Már másodjára utaztam Peter hátán és mint előtte, most is száguldottunk.

Próbáltam neki út közben elmagyarázni az egész helyzetet, remélve, hogy érti amit mondok. Szerencsére miután letett a Fifth Avenue-n az egyik háztetőn, kiderült, hogy eljutott a tudatáig a mondanivalóm.

- Mostmár mindent értek. - hallottam meg egy hangot, valahonnan mögülem.

Megfordultam, de senki sem volt ott.

Peterre néztem.

- Te is hallottad? - kérdezte.

Bólintottam.

- A válladon. - szólalt meg imét, mire a vállamra néztem.

- Basszus, Scott? - kerekedtek el a szemeim. Előszőr láttam a hangya formájában és rendesen beparáztam tőle.

- Te jó ég! - hajolt közelebb a vállamhoz Peter, nagy szemekkel bámulva rá.

- Szia, Scott vagyok!

- Üdv, Peter Parker! - mosolyodott el Peter.

- Hát, gyerek. Te valami őstehetség lehetsz. Úgy repkedtél ezeken az épületeken...

- Nem érne rá ezt később megvitatni? - kérdeztem.

- Bocsi. - mondta Scott, majd leugrott a vállamról és visszatért az eredeti formájába.

- Mit keresel itt? - kérdeztem.

- Vigyázok rád, ahogyan megígértem a szüleidnek. 

Felsóhajtottam.

- Köszönöm, hogy itt vagytok, de mostmár menjetek. Debbie-t meg is ölhetik, ha meglátnak titeket.

Peter és Scott összenéztek.

- Rám vagy bízba. Egy tapodtat nem mozdulok nélküled. - jelentette ki Scott.

- Engem meg nem rázhatsz le folyton. - szögezte le Peter.

- De nem értitek, hogy...

- Hangyává tudok változni. Elbújok a zsebedben, Brooke. Egyedül nem tudsz vele megküzdeni. Nem tudom, mit akar tőled, de nem fog hozzád érni, ameddig én itt vagyok.

- Én meg gyakorlatilag egész végig a levegőben vagyok, ott nem vehet észre. Tudod, mint a pókokat.

- A pókokat azért elég jól észre lehet venni, főleg amikor félsz tőlük. - tájékoztattam.

- Várj, te vagy Pókember? - kérdezte Scott. - Tony mesélt rólad! 

Peter elnevette magát.

- Te meg...

- Ide figyelnétek egy percre? - kérdeztem, megszakítva őket. - Nem teszlek ki titeket is veszélynek. Menjetek haza!

Mindketten olyan pókerarccal néztek rám, hogy megijedtem.

- Na jó, felvázolom a tervet. Póki majd a levegőből figyeli a kedves emberkénket - vagy emberkéket. Én a zsebedben fogok ülni és amint valami olyat látok, ami a biztonságodat fenyegetné, azonnal kiugrok és ellátom a baját annak.

- Hülye terv, nagyon hülye terv. - suttogtam. - Megoldom egyedül is...

- Hogy lehetsz ennyire makacs? - horkant fel Peter. - Nem esett még le, hogy ha akarod ha nem, úgyis segítünk. Úgyhogy fogadd el inkább.

Lesütöttem a szemeimet.

Tudom, hogy igazuk van. Nem tudnám egyedül megmenteni Deb-et. De ha ez az alak, aki elrabolta, észre veszi őket...

- Leviszlek. Mindjárt lejárt az időd. - jelentette ki Peter.

Nem tiltakozhattam, Scott máris átváltozott és a zsebembe mászott.

- Hé ... - nézett Peter mélyen a szemembe. - Nem lesz semmi gond. Rendben? Itt vagyunk.

Lassan bólintottam.

Peter a hátára kapott és másodperceken belül Manhattan utcáján találtam magam.

Peter felszívódott.

Felsóhajtottam és a megbeszélt sikátor felé kezdtem el sétálni.

Amikor odaértem, benéztem. Először nem láttam senkit, aztán hamarosan észrevettem egy alakot a végén, aki hatalmas fekete kabátot viselt, az arcát pedig egy maszk takarta el. Egyedül volt. Debbie sehol.

Hatalmasat nyeltem, de hamarosan összeszedtem a bátorságomat és elindultam az alak felé.

Nyugi, Brooke. Scott veled van. Peter veled van. Segítenek neked. Nem vagy egyedül. 

- Ott állj meg! - parancsolt rám az alak, amint körülbelül 5 méter választott el minket.

Engedelmeskedtem.

- Itt vagyok. - próbáltam meg határozott lenni, de rettegtem.

- Azt én is látom, kis szivem. - éreztem a hangján, ahogyan mosolyog.

- Hol van Debbie?

- Jó helyen.

- Ez nem válasz.

Felhorkant.

- Itt nem te szabod a feltételeket, hanem én.

A földre pillantottam, majd vissza az alakra.

- Ki maga? És mit akar tőlem?

- Hogy ki vagyok, azt nem árulhatom el. De azt, hogy mit akarok tőled, elmondhatom. De ezt nem tőlem kell megtudnod. Van valaki, aki elmesélheti neked az egész esetet. Valaki, aki már egyszer próbálta felhívni a figyelmedet arra, hogy nem minden az, aminek látszik.

- Brooke. Ne figyelj rá. - hallottam meg Scott hangját, aki valahol a hajamban bújt el. A fene tudja mikor mászott fel oda.

De nem hallgattam rá.

- Saltzmannak dolgozik, nem igaz? - kérdeztem rá.

- Lehet. - felelte.

Beharaptam az alsó ajkamat.

Zero Saltzman bogarat ültetett a fülembe (és itt most nem Scottra gondolok), amikor azon a napon kételyt ébresztett fel bennem. Tudtam, hogy bíznom kell a családomban, de amióta észrevettem, hogy ennyire titkolnak valamit előlem, nem szivesen vallom be, de kezdek hinni neki.

- És miért kellett ehhez elrabolnia Debbiet, huh?

- Mert másképp nem lett volna esélyünk beszélni veled négyszemközt. Mindenki védelmez téged, de valójában nem ezt teszik. Csak eltitkolnak előled valami olyasmit, amit nem kellene és amit az előnyödre tudnál fordítani, ha ők engednék. Lepel alatt akarják tartani, hogy véletlenül se használd.

Értetlen arcot vágtam.

- Te tudsz erről valamit? - kérdeztem, majd megvakartam a fülem tövét, mert a kérdés valójában Scott-nak szólt.

- Nem tudom, miről zagyvál ez az alak. - felelte.

- Igen. És ellentétben velük, én elmondanám neked. De ezt majd Zero megteszi, ha velem jösz.

Ha vele megyek.

Vele kell mennem.

Tudtam, hogy eltitkolnak valamit.

A szüleim.

A Bosszúállók.

De...

- Biztosan jó okuk van rá, hogy nem beszélnek róla. - feleltem végül, összeszorult torokkal, mert eszembe jutott apu arca. Az édesapám Amerika Kapitány, az Isten szerelmére! Hogyan kételkedhetnék abban, hogy amit csinál, az nem helyes? Ha el is titkol valamit előlem, annak biztosan jó oka van és nem azért teszi, hogy megfossza tőlem. Apunak aranyszíve van. Biztos vagyok abban, hogy tényleg csak megóvni próbál.

- Ez az utolsó válaszod? Értsem úgy, hogy nem érdekel sem a titok, sem pedig a barátnőd élete?

Dehogynem.

Mindkettő érdekel.

De nem ilyen áron.

A titok még várhatna.

De Debbie élete fontos.

- Magával megyek. - feleltem végül. - Ha itt, a szemem előtt elengedi Debbiet. Hadd menjen.

A férfi elnevette magát.

- Én is így gondoltam. Áll az alkú. - felelte.

Csettintett egyet.

Hamarosan két alak sétált ki az egyik ajtón be a sikátorba, maguk között Debbiet cipelve, aki kisírt szemekkel nézett rám.

Meglökték egy picit, ő pedig esetlenül, de felém szaladt és szorosan átölelt.

- Sajnálom, Brooke. - suttogta.

- Nem a te hibád! - feleltem, majd elengedtem. - De most menned kell, Deb. Fuss, ahogy csak bírsz. Ne állj meg, csak ha már otthon vagy. Zárkózz be!

- De nem hagyhatlak itt egyedül. - suttogta.

- Nem vagyok egyedül. Bízz bennem. - suttogtam én is. - Még találkozunk.

Debbie nagy nehezen, de beleegyezett és futásnak eredt.

A három férfira kaptam ekkor a tekintetemet és megláttam...

...megláttam Petert, amint hangtalanul ereszkedik le a pókhálóján az alakok mögé. Arca teljes nyugodtságott tükrözött.

Mire kettőt pislogtam, hozzá is ragasztotta a két új jövevényt a sikátor egyik-egyik falához és valami a földhöz vágta a középső alakot is - amint kiderült, Scott volt az.

- Brooklyn Barnes Rogers. - hallottam meg egy hangot a sikátor végéről és megláttam apát, amint szigorú tekintettel vizslat engem. Pont a megfelelő pillanatban ért ide. - Most azonnal haza megyünk.

- Bucky, figyelj... - kezdett el magyarázkodni Scott, de apa leintette.

- Köszönöm, hogy értesítettél bennünket, Scott, de mára végeztünk. Családi beszélgetést tartunk ma Brooklyn-al, mert meg kell beszélni pár dolgot.

Lesütöttem a szemeimet. 

Amikor általában a teljes nevemet használják, akkor bajban vagyok. És most tudtam, hogy bajban vagyok, mert felelőtlenül akartam valami hülyeségbe belerángatni magam. Ha Scott és Peter nem lettek volna velem...

- Gyere. - hangzott fel apa hangja.

Bólintottam, majd hátra sem nézve, elindultam utána.