebben pedig lehet, hogy igaza volt. Meg kellett volna már köszönnöm Szoboszlainak ezt a rengeteg virágot, és megmondani neki, hogy elég lesz. Főleg, hogy miután megírta a gratulációt a koncertemhez, másnap 100 szál fehér rózsát kaptam.

Lola szemeibe pillantva kicsit érzem is, hogy elpirulok. Tényleg beszélnem kell vele.

- Na de! - lök meg gyengéden. - Ha már Ariana Grandénál tartunk, akkor énekelj valami olyat ami kihívást jelent. - tessékel fel a zongora elől, és ő foglal helyet mögötte, majd leüt pár billentyűt miközben gondolkodik. - Almost is never enough?

- Oké, megkeresem a szövegét. - nyúlok a telefonomért.

Lola nem kímél, és rengetegszer félbeszakít, én pedig tényleg nem tudok megküzdeni néhány hanggal, hallom nagyon jól.

- Oké, kimegyek a mosdóba, addig pihenj egy kicsit. - sóhajt Lola, miközben egy fájdalmas grimasszal feláll a zongora mellől.

Én csak bólintok, majd némán nézem, ahogy elhagyja a termet. A zongorán támaszkodva ismét magamhoz veszem a telefonom, és tétován nyitom meg a Dominikkal folytatott beszélgetésem. Mit írjak neki? Szia, itthon vagy már? Jaj. Mély sóhajjal zárom le a képernyőt és ülök ezúttal én a zongora elé és kezdek játszani, ugyanazt a dalt, amit Lolával énekeltünk.

- If I could change the world overnight, there'd be no such thing as goodbye, you'd be standing right where you were, and we'd get the chance we deserve... - ezúttal meg sem próbálom tökéletesen énekelni, mert túl fáradt vagyok, csak... nem is tudom mit csinálok éppen.

- Angie... - Lola kétségbeesett hangja ránt vissza a valóságba.

Hirtelen mozdulattal emelem rá a tekintetem, és kicsit megdöbbenek, amiért ennyire ijedtnek látom.

- Autóval vagy itt? - kérdezi.

- Igen. - válaszolok.

- Vigyél be kérlek a kórházba. - hangja elcsuklik és szemei megtelnek könnyel.

- Úristen, Lola mit történt? - pattanok fel és veszem magamhoz a telefonom meg a táskám.

- Iszonyatosan görcsölök és vérzek. - vallja be. - És... 9 hetes terhes vagyok, és... nem tudom... - rázza meg a fejét tanácstalanul.

A szavai megdöbbentenek, de szerencsére felfogom őket és tudom, hogy a lehető leghamarabb orvosra van szüksége.

- Persze, menjünk. - karolok belé és kezdem magammal húzni kifelé.

Útközben nem igazán tudok arra koncentrálni, hogy a terhességéről kérdezősködjek. A végtagjaim kicsit remegnek és tényleg a szokásosnál jobban kell figyelnem a balesetmentes vezetésre. Lola pedig idegesen fészkelődik és a nála lévő táskában kutat.

- Francba. - nyög fel sírástól elcsukló hangon.

- Mi a baj? - kérdezem tőle, de tekintetem továbbra is az úton tartom.

Szerencsére nincs nagy forgalom és már majdnem ott vagyunk.

- Fent hagytam a telefonom az irodámban... én... francba már.

- Az enyém itt van. - mondom neki esetlenül.

- Nem tudom Mario számát fejből. - szipog.

Ez egy elég erős érv volt, nekem pedig nyilván nem volt meg a száma. És random ráírni sem tudtam sehol. A kórházhoz érve túlságosan is nagy sebességgel fordulok be a bejárathoz legközelebbi parkolóhelyre.

- Hívd fel Szoboszlait. - jelenti ki Lola, miközben kicsatolom a biztonsági övem, ez a mondata pedig megakadályoz abban, hogy tovább cselekedjek. - Neki lehet megvan, vagy legalább kérje el Haalandtól... kérlek, Angie.

- Lola, nyugi. Persze, hogy felhívom és beszélek Mario-val, de előbb menjünk be, hogy megvizsgálhassanak.

Ahhoz képest, hogy nem szeretem a kórházakat, rövid időn belül már sokadszorra vagyok itt, és miután Lolát elviszik megvizsgálni különösebb gondolkodás nélkül húzom elő az én telefonom. A lélegzetem visszafojtom amíg a telefon kicsöng és imádkozom, hogy Dominik felvegye.

- Szia, Angie. - szól bele, miután ez a gondolat megszületett a fejemben.

A hangjából az érződik, hogy örül a hívásomnak.

- Dominik, szia. - mondom sietősen. - De jó, hogy felvetted. Irtózatosan nagy szükségem lenne Mario Götze számára.

- Öhm... oké?

- Figyelj... Lola kórházba került, várandós és valami nincs rendben. Megvan neked Götze száma, vagy meg tudod szerezni? - hadarom neki.

- Uhh... igen. Várj két percet és megszerzem. - válaszol, én pedig hálás vagyok neki, amiért nem kérdezősködik.

Gyorsan elköszönünk, majd pár percen belül ténylegesen kapok egy üzenetet egy telefonszámmal. Gondolkodás nélkül hívom fel. Utálom, hogy le kell futnom a bemutatkozós köröket, de Mario természetesen emlékszik rám Lola koncertjéről, hiszen beszéltünk pár szót. Amikor megtudja, hogy mi a helyzet, egy "azonnal indulok" kíséretében teszi rám a telefont, én pedig totálisan megsemmisülve állok a folyosó közepén. Tehetetlenül fordulok körbe, majd inkább leülök az egyik székre és átgondolom a dolgokat. Lolának biztosan szüksége lenne a telefonjára. És mégis... amíg Mario Götze ideér Dortmundból, az beletelik pár órába. Mit kellene csinálnom?

A vizsgálóból kijön egy nővér és kér, hogy menjek be mert Lola beszélni akar velem, én pedig gondolkodás nélkül engedelmeskedem. Lola kikérdez Mario-ról majd közli velem, hogy meg fogják műteni, mert épp vetélése van, és rohadtul szüksége van a telefonjára meg néhány cuccára. Annyi mindent mond, hogy muszáj vagyok jegyzetet írni a telefonomba. Látszólag nincs sok ideje dumcsizni velem, nekem pedig hirtelen még alkalmam sincs elmondani neki mennyire sajnálom, hogy ez történik vele. Ezután odaadom neki a telefonom, hogy ő is beszélhessen Mario-val, és a szívem tényleg megszakad, amint közli vele, hogy elvesztette a kisbabájukat.

Vissza kell mennem az egyetemre. Lola elmondása szerint az irodájának kulcsa a próbateremben maradt, ahol óránk volt. Az összes többi cucc pedig az irodájában. Miután összeszedem a telefont és a lakáskulcsot, elindulok az általa megadott címre, miközben alig tudok még mindig magamhoz térni.

Totálisan messze tudok csak parkolni, mert minden tele van. A lakáshoz sétálva megnézem a telefonom, és anyától fogad egy üzenet, hogy ő és Agathe elmentek vacsorázni meg színházba, és hagyott nekem otthon pénzt kaját rendelni, mert valószínűleg csak későn jönnek. Egy szimpla oké-val válaszolok vissza, majd lépteimet megszaporázva kezdek kutatni a helyes lépcsőház után.

Mielőtt megtalálhatnám, a telefon ismét megrezzen.

szoboszlaidominik: Van valami híred Loláról? Melyik kórházban van? Te jól vagy?

A mellkasom elszorul ennyi kérdés láttán, így nem is válaszolok rögtön. Odafent a lakásban próbálok kicsit megnyugodni, és miután körülnézek, a Lola hálójában lévő ágyon kezdem összegyűjteni azokat a dolgokat, amire szüksége lehet egy kórházi tartózkodásnál. Szerencsére ezzel nincs túl sok problémám, mert pár hete anya miatt is eljátszottam ugyanezt a műveletet. Szerencsére Lola mindent egész logikus helyen tart - ruhákat és fehérneműket a ruhásszekrényben és fiókban, tisztálkodási szereket pedig a fürdőben. Még egy edzős táskát is találok, ami tökéletesen megfelel ennek a célnak és minden belepakolok.

Egy pillanatra elgondolkodom rajta, hogy én vajon mihez kezdenék, ha hirtelen kórházba kerülnék mondjuk Moszkvában. Úgy, hogy senki nem lenne a közelemben? Hirtelen megrázom a fejem a gondolatra.

Tehetetlen sóhajjal ülök le Lola ágyára és veszem elő megint a telefonom és elkezdek választ írni Dominiknak.

angelikahartmann: Vetélés, szegény nagyon szomorú. St. Elisabeth, ugyanaz, ahol anyukám is volt. Én jól vagyok, csak hirtelen nem tudok magamhoz térni.

Válasz nem érkezik, én pedig inkább összeszedem magam és utoljára végignézek mindent a lakásban, hogy rendben maradjon itt, majd a cuccokat magamhoz véve zárom be az ajtót és indulok lefelé.

A kórház felé visszavezető úton sikerül belefutnom a délutáni csúcsba és szeretném kitépni a hajszálaimat, annyira lassan haladok. Idegesen dobolok az ujjaimmal a kormányon, és gyorsan vetek egy pillantást a telefonomra, mikor ismét nem jutok át a zöldön. Senki nem keresett azóta, szóval nem is foglalkozom tovább a dologgal.

A kórház folyosóján végigszaladva visszhangot vernek a bokacsizmám sarkai, és kicsit el is tévedek, mert a recepción elirányítanak valahova, ahol elvileg majd Lola lábadozni fog a műtét után.

Amint egy újabb folyosóra fordulok be, a kiírt információkból még mindig nem sikerül megtudnom, hogy jó helyen vagyok-e, azonban a folyosón várakozó két alak egyértelműen a tudtomra adja, hogy igen. Mario Götze és Dominik Szoboszlai. Muszáj párat pislognom, hogy magamhoz térjek. Hogy kerülhetett ide ilyen hamar? Hiszen csak kicsivel több, mint egy órát voltam távol innen.

- Angelika! - Götze hangja ránt vissza a valóságba.

Nem lep meg túlságosan, hogy emlékszik a nevemre, hiszen annyira édes és illedelmes férfi, és tényleg érdeklődve figyelt rám, amikor múlt szombaton beszélgettünk.

- Sziasztok. - lehelem, amint elérek hozzájuk.

Vetek egy lopott pillantást Szoboszlaira és legszívesebben megkérdezném tőle, hogy ő mégis miért van itt. A köszönésem mindenesetre viszonozza ő is, én azonban muszáj vagyok Mario-ra figyelni, aki feltesz nekem pár kérdést, én pedig elmondom neki hogy igazából nem tudtam meg sokkal többet, ő pedig azt mondja, hogy Lola műtétjével minden rendben volt és hamarosan magához fog térni. Én átadom neki Lola cuccait, ezután pedig kicsit kínosan álldogálunk hármasban a folyosón. Nem merek Dominikra nézni, én viszont érzem a pillantását magamon.

Szerencsére a nővér, aki kijön a kórteremből megment, mert közli velünk, hogy Lola jól van és felébredt, és hogy Mario bemehet hozzá.

- Köszönök mindent még egyszer. - pillant rám jelentőségteljesen. - És neked is, haver. Holnap visszaadom a kocsidat. - mondja, én pedig csak összeráncolom a szemöldököm ezen a mondaton.

Mario bemegy a kórterembe, én pedig segélykérően fordulok Szoboszlai felé.

- Hogy került ide ilyen hamar? - teszem fel neki a most lehetséges legidiótább kérdést.

Ő csak elenged egy fájdalmas mosolyt.

- Emlékszel? 2014-ben győztes gólt rúgott a vb-n. - ránt vállat. - Nem sokból tart neki elintézni egy repülést ide.

- Oh... - lehelem végül egy bólintás közepette.

Kicsit fel kell dolgoznom, hogy ilyen kaliberű embereket ismerek.

- És te hogy-hogy itt vagy? - kérdezem végül, és hirtelen annyira zavarba jövök a közelsége miatt, hogy pillantásom a padló felé fordítom.

- Ma reggel jöttem vissza Magyarországról. - mondja, én pedig lehunyom a szemeim egy pillanatra.

- Úgy értem, miért vagy itt a kórházban. - helyesbítek a kérdésemen.

- Elhoztam Mario-t a reptérről. Beszéltem vele kicsit, miután megtudta mi történt. Illetve... mondtam neki hogy használja nyugodtan az autómat, ha Lola lakásába kell mennie. - ránt vállat, én pedig mindenttudóan bólintok.

- Még egyszer nagyon köszönöm, hogy olyan gyorsan segítettél. - mondom neki. - Ne haragudj, hogy... meg sem kérdeztem, hogy itthon vagy-e már, és hogy... mi újság veled. - mondom neki végül.

Nem szeretnék konfrontálódni és felhozni valami nagyon kellemetlen témát.

- Dehogy haragszom. Nekem kellene bocsánatot kérnem, amiért nem tudtam ott lenni a koncerteden. Pedig megígértem. - mondja, mire én egy fáradt mosollyal megforgatom a szemeimet.

- Azt hiszem, az a rengeteg virág már kiengesztelt amiatt. - mondom végül, és megeresztek felé egy halvány mosolyt, holott a gyomrom ismét görcsbe rándul.

Gőzöm nincs hányadán állunk.

- Nem kell küldened több virágot, Dominik. - szólalok meg ismét, mikor ő csak az arcomat fürkészi. - Látod, hogy hajlandó vagyok beszélni veled.

- Jó. - viszonozza a mosolyom. - Pedig már a következő merényletet terveztem ellened, hogy végre személyesen is szóba állj velem.

- Jézusom. - rázom meg a fejem. - És mi lett volna az?

- Gondoltam örökbe fogadok egy árva cicát és elviszem hozzád. - von vállat lazán.

- Te nem vagy normális. - vágom rá rögtön. - Szeretnéd, ha hazavinnélek? - kérdezem végül kicsit komolyabban.

A focista kicsit bizonytalanul emeli rám a szemeit.

- Szívesen veled maradnék, amíg itt vagy. - jelenti ki. - Nem szeretnék most egyedül lenni.

A szívem fájdalmasan szorul össze az arckifejezése láttán. Nem is tudom pontosan, hogy mi történt náluk otthon, miután beszéltünk és nagyon érdekelne, csak nem feltétlenül most volt a legalkalmasabb pillanat, hogy erre rákérdezzek.

- Nos, nem hiszem, hogy én ma már bejutok Lolához. Lehet, hogy este haza is engedik, meg hát... itt van Mario, szóval... a legjobb, ha most rádobok egy üzenetet. - nem igazán tudom, mit kellene kihoznom a helyzetből.

Szeretne velem lenni? Meg kellene kérdeznem, de most mégis annyira távolinak érzem őt magamtól, hogy nehezemre esik. Ezért inkább gyorsan pötyögni kezdek Lolának, amire szinte rögtön érkezik is egy válasz: egy szimpla köszönöm, és sok-sok szívecske. Mély sóhajjal nézek fel ezután Dominikra, aki elkésik kicsit a reakcióval és elkapom, hogy zavartan kapja el tekintetét a képernyőmről.

- Eljössz velem hozzánk? - kérdezem végül hirtelen indíttatásból és túlgondolás nélkül. - Anyukám elment barátnőzni.

Tisztán látom, amint a szemei felcsillannak a kérdésem hallatán.

- Igen. - válaszol végül.

Kicsit fura, hogy ezután nem szólunk egymáshoz, amíg kisétálunk a kórházból, ugyanakkor nincs egy értelmes gondolatom sem. Igazából azt tervezem, hogy ha hazaérünk, majd megkérdezem Dominiktól, hogy mi történt vele otthon és hagyom, hogy meséljen.

A házba lépve, miután megszabadulunk a kabátunktól és cipőinktől, Dominikot leültetem a nappaliban, én pedig elmenekülök, hogy csináljak mindkettőnknek egy kis teát. Tanácstalanul fordulok körbe a konyhában, miközben arra várok, hogy felforrjon a víz. Ideges vagyok és kicsit félek is, hogy talán most mindennek vége szakad majd köztünk, pedig amúgy nagyon nem szeretném ezt.

Dominik enyhe mosollyal veszi át tőlem a teáscsészét és egy halk köszönömöt motyog. Én helyet foglalok mellette, és egyelőre a dohányzóasztalra helyezem a gőzölgő teámat. Kissé bizonytalanul pillantok a mellettem ülő focista szemeibe. Legszívesebben magamhoz ölelném és azt kérném tőle, hogy sírjunk kicsit együtt. De ez totál béna lenne, szóval nem teszek hasonlót.

- Szeretnél beszélni róla, hogy mi történt Magyarországon? - kérdezem végül, mert muszáj megtörnie a köztünk lévő nagyon is súlyos csendnek.

Ő csak elenged egy gondterhelt sóhajt és nem szólal meg. Ettől aztán hirtelen kétségbeesem és ismét szólásra nyitom az ajkaimat.

- Ha nem akarsz, nem kell. - mentegetőzöm, és hihetetlenül szerencsétlennek érzem magam ettől az egésztől.

- Nem tudom, hogy mi lesz. - rázza meg a fejét tanácstalanul. - Mármint... a szüleim most azon dolgoznak, hogy rendbehozzák a dolgokat, de... még ha együtt is maradnak, ez már... sosem lesz ugyanolyan. - emeli rám a szemeit, én pedig nem tudom megcáfolni a szavait, mert totálisan igaza van.

- Szofi hogy van? - kérdezem inkább.

- Jól... jobban. Elterveztem, hogy minden este videó telefonálok vele. - mondja, amire csak enyhe mosollyal bólintok.

- Figyelj... - köszörülöm meg a torkom és tenyerem önkéntelenül is a focista kézfejére csúsztatom, amin először kicsit mindketten meglepődünk, végül mégsem húzom el a kezem, sőt annyira bátor vagyok, hogy ujjaimat az övéi közé fonom; pillantásom azonban elkapom egy pillanatra. - Minden rendben lesz. Tudom, hogy tök idiótán hangzik, de bárhogy is alakulnak majd a szüleid között a dolgok... végül elrendeződik és most talán fájdalmas ezt hallani, de majd egy idő után az lesz a normális. Most a legtöbb, amit tehetsz tényleg az, hogy meghallgatod őket és odafigyelsz Szofira. - eresztek meg felé egy mosolyt.

Ő szerencsére viszonozza a gesztusom, én pedig meg is nyugszom ettől.

- Annyira sokat jelentett az, hogy beszélhettem veled erről. - tekintetét áthatóan fúrja az enyémbe, amitől iszonyatosan megdobban a szívem.

- Nagyon... rosszul érintett engem is, hogy te olyan szomorú voltál. Szívesen melletted lettem volna. - vallom be, és persze akármennyire is kellemetlen lesz most kettőnkről beszélni, tudtam, hogy nem kerülhetem el, és talán ez jó kezdet volt.

- El sem tudod hinni, mennyire bánt még mindig az, ahogy viselkedtem veled. - hunyja le a szemeit fájdalmasan és még hangja is elcsuklik, ami teljesen ledöbbent.

- Dominik... - emelem egy másodpercre a pillantásom a plafon felé és sűrűn pislogok, hogy ne kezdjek sírni. - Igen, tényleg rohadtul megbántottál, de azt hiszem, hogy nem kell ezt továbbra is az orrod alá dörgölnöm. És... szerintem észrevetted, hogy már korántsem haragszom annyira. - teszem hozzá, mire egy alig észrevehető mosoly a jutalmam, Dominik szemeibe pedig visszaköltözik a jól ismert csillogás, amit annyira szerettem.

- Megölelhetlek? - kérdezi végül kissé bizonytalanul, én pedig csak hevesen bólogatok és igazából én ölelem magamhoz őt, amit rögtön viszonoz is, nekem pedig végérvényesen ellepik a könnyek a szemeimet. - Annyira rossz volt csak belegondolni is, hogy talán nem akarsz többet látni engem.

Szavai hallatán sietősen törlöm le a kibuggyant könnycseppjeim és mélyet lélegzek az illatából.

- Én csak... tényleg azt hittem, hogy nem veszel engem komolyan, mert csak egy idióta rajongód vagyok. - sóhajtom fejemet vállára hajtva, ő pedig nyugtatóan simít végig a hátamon párszor.

- Angie... - sóhajt ő is, és hajamat elsimítja a nyakamból. - Én csak... egy idióta vagyok. Meg kellett volna beszélnem veled, hogy mi van köztünk. Egyszerűen... nem tudtam kinek mit mondjak. Ezenkívül pedig, persze, beszéltem az első üzeneteidről néhány barátomnak. - vallja be fájdalmasan, amit már eddig is tudtam. - De csak mert álmomban sem gondoltam volna, hogy bármi komoly is lesz köztünk. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire veszélyesen beléd szeretek. - teszi hozzá halkan, s egy alig érezhető puszit nyom a hajamra.

Az én lélegzetem viszont totálisan elakad ettől az egésztől. A szívem szélsebesen dobog és szeretnék az engem ölelő fiú szemeibe nézni, de ugyanakkor félek is. Végül lassan távolabb húzódom és rá emelem könnyektől csillogó szemeimet, amin ő kicsit megdöbben, s ujjaival óvatosan törli le az újabb könnycseppeket.

- Nagyon hiányoztál. - suttogom neki végül. - Hiszen tudod nagyon jól, hogy én is fülig szerelmes vagyok beléd. - eresztek meg egy halvány mosolyt, amit Dominik rögtön viszonoz, majd óvatosan hajol hozzám és gyengéd csókot lehel az ajkaimra.

Ettől teljesen megborzongok, de a lehető legjobb értelemben.

- Még a bunkó 21 éves énembe is fülig szerelmes vagy? - kérdezi reménykedve, mikor elválunk és ismét rám villantja az egyik legszebb mosolyát.

- Igen. - suttogom neki, miközben érzem, hogy teljesen elpirulok. - Szeretlek téged. - teszem hozzá, mert úgy érzem, hogy muszáj kimondanom, bármi is lesz a következménye.

Ezután pár másodpercig nem merek a focista szemeibe nézni. Hirtelen rájövök, hogy talán kellemetlen helyzetbe hoztam ezzel, hiszen ő biztosan nem táplál ennyire mély érzéseket irántam, én pedig most rázúdítottam azt a gondolatot, ami már hosszú hetek óta a fejemben járt.

- Jézusom, nehogy azt érezd, hogy azért mondtam ezt, mert mindenáron viszont akarom hallani. - kezdek mentegetőzni rögtön. - Csak azt éreztem, hogy muszáj ezt végre kimondanom, mert túlságosan régóta érzem ezt.

- Angie... - mosolyog rám halványan. - Nincs semmi baj. Ne stresszelj már. Hihetetlenül boldoggá teszel, mióta ismerlek.

Kicsit megnyugszom ezután, mert szerencsére egyikünk sem lovagol tovább a 'szeretlek' témán, és valahol még örülök is neki, hogy Dominik nem érezte úgy, hogy neki is ki kell mondania, csak azért mert én megtettem.

---

Sziasztok!

Megérkezett itt a következő rész csak Nektek. Angie és Dominik rendezik soraikat, remélem örültök ennek, ugyanakkor szegény Lola... :( Nagyon érdekel, hogy  tetszett ez a rész???

Spoiler: lassan ennek a történetnek a végéhez közeledünk, merthogy pontosan 20 részes lesz.

Ezenkívül: a héten publikáltam egy új novelláskötetet, a munkáim között megtaláljátok, nézzetek be oda is. ;)