New York csupán egy minden élettől mentes, sötét putrinak tetszett, miután azt a játszóteremmé avattam, s mezítláb, kimérten ereszkedtem le a kockakövekre, lábammal a szétzúzott talajt érintve. Bár a hatóságok előzékenyek voltak és előre kimenekítették a város Brooklynra eső részét, még így is sikerült egy-két eltévedt személyt megsebesítenem. És hogy mit éreztem közben? 

Az égvilágon semmit sem. Nem keltett bennem sem empátiát, sem bűntudatot, sem kárörömöt... semmit. Egész egyszerűen csak egy masina voltam, Zero Saltzman bábja, akit a férfi zsinóron rángatott, kedve szerint. Képtelen voltam ellenállni a bűvkörének. És képtelen voltam elhatárolni a barátokat az ellenségektől.

- Brooke?

A hang ismerős volt, megtört és kétségbeesett. Száznyolcvan fokos fordulatot tettem, s ugyanazzal a fiúval találtam szemben magam, aki napokkal korábban is megpróbált már hatni rám. Sikertelenül.

- Ne hívj így - feleltem száraz, lélektelen hangon, majd már emeltem is volna fel a kezem, ám meggátolta azt egy furcsa, ragacsos anyag, amit pókhálónak véltem felismerni, s amely mindkét karomra kígyóként tekerődzött rá.

- Meg kell hallgatnod! - tekintete már szinte könyörgött, én viszont egy cseppet sem bírtam odafigyelni rá. Túlságosan lekötött az, hogy megszabaduljak a rám akaszkodó béklyóktól. - A nevem Peter, Peter Parker. Barátok vagyunk, Brooklyn! És nem csak. Mi... mi annál sokkal többek vagyunk. Szeretjük egymást. Nagyon szeretlek! Akármi is legyen a lélektelen megjelenésed mögött, tudom, hogy ott húzódik még az a lány, akibe beleszerettem. Ne hagyj teret a sötétségnek, te ennél...

- Elhallgass! - kígyóként sziszegtem felé a szavakat, amint sikerült levakarnom a kezemről a pókhálóköteget. - Nem tudom ki vagy, vagy hogy kinek képzeled magad, de itt az idő, hogy elmondjam, én kicsoda vagyok. A nevem Brooklyn Elizabeth Johnson, Titus Frederic Johnson lánya vagyok. Az apámról úgy tudták, hogy repülőgép-balesetben hunyt el, de ez koránt sem igaz. Anyám ugyan odaveszett a fatális ütközet során, apámnak viszont csak az arca szenvedett égési sérüléseket, minekutána megváltoztatta az identitását, az arcát és Zero Saltzmanként folytatta a tevékenységét, amellyel a Hydra bízta meg őt. Ez pedig...

- Könyörgöm, ne! - a fiú szemében könnyek jelentek meg. - Ne mondd ki, Brooke. Több vagy annál, amit mondani készülsz. A neved Brooklyn Barnes-Rogers, a szüleid Amerika Kapitány és a Tél Katonája, Steve Rogers és Bucky Barnes! Tizenöt évesen fogadtak örökbe téged, korábban Angliában éltél, aztán átköltöztél éppen ide, New York ezen városrészébe. Tony Stark a nagybátyád, Natasha Romanoff a nagynénéd, a legjobb barátaid Debby Todd, Wanda Maximoff és Peter Parker. Ismersz, Brooklyn, tudnod kell ki vagyok, tudnod kell, hogy mit érzek irántad, hogy te mit érzel irántam. Tudnod kell, hogy mi...

A fiúnak torkán akadt a szó, amint kezem újra kinyúlt felé és telekinetikus képességeimnek hála fojtogatni kezdtem őt. Nem értek semmit a szavai számomra, nem tartottam őt ismerősnek, nem emlékeztem semmire sem vele kapcsolatosan. Csak egyetlen egy dologra koncentráltam: a küldetésemre. Az pedig a Bosszúállókkal való végső leszámolás volt. Egytől egyig le kellett őket vadásznom, és kíméletlen haláltusában részesítenem őket. 

- Nightmare vagyok. Egy élő fegyver, akit azért hoztak létre, hogy elpusztítsa a Föld eredendő gonoszságát. Aki az utamba áll, az mind halállal lakol. Te is így végzed majd, ostoba, semmirekellő halandó!

- Brooklyn nem! - velőtrázsó sikítás érkezett az egyik oldalamról, majd a látóterembe egy barna hajú, sűrű szemöldökű lány kúszott be, látszólag teljesen kikészülve. Mellette egy sötéthajú fiú botladozott, aki szorosan fogta a kezét. - Debbie vagyok! Brooklyn... könyörgöm, ha odabent vagy, emlékezned kell ránk! Itt van velem Harry is...

A sötét hajú fiú rémülten pillantott rám, arca halálsápadt volt, de kitartóan szorongatta a lány kezét tovább. Méterekről ki tudtam szagolni, hogy egyszerű, minden képességtől mentes halandókkal van dolgom. 

A fogva tartott fiút egyszerűen csak tovább hajítottam, s oda sem kellett néznem, tisztán hallottam, ahogyan teste nekicsapódik egy üvegablaknak, s ő maga beesik az egyik épület egyik emeletére. Tekintetem továbbra is a lányon tartottam, aki elengedte a fiú kezét és araszolni kezdett felém, egyre közelebb és közelebb lépkedve, egyszerre tartva tőlem, de tartva hozzám is. Nem tudtam mire vélni ezt. Miért kísérelne meg egy egyszerű halandó közel férközni hozzám?

- Debbie... - szólította meg a fiú, aki mögötte állt.

- Keresd meg Petert! - fordult felé félszegen a lány, bátorító mosolyt küldve felé. - Nem félek Brooklyntól. Ő a barátom. Ha nem emlékszik rám, ám legyen. De nem akarok azzal a tudattal élni, hogy nem próbáltam meg őt visszahozni közénk!

- Légy óvatos - suttogta a fiú, látszólag vacillálva. - Nem akarlak elveszíteni...

A lány csak aprót bólintott, szeme megtelt könnyel, majd visszafordult hozzám. Egy pillanatra mintha ismerős lett volna a tekintete, a nézése... valamit mindenképp megtört bennem. De mindez nem volt elég ahhoz, hogy emlékezni tudjak. Csak egy zavaró vakfolt volt az elmém egy eldugott kis részecskéjében, semmi több annál. Nem hatott meg az sem, hogy értem sírt. Miattam.

- Tudom, hogy nem emlékszel rám, de Deborah Todd vagyok, Debbie, a legjobb barátnőd! Az iskolából ismerjük meg egymást, mindketten csendesek voltunk, gyorsan megtaláltuk a közös hangot és azóta elválaszthatatlanok vagyunk - suttogta, egyre közelebb és közelebb lépdelve felém. - Könyörgöm, Brooke! 

Már csak egy karnyújtásnyira állt tőlem, az én sötét szemeim pedig mozdulatlanul fixálódtak rá, agyam pedig próbálta megemészteni a hallottakat. Eredménytelenül. Ha a lány valóban ismert, annak már úgyis a múlté. Most voltam a valódi potenciálom, a valódi önmagam. Karom ösztönösen újra előre nyúlt, tekintetem lélektelenül táncolt a lány arcán, aki csak tovább zokogott, ám behunyt szemmel várta a csapást. Bátor dolgot készült elkövetni, s ettől egy pillanatra megremegett a kezem. Ez éppen elég is volt ahhoz, hogy valaki, kihasználva az alkalmat, elviselhetetlen fejfájást okozzon nekem, fülsiketítő hanghullámokat küldve felém, amitől ordítva zuhantam a térdemre, kezemet a fülemre tapasztva. 

Egy újabb lány lépett a látóterembe, félrevonva a másikat. Magasabb volt, hosszabb hajjal és vöröslő tekintete nagyszerűen passzolt az ujjai körül játszadozó, hasonló színű lángnyalábokhoz. Nem kellett sok, hogy rájöjjek, telekinézist alkalmazott rajtam, olyat, amit könnyűszerrel ki tudtam védeni. Mindenemet belevetettem az ellentámadásba, amely sikeresnek is bizonyult, mert a lány térde rögtön megbicsaklott és ájultan esett össze a lábaim előtt.

Nem sokáig élvezhettem a nyugalmat, rögtön egy páncélos alak szállt le velem szemben. Dühösen meredtem a vörös-sárga álarcra, mintha már alapból megfélemlíteni szerettem volna a mögötte megbúvó emberi lényt, aki ő maga is felém emelte a kezét, s láttam, ahogyan fény gyűlik össze a tenyerében.

- Nem foglak bántani - szögezte le, hangja erélyes és határozott lévén. De nem voltam erről meggyőződve.

- Hát persze, hogy nem fogsz - nyugtáztam, behunyva a szemem. - Én foglak majd bántani téged!

Bár a férfi arra számított, hogy a haragból táplálkozó erőm őrá sújt majd le, éppen az ellenkezője történt. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy felszedjem az alattam szétterülő betondzsungel talapzatát, s feltámasztó képességeimet használva életre keltsem a már ősidők óta alatta sínylődő csontokat. 

A férfi letette a kezét, majd páncélja felnyílt, s borostás arcán leírhatatlan érzelmek tükröződtek, a mélységes meglepettségtől kezdve a terrorig. Amint a holtak hadserege feltámadt és masírozni kezdett egyenesen a férfi irányába, az rögtön megfordult és tovaszállt, de valami azt súgta nekem, hogy nem futamodott meg. Sokkal inkább segítségért sietett el, mintsem a rémület ijesztette volna el.

Az út közepén ácsorogtam, egyenes háttal, büszkén figyelve a művemet. A halottak serege egy-egy oldalamon menetelt, két részre osztódva, élőlények után kutatva. Elégedetten hajtottam hátra a fejem, elégtételt nyújtott számomra az, hogy hatni tudtam ezekre a csontokra, hogy követték az utasításaimat és hogy én uralkodhattam felettük. Számomra semmivel sem ért fel az, hogy ekkora hatalom csörgedezett az ereimben. Az egész világot a lábaim elé térdeltethettem volna.

Hiába volt éles hallásom, a masírozástól képtelen voltam meghallani annak az alaknak a lépteit, aki halálnyugodtan, nesztelenül osont mögém, átölelt hátulról, majd időt sem hagyva arra, hogy reagálni tudjak, rögtön a fülembe kezdett el suttogni.

- Brooklyn, itt apa - közölte velem, miközben szorosan ölelt magához, egy percre sem engedve, hogy másfelé terelődjenek a gondolataim. - Csak figyelj a hangomra és minden rendben lesz! Át kell törnöd a negyedik falat, Brooke! Azt, ami leláncol, ami fogva tart. Pontosan tudom, hogy mi az, amin keresztülmész, hogy mennyire kiszolgáltatott vagy, tehetetlen és mennyire képtelennek érzed, hogy megszabadulj az irányítás alól. Az apád vagyok, Brooke, James Buchanan Barnes, Bucky. Az az ember, aki irányít téged, aki ezt teszi veled, ő soha nem volt az apád, egy ilyen ember nem érdemli meg, hogy téged a lányának nevezzen. A család nem a vérbeli kötelék által család, hanem a szeretet által. És mi mind nagyon szeretünk téged, Brooke!

Sikerült kiszakadnom a férfi öleléséből, s tántorogva két lépést odébb botorkálnom. Egy pillanatra elkerekedtek a szemeim, majd visszafordultam a férfi felé, aki tovább törte azt a tükröt, amit a barna hajú lány elkezdett korábban. Még mindig nem voltak tiszta emlékeim, még mindig nem tudtam visszaemlékezni a velem szemben álló személyre, de a testemet ösztönösen elárasztotta valami ismerősérzet, olyasmi, amit egyszerűen nem tudtam hová tenni. A fejemhez kaptam, majd becsuktam a szemem.

- Mit tettél velem? - kérdeztem, erősen összeszorítva a szemhéjamat. A világ forogni kezdett velem, én pedig ösztönösen egy közeli kőtörmelékhez irányítottam a kezem, hogy azt a férfihoz hajíthassam, ám amikor segélykiáltás helyett erős fémcsattanást hallottam meg a közelemben, újra kinyitottam a szemem. A férfit egy csillagos páncél védte, mely a semmiből bukkant elő, majd később a páncél mögül ő maga és egy szőke férfi emelkedett fel, mindketten engem bámulva. Mindeközben a csontsereg folyamatos harcot vívott a körülöttünk összegyűlt Bosszúállók többi tagjával, akik valószínűleg akkor bukkanhattak elő, amikor ez a férfi lefogott. 

- Azt hiszem, hatni tudtam rá - suttogta a férfi a szőke felé. - Megtört benne valami.

- Véget kell vetnünk ennek, egyszer s mindenkorra - bólogatott a szőke is, majd a páncélt a hátára erősítette és megindult volna felém, ám hirtelen megtorpant, s a hátam mögé tekintett. - Peter, menj vissza!

Hátrafordultam ismét, s újra a fiút láttam magam előtt, aki először szólt hozzám. Csúnyán tönkretettem őt, az egészen bizonyos volt, ruháján szakadásfoltok voltak, az arcára alvadt vér száradt rá, tekintete pedig fáradt volt, mégis kitartóan sántikált tovább felénk, nem hallgatva a szőke szavaira. 

És abban a pillanatban hirtelen széttört az a tükör, amint megpillantottam a fiú bokáján a pici pókot, ami az én lábamon is mászkált legutóbb, amikor be voltam zárva. Elkerekedett szemekkel meredtem az apró rajzra, majd a fiú arcára, mielőtt könnyek áztatták volna el a tekintetemet.

- P... P... Peter?

A levegő megfagyott egy pillanatra, amint áttörtem a negyedik falat, s felismertem az előttem álló fiút, aki előbb elképedve, majd megkönnyebbülten kapta a szája elé a kezét. Szinte ösztönösen állítottam meg a csonthadsereget, akik a hirtelen jött utasítástól szétestek és darabonként hulltak a földre, majd a fekete, hosszú szoknyám alját felemelve, megmutattam a fiúnak is a tetoválást.

- Mr. Odinra mondom, nem hiszem el! - botorkálva szaladta le azt a néhány lépést, ami elválasztott bennünket, majd olyan szorosan ölelt magához, hogy a levegő rögtön ki is szorult a tüdömből. Ösztönösen eltört nálam a mécses, s fejemet a vállára hajtva kezdtem el zokogni, hiszen már másodjára voltam képes visszaemlékezni ilyen módon, hála a pici, közös tetoválásunknak, amely összekötött bennünket.

- Apa, apu! - fordultam apáék felé, akik maguk is könnyes szemekkel indultak meg hozzám, ám ekkor éles hang villant be a meghitt jelentbe.

- Negrus lotom, ex... - de nem hallottam a mondat többi részét, mert Peter szinte azonnal befogta a fülemet, erősen, hogy még véletlenül se kerülhessek újra Zero Saltzman bűvköre alá. A férfi dühösen közeledett az irányunkba, szemei szikrát szórtak, nekem pedig ösztönösen eszembe jutott mindaz a tortúra, aminek az utóbbi néhány napban kitett. Ez az ember nem érdemelt bocsánatot. Többé már nem.

Még mielőtt bármelyik Bosszúálló elfoghatta volna, felemeltem a kezem. Gyűlölettel teli néztem bele a szemébe, majd egyre szorosabban és szorosabban szorítottam a nyakát az erőmnek hála, kiszorítva belőle a levegőt. A férfi fulldokolva kapálózott a semmibe, szemei kigúvadtak, de nem érdekelt. Nem tudott érdekelni egy ilyen ember élete tovább.

- Brooklyn, ne tedd ezt, ha megölöd... az súlyos lelki sebeket hagy majd benned! - fordult felém apu kétségbeesetten. - Hagyd ezt ránk!

- Nem tehetem - suttogtam, s egy utolsó szorítással végleg elintéztem Zero Saltzmant, azaz Titus Frederic Johnsont.

Amikor a teste a járdaszegélynek csapódott, s fénytelen szemei a semmibe meredtek, újra nem éreztem semmit sem. Ám nem az empátiahiány okozta ezúttal a bármiféle érzések hiányát, hanem sokkal inkább az a tény, hogy amint Zeroból távozott az élet, úgy én magam is rögtön megfeszülni éreztem az izmokat a testemben, majd minden előzmény nélkül lehunytam a szemem, s én magam is mozdulatlanná dermedtem, szétterülve a város romos kockakövein.

Valószínűleg együtt kellett halnom az alkotómmal. Ez így volt rendjén. De hogy ilyen hirtelen, ilyen emléktelenül és ilyen nyomorultul, ennyire... egyszerűen? Alig tartott néhány másodpercet és tudtam, hogy a lelkem már nincs többé a testemben. Máshová került. Egy ismeretlen, sosem tapasztalt helyre.

Azt mondják, mindenki mást lát a túlvilágon. Egyesek a koromfekete sötétséget, mások vad tűzropogásban táncoló alakokat, s olyan is akad, aki Jézussal beszélget egy felhőn ülve. De én, aki tudatában voltam annak, hogy a Skandináv istenek valódiak, nyilván nem találkoztam a hosszú hajú Megváltóval. Nem, én ehelyett a jól ismert fényt kaptam, azzal a különbséggel, hogy az nem egy alagút végén várt, hanem teljes egészében körülvett engem. Szinte égette volna a tekintetem a hófehér végtelen, ha nem lettem volna eleve csak egy lélek, melynek teste a Földön maradt. Halott voltam. Tudtam jól, száz százalékosan, egészen biztosan.

- Peter - suttogtam azt a nevet, akinek az arcát utolsóként láthattam, mielőtt elnyelt volna a halál. Ám ez a suttogás mégis hangosan visszhangzott a végtelen fehérségben.

- Hát nem teljesen, de valóban hasonlít a nevem az övére. Többnyire - érkezett egy hang, egyenesen mellőlem, mire ijedten szökelltem odébb. Nem is tudtam, hogy a lelkem is képes volt fizikailag érezni az érzéseket. Mélységesen meglepődtem.

Mellettem egy jégkék tekintetű alak állt. Haja világosszőke hullámokban omlott a feje tetejére, arcán megnyerő, barátságos mosoly játszadozott, s valamiféle piszokfurcsa, kék kezeslábasba volt felöltözve. Valami azt súgta, hogy ismeretlenül is, de ismerem őt. Családias légkört árasztott, mintha valamihez hozzátartozott volna, amit nagyon szerettem.

- Te annyira...

- Én annyira mi?

- Te annyira ismerős vagy nekem. A vonásaid, a szemed színe...

- Láttad már valahol, nem igaz? - mosolyodott el, játékosan lábujjhegyre állva, majd visszazuhanva eredeti pozíciójába. - Tippelj csak nyugodtan!

- Attól tartok, hogy nincs időm játszadozni - ráztam meg a fejem. - Ha jól gondolkodom és ez valóban a túlvilág, követnem kell ezt a folyosót, nem igaz? Tudom, hogy nem léteznek szellemek. Nem maradhatok, hogy üzenjek a szeretteimnek. Te is most haltál meg? Velem kell tartanod?

- Én már régen halott vagyok - felelte csüggedten. - Az igazat megvallva, engem pontosan azért küldtek ide, hogy megállítsalak.

- Hogyan?

- Nem követheted ezt az utat.

- Miért nem? És mégis ki vagy te, hogy megállíthatsz?

- A nevem Pietro - felelte a fiú, s egy pillanatra a torkomban akadt a szó. 

- Pietro Maximoff... - suttogtam végül, elkerekedett szemekkel. - Te vagy Wanda ikertestvére. Az, aki...

- Meghalt az Ultronnal való harc során? Bingó! - bólintott röviden, majd finoman megragadta a kezemet. - A hely, ahol most állsz, ez itt a határvonal élet és halál között - magyarázta, tisztázva a helyzetet. - Nem vagy halott, Brooklyn, éppen az életedet próbálják megmenteni odakint. Ez itt csupán egy semleges zóna, ahonnan vissza lehet billenni még az életbe. A kérdés az, hogy maradnál-e még a földön, vagy inkább tovább mennél? Vigyázz: bárhogyan is döntesz, az végérvényes marad!

- Neked is ezt kellett tenned, amikor...

Ám a fiú megrázta a fejét. Gondolhattam volna.

- Nekem nem volt választásom - felelte csüggedten. - Te viszont különleges eset vagy, számodra nem ez lett volna a vég. Azzal, hogy meghaltál, végleg megszüntetted a kapcsolatot közted és az alkotód között. Ő volt az egyetlen ember, aki irányítani tudott, akinek a szavára élő fegyverré változtál. De most, hogy ő már nincs többé, a magad ura lehetsz. Egyedül is irányítani tudod majd a képességeidet, feltéve, hogy a Földön maradsz-e végül. De úgy hiszem, nincs okod tovább menni a Semmibe. Jól sejtem?

Határozott bólintással nyugtáztam a szavait.

- Szuper - mosolyodott el ő is, majd felsóhajtott. - Hát akkor azt hiszem, az én munkámnak itt vége is. Jócskán megkönnyítetted a dolgom, annyi szent!

- Pietro...

- Igen?

- Üzensz valamit Wandának?

A fiú arcvonásai egy pillanatra megfeszültek, de ezt gyorsan egy őszinte, széles mosoly váltotta fel.

- Mondd meg neki, hogy nagyon szeretem... Hogy nagyon hiányzik és a legbüszkébb vagyok rá!

Én magam is elmosolyodtam a szavain, majd újra aprót bólintottam.

- Átadom - feleltem. - Hogy jutok ki?

- Csak hunyd be a szemed - válaszolta a fiú. - Ha minden igaz, a lelked rögtön visszakerül a testedbe, de ha...

Az utolsó szavakat már nem hallottam, mert úgy éreztem, libabőrös a karom, s ismét valami ismerős, sterill illat áradt be az orromon, amiből rögtön tudtam, hogy sikerült. Visszatértem.

- Brooklyn?

Fény áradt be a látóterembe. És ez az erős, mindent elsöprő fény még sokáig ott táncolt a fejem fölött, ajkamat keserű mosolyra húzva.