- Biztosan készen állsz erre? - kérdezte Bruce, amint a műtőasztalon feküdtem, arra várva, hogy végleg kioperálják belőlem annak a csíráját is, amit Zero Saltzman kísérletei hagyták maguk mögött. Mint kiderült, azzal, hogy az alkotóm meghalt, szabad utat kapott az erőm, s mivel Saltzman feljegyzései is előkerültek, Bruce, Shuri és Strange találtak egy szuper módszert arra, hogy hogyan mondhatok le végleg az erőmről, ha szeretnék. Természetesen igent mondtam az ajánlatra. Képtelen lettem volna így élni tovább.

- Készen - bólintottam határozottan, bár valahol mélyen volt bennem egy kis félsz is, hogy mi van, ha valójában sosem szabadulok meg az "ajándéktól", amire soha nem is vágytam.

- Elvégezted az utolsó simításokat?

Elmosolyodtam a kérdését hallva. Bruce volt az egyetlen cinkosom, akinek elárultam, hogy mire készülök, még mielőtt végleg elhagynám az összes természetfeletti képességemet.

- El.

- Remek! Akkor nincs más hátra, mint eltávolítani belőled ezt a sötétséget. Új élet, új Brooke! Egek, még mindig nem hiszem el ezt az egész halál-párhuzamot közted és Lexie között!

Bruce nemrég érkezett haza Asgardból, ahol iszonyatos nagy csatát tudhatott maga mögött. Az összes apró részletet elmesélte, Lexie megelevenedő isteni erejétől kezdve egészen Hela bukásáig és a rendőrnő önfeláldozásáig, haláláig és feltámadásáig. Számomra is egészen hihetetlen volt, hogy mindketten visszatértünk a halálból. Teljes mértékben biztos voltam benne, hogy minket a sors nem véletlenül sodort össze annakidején.

- Ő rendben van, ugye? - kérdeztem, bár tudtam, hogy semmi okom aggódni. Lexie mindig is erős nő volt, bármit kibírt, így ezt is.

- Soha jobban, rendesen ki van virulva! És ha Lokit is látnád... 

- Annyira imádom a szerelmüket! - sóhajtottam dramatikusan, mire Bruce felnevetett.

- Ha már szerelem, integess már vissza annak a szerencsétlen fiúnak! - bökött az állával az üvegablak felé, s tulajdonképpen csak ekkor pillantottam meg a túlsó oldalán álló Petert, aki nagy szemeket meresztett felém, majd elmosolyodott és integetni kezdett, amint a tekintetünk találkozott.

Visszaintettem a fiúnak, majd magam is keserűen elmosolyodtam. Ha ő nem lett volna, hogy kétszer is kihúzzon a ködös elmeállapotomból, talán sosem végeztem volna itt, ezen a helyen. Lehetett volna sokkal rosszabb vége is a történetnek, ha nincs ott Peter, Debbie és apáék. Szerencsére ők sokkal nagyobb hatást gyakoroltak az életemre, mint Zero és a mesterkedései. 

- Sosem tudom majd megbocsájtani magamnak, hogy bántottam őt. Mindannyiukat - suttogtam, elszoruló torokkal, mire Bruce csitítgatni kezdett.

- Nem a te hibád volt, Brooklyn, azok nem a te tetteid voltak. Tudom, hogy nehéz elkülönítened a testeden osztozó két személy cselekedeteit, nekem is az volt annakidején, de meg kell próbálnod elzárni ezeket a gondolatokat. Nightmare és Brooklyn többé már nem egy és ugyanaz a személy. Bocsáss meg neki és felejtsd el a történteket. Senki sem neheztel rád!

Felsóhajtottam, majd aprót bólintottam, bár attól még a könnyek ott csillogtak a szemem sarkában. Nehéz lesz elfogadni a tetteimnek súlyát, főképp annak, hogy mostanra már én magam is gyilkos vagyok. Apunak igaza volt akkor, amikor azt mondta, hogy ez súlyos lelki sebet ejt majd rajtam. Ugyanakkor azt is nagyon jól tudtam, hogy az egyetlen, aki megállíthatta őt az én voltam. Próbálok megbocsájtani magamnak. Igazán.

- Igyekszem elengedni - motyogtam végül.

- Akkor... készen állsz? - tette fel a kérdést újra Bruce, kezében az altatót tartalmazó injekciós tűvel.

- Készen, csináld! - bólintottam határozottan, majd behunytam a szemem.

Ég veled, Nightmare! A soha viszont nem látásra!

*

- Üdvözlet az életbeeeen! - vigyorgott az arcomba Pietro, amint az operációt követően újra kinyitottam a szemem. Egyszerre rezzentem össze, de kapott is el a nevethetnék a látványától. Szinte szürreális volt vele újra találkozni, legfőképpen hús-vér verzióban.

- Előbb értem ide mint te, ne kérkedj vele! - jegyeztem meg, majd megpróbáltam feltápászkodni, de csak a könyökömmel tudtam megtámaszkodni az ágyban. Az operáció utóhatása miatt gyengének éreztem magam, de határozottan könnyebb volt már a lelkem.

Pietro a nyelvét nyújtotta felém, s a következő pillanatban Wanda ugrott a nyakamba, látszólag kizokogott tekintettel, szorosan magához húzva.

- El sem tudom mondani neked, hogy mennyire hálás vagyok azért, amit tettél! - szipogta a lány, s én ennek hatására csak még jobban szorítottam az ölelésen.

- Ugyan...

Úgy gondoltam, ha már képes vagyok feltámasztani a halottakat, megpróbálkozom még egy utolsó jócselekedettel, mielőtt végleg lemondok erről az erőről. Nem volt rá semmilyen garancia, hogy képes leszek Pietrot régi valójában visszahozni, de úgy tűnt, a sors valamilyen kegyes oknál fogva megkönnyítette a dolgomat. Ez volt a minimum azok után, amiket a várossal és a szeretteimmel tettem.

Miután az összes látogatóm elment - rengetegen voltak, még T'Challa és Scott is eljött, utóbbi olcsó kártyatrükkökkel is szórakoztatott -, Peter is bevonult a szobámba, oldalán egy kissé megszeppent Harryvel.

- Szia! - köszöntött az utóbbi.

- Szia, Harry - mosolyodtam el halványan. - Az imént járt itt Debbie, elmesélte, hogy átbeszéltetek néhány dolgot. Szerettem volna megköszönni neked, hogy vigyáztál rá. Amikor kiálltatok elém azzal a tudattal, hogy nem vagyok önmagam... az páratlanul bátor cselekedet volt a részetekről.

- Ugyan már, ez nem az én érdemem! - rázta a fejét a srác. - Debbie nélkül biztosan nem merek a szemed elé kerülni sem. Különben is, világossá tetted már korábban is, hogy látni sem szeretnél és tudom, hogy most sem kívánsz a hátad közepére sem...

- Ne butáskodj! - ráztam a fejem. - Már egyáltalán nem tudok haragudni rád. Amit tettél az nyilván nem volt helyes és persze fájt is, de Petert védted és a családodat. Ha ehhez az kellett, hogy bemárts engem, hát nem bánom. Én azt mondom, hogy kezdjük tiszta lappal. Brooklyn Barnes-Rogers! - nyújtottam a kezemet a fiú felé, aki csak félszegen felnevetett, majd elfogadta a gesztust.

- Harry Osborn - felelte, majd fél szemmel Peterre sandított. - Beszélgetnék még, de szerintem ha már újra spanolunk, inkább magadra hagylak a Póksrácoddal. Azt hiszem, van miről beszélnetek. Jobbulást neked! És ha majd kiengednek innen... tartunk egy bulit az Oscorpban!

- Remekül hangzik! - kuncogtam, majd amint Harry elhagyta a szobát, rögtön Peterre emeltem a tekintetem. A fiú mosolygott, de hallgatag volt, picit attól féltem, hogy valami rossz érzése lehet, ezért csak finoman végigfuttattam az ujjaimat az arcán, mire rám pillantott és csak még szélesebb mosolyra váltott.

- Mi az?

- Szóval elmondtad neki - mosolyodtam el, a hajfürtjeivel játszadozva. Csak idő kérdése volt, hogy Harry is megtudja Peter valódi kilétét, így mondhatni annyira nem is lepett meg a dolog.

- Nem csak neki - felelte Peter. - Mary Jane is tudja. Sajnálom, hogy lemaradtál a reakciókról, megért volna egy misét.

- El tudom képzelni! - kuncogtam. - Annyira büszke vagyok rád!

- De nem büszkébb, mint amennyire én vagyok rád! - válaszolta, majd egy apró puszit nyomott a homlokomra. - Pihenj, szükséged lesz rá! Aztán ha majd jobban érzed magad, kiviszlek a Central Parkba. Azt hiszem, jól esne neked egy séta.

- Szerintem azzal még várjunk egy picit. Tudom, hogy nem azt a városrészt tettem tönkre, de képtelen vagyok utcára lépni. Fel kell dolgoznom, hogy amit tettem, kihatással volt erre a városra és annak lakóira.

- Tudod mit szoktak nekem mondani? Hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár. Neked viszont már nem kell ezzel foglalkoznod, rólad ma ez a teher végérvényesen lekerült. És... hoztam neked valamit!

Na? - csillantak fel a szemeim, mire Peter lekapta a szék támlájáról a táskáját és két dobozos limonádét húzott elő belőle. - Nem hiszlek el! Imádlak! - keztem el tapsikolni örömömben, majd átvettem tőle az italt és megbontottam. - Mire igyunk?

A fiú egy pillanatra elgondolkodott, majd ő maga is kibontotta az italát.

- Igyunk az új életedre! - jelentette ki, s újra egy hatalmas mosoly kúszott az ajkára. - Igyunk... Brooklyn Barnes-Rogersre!

Hitetlenül megráztam a fejem, de végül beadtam a derekamat.

- Brooklyn Barnes-Rogersre! - nevettem el magam, s belekortyoltam az italomba.

Keserédes ízek mardosták a torkomat, mégis boldog voltam. Boldog, hogy végre új életet kezdhetek. 

Ideje volt lezárni ezt a sötét korszakot.