DOMINIK

Nem azért akartam ma kimenni a reptérre, hogy hazautazzak, de végül ez lett belőle. Anya sírva mesélte el, hogy belenézett apám telefonjába, és hogy így jött rá, hogy van valami másik nő az életében, és most iszonyatosan összebalhéztak és el is küldte otthonról. Annyira hirtelen ért és csapott arcon ez az egész, hogy megszólalni sem tudtam. Eddig tényleg sosem láttam bele ilyen szinten a szüleim kapcsolatába és meg sem fordult a fejemben, hogy gondjaik lehetnének.

Főként úgy nem, hogy az utóbbi években a saját szerelmi életem kötött le a focin kívül, és most az egyetlen ember aki tanácsot tudott volna adni, nem akart látni és szóba állni velem. Szóval ötletem sem volt mit mondhatnék, ha egyszer hazaérek. Azt sem tudom, hogy kellene viselkednem; vajon Szofi mit érzékelt ebből az egészből? Jézusom. Meg akartam halni.

Főleg akkor akartam meghalni, amikor egy nyomi Skoda Citigot kaptam Pesten a reptéren az autóbérlőnél, és rohadt kényelmetlen is volt, 120-nál pedig már visított. Szörnyű. Utáltam 21 éves lenni.

Fehérváron a házunk elé érve leparkolok egy szabad helyen, és bármennyire is félek a rám váró szituációtól, összeszedem magam és a cuccaimat magamhoz véve indulok el befelé. Régebben, amikor hazajöttem látogatóba sosem éreztem gyomorgörcsöt vagy ekkora mértékű szorongást. Talán néha kicsit ideges voltam, hogy apám mit fog szólni egy-egy gyengébb meccs után, de ez nem volt fogható ahhoz. Egyszerűen fel sem tudtam fogni és el sem tudtam hinni, hogy tehetett ilyet. Az egész agyam tiltakozott ez ellen és szerettem volna azt gondolni, hogy ez csak félreértés.

A házba lépve csend fogad, majd amikor bezárom magam mögött az ajtót és ledobom a táskám, hallom az ismerős, picike lépteket. Szofi nem rohan hozzám úgy, mint máskor. Nem mosolyog és nem kiabálja a nevem.

- Szia Domi. - ballag oda egykedvűen.

- Szia, babám! - lépek hozzá és ahogy a karomban tarthatom őt, végre valami jóleső melegség árad szét a testemben és felemelve őt a földről belepuszilok a szőke kis göndör fürtjeibe. - Mizu, szépségem?

Szofi csak megrázza a fejét.

- Apa elment itthonról. - közli velem suttogva és látom az arcán, hogy nem ért semmit és ettől megszakad a szívem.

- Biztosan csak dolga volt, Szofi. - erőltetek magamra egy mosolyt, miközben továbbra is a karjaim közt tartom őt.

Mielőtt többet mondhatnék, vagy a húgom reagálhatna, anya jön ki a folyosóra és hát ő sem néz ki fényesen.

- Oh, Istenem, annyira jó, hogy itt vagy. - siet hozzám és vigyázva, hogy Szofit ne nyomjuk össze, magához ölel, én pedig esetlenül viszonzom a szabad kezemmel.

Miután elválunk, leteszem Szofit és a cuccaimat beviszem a szobámba és bármennyire is szeretném kifaggatni anyát, a húgom szokásával ellentétben most rajtam lóg és mindenféle dolgokat kérdezget.

- Kicsikém, mi lenne, ha előkeresnéd azt a mesét, amit szerettél volna Domival megnézni? - kérdezi tőle anyu. - A bátyád még biztosan nem ebédelt. - vet rám egy pillantást.

- Jó. - Szofi mély sóhajjal áll fel és indul a szobájába, én pedig követem anyámat a konyhába.

- Nem vagyok éhes. - jelentem ki rögtön. - Mi történt? És egyáltalán hogy? - kezdem faggatni, de ügyelek rá, hogy halkan beszéljek.

Szerettem volna kicsit részletesebben is tudni a dolgokat, úgyhogy muszáj volt ezeket a kellemetlen kérdéseket feltenni most neki.

- Jaj. - nyögi ki és rögtön rá is tör a sírás. - Szükségem volt egy telefonszámra... - kezd beszélni végül sietősen, mert tudja, hogy Szofi mellett nincs sok időnk. - De az én telefonomban eltűnt vagy valami, nem találtam a kontaktot, szóval... elvettem apádét.

- Baszki. - szalad ki a számon, amint úgy igazán felfogom, hogy mit láthatott ott.

Eszembe jut, hogy Bendi is valami üzenet alapján jött rá, hogy az a ribanc Babett félrekefélt.

- És... mi derült ki? - kérdezem bizonytalanul.

- Az üzenetekből igazából csak az, hogy... van köztük valami. Találkozgatnak. - ránt vállat elcsukló hangon. - Aztán persze rákérdeztem apádnál, én nem vagyok képes eltűrni ezt és ezzel együtt élni. Ő pedig bevallotta, hogy... már több hónapja... - nem tudja folytatni, de szerencsére így is megértem.

Nem tudom elhinni, hogy a férfi, aki az egész életemet felépítette, és mindig tökéletesként néztem fel rá, ilyet tett. Persze, én sem voltam szent, megcsókoltam Lola barátnőjét Dortmundban és rohadtul visszaírtam Angelikának is Fanni mellett, de... ha házas lettem volna két gyerekkel, eszembe sem jutott volna hasonlót tenni. A forróság és a hidegrázás szinte egyszerre suhan végig rajtam és hirtelen nem is tudom, mit kellene csinálnom.

Olyan sok mindent kérdeznék, de meg sem tudok szólalni. Szerintem életemben először látom sírni anyámat szomorúság miatt, és ez teljesen ledöbbent.

- Anyu... - lépek kicsit közelebb hozzá és óvatosan magamhoz ölelem, ami miatt csak még jobban elkezd sírni és nekem is muszáj összepréselnem az ajkaimat, hogy ne tegyek hasonlóan.

Gőzöm sem volt, mit jelentett ez kettőjük számára, azt sem tudtam, apám hova tűnt. Reméltem, hogy nem azzal a másik nővel volt most. Bár ezt inkább nem kérdeztem meg anyától.

- Mit akarsz most tenni? - nyögöm ki végül.

Tudtuk nagyon jól, hogy pár napot maradhatok csak itt, az RB-nek majd azt mondom, hogy még mindig fáj a lábam, akár még orvoshoz is el tudok itt menni, de ezt tényleg nagyon maximum egy hétig húzhatom.

- Nem tudom. - húzódik el tőlem és megrázza a fejét.

Mindketten elengedünk egy mély sóhajt, de ezután egyikünk sem mond semmit.

- Domi... - jelenik meg Szofi a konyhában. - Jössz megnézni a mesét?

Anya csak némán bólint párszor és jelentőségteljesen néz rám.

- Megyek. - mondom elhalóan majd követem Szofit a nappaliba.

***

Már három teljes napja voltam Fehérváron, és igazából alig vártam, hogy elmehessek. A szüleimet sikerült rávennem arra, hogy leüljenek beszélni egymással, de arra nem vitt rá a lélek, hogy apámtól kérdezősködni kezdjek, hogy mégis mi történt és mi ez, és hogy hogy gondolta meg hasonlók. Persze, továbbra sem maradt itthon, ez pedig elég kétségbeejtő volt. Tudtam, hogy anyám szereti őt, ennek ellenére mégis megbeszélt mára egy találkozót egy ügyvéddel, hogy átnézzék a lehetőségeit. Szofi kicsit megfázott, ezért velem maradt otthon. Szerencsére elég együttműködő volt: ebédelt és abba is belement, hogy beiktat egy délutáni szundit, ha vele megyek.

Viszonylag hamar el is alszik, én pedig előhúzom a telefonom, hogy csekkolhassam mi történt az elmúlt órákban. Csak Bendinek mondtam el a történteket tegnap amikor kicsit összefutottunk, de persze ő sem tudott túl sok okossággal szolgálni, de legalább ő valaki olyan volt akit régóta ismertem, és át tudta érezni, hogy mekkora sokk is volt ez az egész.

A képernyőmet feloldva látom, hogy egy régimódi sms fogad egy ismeretlen német számtól.

Kedves Dominik,

Igazán nagyon szépek a virágok, de tudnál esetleg olyat küldeni amit már nem kell külön vázába helyezni? Jelenleg mind használatban van. :)

Sajnálom, ha Angie még mindig nem reagált neked semmire, remélem, hogy ez hamarosan változik.

Lg,
Valeria Hartmann

A szemeim elkerekednek az üzenet láttán. Ezt komolyan Angie anyja írta volna? Ő is kutat a lánya telefonjában, vagy honnan tudta a számom? Mindenesetre egy pillanatra sikerül elmosolyodnom az üzenetén. Szofi mellől felkelek, és miután elhagyom a szobáját, fel is hívom a virág üzletet és megkérem, hogy ezentúl vigyenek Angelikának ilyen Million Roses cuccokat, amit nem kell külön vázába tenni.

Kész katasztrófa volt az életem. Már tényleg csak abban tudtam reménykedni, hogy Angelikának egyik nap talán elege lesz a virágokból és felhív, hogy hagyjam abba.

ANGELIKA

Idegesen rágcsálom az ajkaim, miközben újra elolvasom a tegnap este Bendivel váltott üzeneteket. Az éjjeliszekrényen álló órám délután fél 4-et mutat. Tanácstalanul pörgetem meg a kezemben lévő készüléket és elengedek egy mély sóhajt. Eddig már párszor átfutott az agyamon, hogy Dominik Szoboszlai mennyire szerencsés, amiért normális családban nőhetett fel és a szülei nem váltak el. Amikor megtudtam Benditől, hogy mi történt most, a szívem teljesen megszakadt, de eléggé tanácstalan voltam azzal kapcsolatban, hogy mit is tehetnék.

Bendi szerint nagyon jót tenne Dominiknak ha beszélnék vele. Tényleg sajnáltam őt, és a kishúgát is, hiszen annyira picike volt még, hogy talán fel sem fogta, mi folyik körülötte. Emiatt pedig aztán tényleg elhatározom magam, és megnyitom a beszélgetésünket, amiben az ő utolsó bocsánatkérős üzenetei vannak, válasz nélkül hagyva.

angelikahartmann: Szia! Hallottam, hogy mi történt a szüleiddel, és nagyon sajnálom, hogy neked és a kishúgodnak ilyesmit kell átélnetek. A történtek ellenére, ha úgy érzed, hogy szeretnél beszélni valakivel, akkor keress nyugodtan.

Lélegzetemet visszafojtva küldöm el az üzenetet, majd inkább félre is teszem a telefont és csak elnyúlok az ágyamon. A szívem őrült tempóban döngeti a mellkasomat és ezt igazából csak most veszem észre.

Nem lettem okosabb kettőnkkel kapcsolatban az elmúlt napokban. Még mindig nagyon fájt az egész veszekedésünk, és az egész szituáció. Persze, a virágok nagyon jól estek, annak ellenére is, hogy kezdtem besokallni a nappalinkat elborító növény tengertől. Titkon még arra is vágytam, hogy ismét felkeressen. Persze most már értettem, miért nem tette.

A telefonom folyamatos rezgése ránt ki a gondolataim mélyéből. Nagyot nyelek, amint meglátom Dominik Szoboszlai nevét a kijelzőn. Mégis, különösebb tétovázás nélkül nyúlok érte és veszem fel.

- Szia. - szólok bele elhaló hangon.

- Szia. - válaszol, és kicsit meg is illetődök, amint hallom hogy az ő hangja mennyire erőtlen és meggyötört. - Annyira örültem az üzenetednek. Nem zavarlak most?

- Nem. - válaszolok finoman. - Hogy vagy?

Hallom, hogy elenged egy mély sóhajt.

- Szarul. Egyszerűen... nem tudom felfogni ezt, és nem is értem. - mondja, én pedig öntudatlanul is bólintok, mert tudom, hogy mit érez most. - Totál kivagyok idegileg, normális ez?

- Bármit is érzel, az teljesen normális. - mondom neki rögtön.

Szeretnék neki segíteni, és persze rögtön a legklisésebb mondattal sikerül indítanom, amit nekem is elmondott a pszichológus milliószor tiniként.

- Figyelj... - folytatom, mikor nem kapok tőle reakciót. - A legrosszabb az egészben, hogy... kicsúszik az irányításodból minden, hiszen nem veled történik ez konkrétan, de mégis hatalmas hatással van az életedre. Rohadtul unfair. - engedek el egy gondterhelt sóhajt. - Tudom, hogy most szeretnél segíteni a szüleidnek, de azon túl, hogy kommunikációra bírod őket, nem sokat tehetsz. Az a helyzet, hogy ezt nekik kell megoldani.

- Egy kibaszott hideg zuhanyként ért ez az egész. Azóta... csak arra tudok gondolni, hogy más lehetett volna mindez, ha itthon vagyok és... - mondja kétségbeesetten.

- Dominik... - szakítom félbe, próbálom a lehető legkedvesebb hangomat elővenni. - Ez nem a te hibád. Ne is gondolkodj ilyeneken. A szüleid felnőtt emberek, saját döntésekkel. A legfontosabb most talán hogy... mondd meg nekik, hogy intézzék ezt a dolgot tényleg felnőttekhez méltóan, bárhogy is döntenek, és hogy soha, semmilyen körülmények között ne essenek egymás torkának Szofi előtt, de előtted sem. Egy olyan picike lánynak nem kell ezt látnia. - csuklik el a hangom. - Nyilván, biztos érzékelni fogja, hogy változnak a dolgok. Ha úgy érzed, hogy szeretne erről beszélni, próbáld meg neki elmagyarázni úgy, ahogyan ő is megértheti, hogy mi történik. A gyerekek nem hülyék. - teszem hozzá csendesen és hirtelen annyira kétségbeesek.

Nem számítottam rá, hogy engem is ennyire megvisel majd érzelmileg az, hogy Dominik nincs jól. Annyira szeretnék most mellette lenni, és magamhoz ölelni és megcsókolni és azt mondani neki, hogy minden rendben lesz.

- Angie... - szólal meg hosszú másodpercekkel később. - Ez... köszönöm. - leheli.

- Tényleg nagyon sajnálom. - erősítem meg neki.

- Tudom, és annyira rendes tőled, amiért írtál. Még ha ezzel most Bendi elárulta magát, hogy egy pletykás picsa. - teszi hozzá, mire picit elmosolyodom.

- Csak aggódik érted. - mondom kicsit könnyedebben. - Igazából a fanfiction-ös csajával kapcsolatban írt nekem, aztán végül kilyukadtunk itt.

- Nekem már nem is mesél róla. - nyög fel a focista a vonal túlsó végén. - Pedig az lehet, hogy segítene elterelni a gondolataim egy percre. Mit csináljak, hogy jobban érezzem magam? - kérdezi végül.

- Nos. - nevetek fel kínosan. - Nekem az "egy kád forró vízben ülve, gyertyákkal körülvéve való zokogás" jött be a legjobban. Utána... annyira tompa voltam, hogy már érezni is alig tudtam.

Hallom amint Dominik is elenged egy kisebb nevetést a szavaimon, ez pedig egy icipicit jobb érzéssel tölt el.

- Nem is tudom, hogy tudtál ezzel megbirkózni olyan fiatalon. - mondja végül kicsit komolyabban.

- Hát egyedül nem is ment. - mondom neki. - Muszáj valaki, akivel beszélhetsz erről... valaki, aki kívülálló. Bendi például jó kezdet. - teszem hozzá.

- Mondott valami érdekeset a fanfiction-ös nőjéről? - kérdezi tőlem, és kicsit úgy érzem, hogy most talán szeretné könnyedebb vizekre terelni a beszélgetést.

Elengedek egy apró nevetést.

- Azt kérdezte, hogy szerintem klisés dolog lenne-e, ha virágot küldene neki egyik nap abba az irodába, ahol a szakmai gyakorlatát csinálja. - vallom be az igazságot, és kicsit el is mosolyodom az emléken.

- Oh... - érkezik szinte rögtön egy döbbent válasz Szoboszlaitól. - És... szerinted klisés dolog? - kérdezi kissé bizonytalanul, és tisztán érzem, hogy mindjárt előkerül az ő általa küldött virágok témája is.

- Persze, hogy klisé. - jelentem ki. - De mondtam neki, hogy szerintem iszonyatosan örülne neki a lány, szóval tegye meg.

Ő is elenged egy kisebb nevetést, de mielőtt érdemben reagálhatna, meghallok valamilyen zajt a háttérben.

- Öhm... Angie, ne haragudj, most le kell tennem. De beszélünk még, rendben? - szólal meg végül kicsit idegesebben.

- Persze, menj csak. Szia. - búcsúzom kicsit szomorúan, de tudom, hogy most más ezerszer nagyobb gondja van nálam.

- Szia.

Csak remélem, hogy legalább egy picit sikerült segítenem neki. Akármennyire is nem tudtam, hogy én mit akarok a kettőnk kapcsolatával, azért tényleg nem akartam rosszat a focistának. Bendinek is azért mondtam ezt a virágos témát, mert akármennyire is béna romantikus filmbeli cselekedet volt ez Szoboszlaitól, az egómnak valahol jól esett, és igazából kíváncsi voltam, meddig volt képes elmenni ezzel a virág témával.

A hét hátralévő részében és az összes szabadidőmben gőzerővel készülök a dortmundi koncertre. Szoboszlai nem keres, nekem pedig nincs is túl sok kapacitásom sokat pörögni ezen, hiszen továbbra is minden nap kapok tőle virágot. Az első csokrok már elhervadtak, szóval azokat ki tudom dobni, de igazából nem is tudom mit kellene csinálni a megannyi doboz Million Roses szettel. Mikor erről mesélek Lolának egyik nap, kitalálja, hogy vigyük el a virágokat beteg gyerekeknek a kórházba. Elmondása szerint ő rendszeresen csinál hasonlót Dortmundban: gyakran látogat beteg gyereket és mesél nekik és énekel velük meg ajándékot visz nekik. Én pedig bele is egyezek a dologba, és annak ellenére, hogy mennyire sokkol és mennyire sok érzelmet hoz elő belőlem ez a látogatás, végül én is egész délután énekelek a gyerekkel, bármit amit csak kérnek tőlem. Ők pedig valamiért hihetetlenül boldogok amiatt a sok-sok rózsa miatt amit egymás között szétosztogatnak, én pedig tudom nagyon jól, hogy jobb helyre aligha kerülhettek volna.

Nos, Lipcséhez hasonlóan Dortmund sem a legszebb németországi városok egyike, de igazából ez nem is nagyon tud érdekelni. Persze, azt értékelem, hogy Lola elvisz engem, Sophie-t és Lisbeth-et meg a szüleimet egy kis városnéző sétára szombaton reggeli után, de nem igazán érzem most ezt a közösségi témát. Szükségem lenne egy kis egyedüllétre. Sosem játszottam még ennyire komoly eseményen, és ráadásul egy Bundesliga játékos barátnőjével. Talán jót tenne, ha én is elvonulhatnék kicsit és valami zene üvöltene a fülemben, hogy megnyugtasson.

- Akartam már veled beszélni egy ösztöndíj lehetőségről. - Lola mosolyogva karol belém.

A többiektől kicsit lemaradva sétálok, és úgy látszik, tényleg nem tudok ma már egyedül maradni. A legszomorúbb pedig, hogy akinek a közelségére a legjobban vágynék, még csak nem is írt nekem egy kósza üzenetet sem a telefonhívásunk óta.

- Miféle ösztöndíjról? - fordulok hozzá és magamra erőltetek egy érdeklődő mosolyt.

Lola és én nagyjából ugyanolyan magasak vagyunk így könnyen tudom a tekintetét fürkészni. Mosolya hirtelen kiszélesedik, és szemöldökei is megemelkednek. Ilyenkor mindig Emilia Clarke-ra emlékeztet, mikor ezt csinálja.

- A Moszkvai Konzervatóriumban. Igazából csak egy féléves lehetőség, de nagyon hasznos tapasztalat lenne neked. Én imádtam. - ránt vállat. - A mai koncerten való részvétel sokat dobna a jelentkezéseden, de nyilván oda is külön meghallgatásra kellene menned. De komolyan azt gondolom, hogy jó esélyed lenne. - magyarázza sebesen.

- Oroszország? - nyögöm ki, mert hirtelen az agyam leragad ennél a résznél. - De hát én még cirill betűt sem tudok olvasni.

- Angie... - nevet fel kissé. - Nem is kell tudnod. Nehogy azt hidd, hogy csupa orosszal lennél összezárva. Moszkva nagyon is király hely, rengeteg külföldi diák van ott. És csak fél év. De gondolkodj rajta, majd küldök neked róla néhány tájékoztatót. - magyarázza.

- Oh... rendben. - bólintok. - Lola... - terelem a témát. - Nem lehetne, hogy visszamegyünk a hotelbe lassan? Muszáj egyedül lennem kicsit.

- Mindent lehet, amit csak akarsz. - kacsint rám mosolyogva, ezek után pedig gondoskodik róla, hogy a többiek is visszafelé kezdjenek tendálni.

Pár órával később, amint a színpadra lépek az adrenalin szintem az egekbe szökik, és mosolyogva pillantok végig a szinte teljesen teli nézőtéren. Imádtam feketét viselni, ma este pedig tényleg minden rajtam lévő ruhadarab ebben a színben pompázott, egyedül az ajkaimat ajándékoztam meg az autóm színével megegyező színű rúzzsal. Anya nagyon szép hullámokat varázsolt a hajamba és tényleg, én magam is szépnek találtam magam. Olyannyira, hogy most nem utasítottam vissza a barátnőim fényképezkedésre való javaslatait és lőttem velük pár közös képet a fellépés előtt.

Helyet foglalok Lola mellett a zongoránál. Ő elégedett mosollyal pillant rám, én pedig ujjaimat a megfelelő billenytűk felé csúsztatom és egy röpke másodpercig még a kottára is vetek egy pillantást, de igazából tudtam ezt a pár darabot fejből is. Mikor teljesen felkészültnek érzem magam, magabiztosan viszonzom a tanárom mosolyát és bólintok rá, úgy ahogyan azt megbeszéltük, és tökéletes összhangban kezdünk neki az est fénypontját jelentő négykezes darabok játékához.

---

Sziasztok!

Először is nagyon köszönöm a szavazatokat és hozzászólásokat. Úgy vettem észre, hogy eléggé megsajnáltátok szegény D-t az előző részben. Most egy picit talán tisztult a kép, és még Angelikával is sikerült beszélnie, aki szerintem nagyon normális volt vele. Persze, a kettőjük dolga nem került szóba, de ígérem, hogy hamarosan azzal kapcsolatban is kiderülnek majd újdonságok. ;)

Kíváncsi vagyok nagyon most is, hogy mi a véleményetek erről a részről.

Addig is sok-sok puszi Nektek!