*Bucky*

A szél erősen belekapott a hajamba, ahogyan a bunker előtt álltam, támadásra készen, fejemben ezernyi kavargó gondolattal. A hideg futkosott a hátamon, ahogyan belegondoltam abba, hogy a lányom odabent van, egy szörnyeteg karjaiban, aki végül elérte a mocskos kis céljait. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem magamat, magunkat hibáztattam azért, hogy ez egyáltalán megtörténhetett. A lehető legrosszabb forgatókönyvhöz jutottunk legvégül. Talán tudtunk volna még tenni valamit annak érdekében, hogy Brooklynt biztonságba helyezhessük. Másként alakulhattak volna a dolgok, ha nem vesszük készpénznek a Kanadában történtek sikerességét. Látnunk kellett volna, hogy Brooklyn mosolya mögött mérhetetlen fájdalom ült meg, hogy minden idegászálával vissza kellett tartania az erejét. Látnunk kellett volna. Mi viszont vakon bíztunk a sorsban...

Steve válla az enyémet súrolta, így meredtünk a nevetségesen összeeszkabált épületre, ahol tudtuk, hogy ott vár majd minket Brooklyn... ki tudja milyen állapotban. A szívünk mélyén attól rettegtünk, hogy Zero bántalmazta őt, hogy nem csak mentálisan, de fizikailag is sebeket ejtett rajta. Ha a dolog így állt, a férfinek tövestül készültem letépni a fejét. Egészen biztos voltam benne, hogy holtan akartam látni őt, egy érzés, ami tiszta fejjel soha korábban nem tört még rám. Most viszont minden erőmmel azon voltam, hogy szétszedjem őt. Egyesével készültem az összes csontját eltörni a testében, a kímélet legapróbb szikráját sem mutatva közben.

Többen is jöttek volna, de nem engedtük nekik. Úgy véltük, talán ezúttal több szerencsével jár, ha kevesebben vagyunk. Tony, Nat és Strange voltak a felmentőcsapat, s maga T'Challa is úton volt már Wakandából. Ha bármi balul sült volna el, ők voltak azok, akiknek át kellett venni a helyünket. Magát Petert is nehéz volt visszatartani attól, hogy velünk jöjjön. Bár a fiú csúnyán kikapott a Brooklynnal való találkozás után, félelmet és fájdalmat nem ismerve igyekezett volna újra belevetni magát a csata sűrűjébe. Természetesen sebesülten még véletlenül sem engedtük neki, hogy velünk tartson, bár ha nem lett volna sebesült, akkor sem engedtük volna meg neki. Brooklyn nem emlékezett rá. Sem ránk. Egyikünkre sem. Ha valakinek viselnie kellett ezeket a következményeket, azok én és Steve voltunk, senki más.

- Buck - Steve ujjai sebesen kulcsolódtak az enyémekbe. Türelmetlenül pillantottam az égszínkék szemekbe, amelyek hozzám hasonlóan aggodalommal voltak telítettek. 

- Jól vagyok - feleltem kurtán, majd lágyan megérintettem az arcvonalát. - De nem számít, hogy én hogyan érzek. Ha meglátom a lányomat és azt, hogy az a szadista seggfej mit tett vele... szétmarcangolom azt az embert, az utolsó porcikájáig.

- Akárcsak én! - Keze a csípőmre vándorolt, ösztönösen is keresve a fizikai kontaktust. Imádtam ezt a férfit, minden apró rezdülésével együtt. Nem veszíthettem el sem őt, sem pedig Brooklynt. Ilyen opcióra nem is akartam gondolni. Ha valakinek feltétlenül mennie kellett, az tudtam, hogy én voltam. Bármit megtettem volna a biztonságukért. Bármit.

- Szeretlek, oké? - suttogtam, hagyva, hogy kicsit megtörjek, még mielőtt szembenéztem volna a közelgő veszélyekkel. - És bármi történjék is... örökké szeretni foglak!

Steve szeme könnyesen csillogott a vallomás hallatán. Ösztönösen magához húzott, erős karjai szoros ölelésben fontak körül. Ettől könnyebbé vált a mellkasom, egy hatalmas ólomsúlyt vett le róla egyetlen érintéssel. Ami köztünk volt Stevevel, az semmihez sem volt hasonlítható, semmihez sem volt fogható. Nem lehetett szavakba önteni az érzést.

- Minden rendben lesz, nem gondolhatunk másra. Nagyon szeretlek, ugye tudod? Nagyon! - suttogta a fülembe, majd egy apró, gyors csókot lehelt az ajkamra. - Nem fogunk elbukni! Brooklyn miatt nem tehetjük meg!

- Ez így van! - helyeseltem. - Végezzünk Zero Saltzmannal egyszer és mindenkorra!

*

*Steve*

- Ne merd bántani a lányomat! - nyögte erős fájdalmak között Bucky, a sebét szorongatva az oldalán. Saltzman természetesen nem várt minket tárt karokkal, az érkezésünkre valószínűleg idejekorán felkészülhetett, hiszen gondosan kiművelt csapdarendszerének mi is áldozatául estünk: Bucky oldalába egy jókora dárda fúródott, szinte csoda volt, hogy még képes volt mozogni, ami egyet jelentett azzal, hogy a dárda nem érinthetett egyetlen létfontosságú szervet sem. Ami engem illetett, még mindig képtelen voltam felülkerekedni az engem leszorító béklyókon, amelyek a kezeimre tekerődtek abban a pillanatban, ahogyan megpróbáltam egy jól irányzott ütést mérni Zero képére. A béklyók leszorították a csuklómat, majd a földre sodortak, s én bármennyire erőlködtem, egyszerűen képtelen voltam megszabadulni tőlük.

Zero csak szeszélyes mosolyra húzta az ajkait, amitől egyszerűen undorodtam. Akárhogyan is néztem, a szerencse az ő pártját fogta. Brooklyn sehol sem volt a láthatáron, ami mérhetetlen aggodalommal töltött el. Tudtam, hogy életben van, tudtam, hogy Zero mocskos tervének még mindig szüksége volt rá, viszont nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy kárt tett benne. Szinte felemésztette az egész lényemet.

- Ő nem a te lányod... - jelentette ki Saltzman, halálnyugodt hangon. - Brooklyn mindig is az én lányom volt. Az én testem, az én vérem!

- Nem! - ordítottam fel torkom szakadtából, ösztönösen. Egyszerűen fájt ezeket a szavakat hallani. Fájt azt hallani, hogy azt hitte, hatalma van Brooklyn felett, hogy az ő tulajdona, mert az ő géneit hordozta. Pedig távol állt mindentől, ami azt a lányt jellemezte. Brooke semmit sem örökölt tőle, ez már teljesen világos volt. Egy ilyen ember nem tarthatott igényt felette. - Sosem voltál számára egy apa, a kezdetektől fogva bántottad őt. Egy kisbaba volt, Zero, vagy legyen bármi is a neved! Egy féreg vagy, egy utolsó emberi hulladék, aki nem érdemli meg, hogy bárki apjának nevezze magát, főleg nem egy olyan kislány apjának, akit tönkretett, majd elhagyott, hogy aztán évekkel később az önös céljait előtérbe helyezve újra kínozni és gyötörni kezdje őt. NEM ÉRDEMLED MEG BROOKLYNT! 

A béklyó ezer darabra hullott, amint minden belső haragomat arra összpontosítottam, hogy megtörjem annak hatását. Nem is haboztam, szinte rögtön Zero után vetettem magam, s az sem érdekelt, ha újra valami csapdába lépek - el akartam tűntetni őt a föld felszínéről. Még soha életemben nem árasztott el olyan mérhetetlenül nagy düh, mint ami abban a pillanatban megszállt. Tönkre akartam tenni az előttem álló embert, minden létező tekintetben. Az ötszörösét kellett volna elszenvednie annak, mint amin keresztültette a lányomat. Egy ilyen ember nem érdemelt szabadságot, felhőtlen életet. Egy percig sem kellett volna nyugodtnak lennie.

Az öklöm ismét felé igyekezett, amikor váratlan dolog lengte be a teret: Brooklyn jelent meg a színen, a férfi és közém lépve, kitárt karokkal, én pedig ösztönösen megtorpantam, hiszen a látványa teljes mértékben letaglózott. A lány szeme vörös volt, haja csapzott és csatakos, száján keresztül pedig egyre sűrűbben és hangosabban vette a levegőt. Nem lehetett ráismerni. Az a meleg fény, ami mindig ott volt a szemében, mostanra egy sebzett őzikéére emlékeztetett.

- Apu? - nézett fel rám reménykedve és ijedten, szemeit pedig ösztönösen könnyzápor fedte el. - Apu, annyira szeretlek titeket és annyira sajnálom, ami következni fog! - hadarta el egy szuszra, mintha attól félt volna, hogy kifut az időből. Tisztában voltam vele, hogy miért teszi ezt. Tisztában voltam, hogy most következett Zero agymosása. - Nem akarlak bántani benneteket!

- Brooke... semmi baj! Semmi baj, kincsem, ne törődj velünk! - kétségbeesetten igyekeztem megnyugtatni őt, pedig a látványától én magam is szinte összeestem. - Nem fogsz bántani bennünket!

- De igen! - zokogott magatehetetlenül, majd megpróbált felém rohanni, de Zero elkapta a csuklóját, mire csak még hangosabb zokogásban tört ki.

- Negrum... - kezdett bele Zero, és tudtam, hogy az a kántálás következik, ami rögvest véget vet Brooklyn tisztán gondolkodásának.

- Apu, apa, menjetek! Könyörgöm, menjetek! - sikított a lány torka szakadtából, zokogása pedig a végletekig fajult.

- Sosem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom, de dögölj meg, Zero Saltzman! - ordítottam a férfi felé, majd ökölbe szorítottam a kezemet.

- ... lotos... - folytatta Zero, s már látni lehetett Brooklynon, ahogy a szemei sötétedni kezdenek.

- Brooke, harcolj ellene! - kiáltotta Bucky, miközben megpróbált talpra állni, hasztalanul. - Sikerülni fog, tudom, hogy sikerül! Ugyanezt éltem át, tudom mennyire nehéz, de le tudod küzdeni! Erős vagy, mindennél erősebb!

- Apa... én... én nem... nekem ez nem megy! - rázta a fejét a lány, s egész teste beleremegett abba, ahogy megpróbált a sötét mágia ellen harcolni. Nem bírta a kis, gyenge teste ezt a hatalmas erőt. Önmagától nem tudott megszabadulni. Sürgősen segítségre volt szüksége.

- ... excitare!

Nem maradt sok emlékem arról a fatális pillanatról. Csak annyira emlékeztem, hogy utoljára pillantottam Brooklyn könnyáztatta tekintetébe, mielőtt az fekete végtelenséggel telt volna meg, s iszonyú, pusztító ereje eszméletlenre nem terített volna szét a padlón. Még éreztem a vér fémes ízét a számban, mielőtt lehunytam volna a szemem.

Brooklyn ereje hatalmasabb volt, mint bármi, amivel valaha szembe kellett néznünk. Nem magam miatt aggódtam, egy percig sem tudtam arra gondolni, hogy velem mi lesz. Elviseltem volna bármit, kínzást, halált...

De tudtam, ha a lányunknak bármi baja esik, azt sem én, sem pedig Bucky nem éltük volna túl.