- Mit tettél velem? - kérdeztem rekedt torokkal, reszkető végtagokkal, amint visszatért a szobába és elkezdte levenni a láncokat a lábamról. Egy ablaktalan helyiségben ébredtem öntudatomra, órákig zokogtam fennhangon, de a kényszerzubbonytól, amit a férfi rám húzott, szinte mozdulni sem bírtam. Teljes mértékben el voltam veszve. Azon a ponton már azt kívántam, bárcsak visszafordíthatnám az időt és törölhetném a tettemet a történelemből. Akkora világi ostobát, mint amekkora én voltam, még sosem hordott hátán a föld.

- Nyugalom, ez csak azért kellett, hogy ne tégy kárt önmagadban. Minden rendben lesz, az erőd maximális kontroll alatt áll - felelte Zero, miközben a láncokat követően a kényszerzubbonyt is lesegítette rólam. Rémisztő volt az egész, mintha egy kaszabolós horrorfilm kellős közepébe csöppentem volna, csak a különbség az volt, hogy itt én kerestem magamnak a bajt, nem pedig a baj keresett meg engem magának.

- A te kontrollod alatt? - kérdeztem vissza, miközben a bokámat kezdtem el masszírozni. A férfi erre csak egy ráerőset sóhajtott, majd leült a földre, egyenesen velem szemben, karjait a térdén pihentetve.

- Ameddig engem látsz, nem esik bántódásod, ezt megígérhetem! - jelentette ki, s még a szeme sem rebbent bele ebbe a hazugságba. Egyszerűen leírhatatlan volt az, hogy mennyire vonakodtam tőle, mintha csak a legvadabb rémálmomként elevenedett volna meg előttem. 

- Hogyne, mindjárt rögtön szentté is avatlak - jegyeztem meg az orrom alatt, s őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy mégis honnan jöhetett az a mértékű vakmerőség a részemről, ami miatt ilyeneket mertem visszaszólni neki. Zero már bebizonyította, hogy egyetlen szavába kerül, és én máris behódoltam az akaratának. Olyasmiket tudott rólam és a képességeimről, amiket szerintem Tonyék még csak nem is sejthettek.

- Na, Brooklyn, ne légy ilyen szemtelen velem! - nevetett fel, s megpróbálta megérinteni az arcomat, ám én rögtön elfordultam tőle.

- Ne érj hozzám! - fakadtam ki teljesen.

A férfi csak tovább nevetett, majd szemem sarkábon láttam, ahogyan szórakozottan megrázza a fejét. Biztosan rendkívül mókás lehetett egy szadista állat számára azt nézni, ahogyan más szenved. Okádni tudtam volna attól a mosolytól.

- Nem úgy sikerült a terved, ahogyan elképzelted, nem igaz? - cicegtette a fogait, miközben keze le-fel mozgott a lábszárán, mintha fel szerette volna melegíteni azt. - Mégis mit gondoltál? Hogy eljössz hozzám és megadom magam? Hogy nem volt egy kész tervem arra nézve, hogy mi történik majd, amint felkeresel? Ugyan már, Brooklyn, ennél ügyesebbnek hittelek! - piszkált, mintha már nem szégyelltem volna így is eléggé magam az ostobaságom miatt. Le kellett volna ülnöm a fenekemre úgy, ahogyan Nick Fury is megmondta. - De azt hiszem, a kétségbejtő idők kétségbeejtő cselekedetekre sarkallják az embert, nem így van?

- Mégis mi közöd neked hozzám, huh? - fordultam vissza felé, készen arra, hogy visszavágjak. Düh árasztotta el a testemet, szemeim szikrákat szórtak, s nem szerettem volna mást tenni, csak valamit jól odadörgölni Zero Saltzman orra alá, hogy legalább egyetlen pillantásnyi időre levakarjam az elégtételt az arcáról. - Miért vagy velem ennyire megszállott?

- Remélem csak egy rossz poén ez a kérdés. Vagy neked valóban fogalmad sincs arról, hogy mekkora erő birtokában vagy? Elolvastad a fájlokat?

- Az utolsó betűig - bólintottam. - Borzalmas volt minden egyes részlete. A kísérletek, a képességek, és hogy a tulajdon, vérszerinti apám tehet minderről... hánynom kell - ismertem el, beleborzongva a fájlok részleteire való visszaemlékezéseken, mire meglepő módon Zero arca hirtelen elkomorult. Már-már kezdtem azt hinni, hogy mégiscsak létezett benne empátia, hogy valóban sikerült az elégedettségén fogást találni, de nem is lehettem volna ennél ostobább. Oh, dehogy!

- Mit tudsz a vérszerinti apádról? - tette fel a váratlan kérdést.

- Hogy egy féreg volt, semmi többet. De úgy hiszem, ez elég is. Megérdemelte  azt, ami vele történt, azok után aminek kitett engem. Az ilyen ember nem érdemel bocsánatot. Csak egy kisbaba voltam, képtelen önálló döntéseket hozni. Ő pedig kihasználta ezt, hogy élő fegyvert készíthessen belőlem. Mondd csak, nem tartod őt egy vérszomjas, mindenre elszánt pszichopatának? 

- Nem - jött a válasz a részéről, szinte ösztönösen. - Téged próbált megvédeni, Brooklyn. Apád egy tisztességes ember volt, egy keményen dolgozó ember, egy őszinte, intelligens...

- ... te ismerted azt a szörnyeteget? - pislogtam rá, hangom pedig elcsuklott a szavak kimondását követően. - Mégis hogy mondhatsz ilyeneket? Senki sem tisztességes, aki képes ilyet művelni egy kisgyerekkel. Erre nincs mentség! - tiltakoztam.

- Jól ismertem azt az embert - bólintott röviden, ujjait összekulcsolva a térdén. - Közel állt hozzám, nagyon is közel.

- Oh, valóban? - vontam fel a szemöldökömet, félig mérgesen, félig elborzadva. Úgy éreztem, nem kellene tudnom a kettejük történetét. Úgy éreztem, túlságosan felkavarna az, ha részleteket tudnék meg róla. - Segítettél neki a kísérletekben? Ezért tartasz ennyire görcsösen igényt rám? Ezért vagy megszállott velem? A HYDRA-nak dolgozol? 

- Az összes kérdésedre igen a válaszom - felelte a férfi, mélyen a szemembe nézve. Már nem vigyorgott, de még csak mosolyogni sem mosolygott, inkább szomorúnak tűnt, kissé komornak, csalódottnak. Furcsa volt így látni őt, már-már szürreális.

- Barátok voltatok?

A fejét rázta.

- Szerelmesek? - feltételeztem, mire Zeroból újra előtört a harsány nevetés.

- Édes Istenem, Brooklyn, hát nem tetted még össze a részleteket? - fakadt ki rám hitetlenkedve. - Gondold csak végig! Ismertem apádat, igényt tartok rád, tudok rólad minden egyes apró részletet... tényleg ennyire ostoba lennél? 

- Mégis mi bajod van? - vágtam vissza szinte azonnal. - Elraboltál, elkábítottál, rám ijesztettél, bezártál ebbe a putriba és még találós kérdéseket is odatennél megfejteni? Szállj le a magas lóról, Zero! Talán velem azt tehetsz, amit akarsz, talán úgy fogok táncolni ahogy fütyülsz, amint kimondtad a varázsigédet, de a Bosszúállók ellen esélyed sem lesz. Márpedig el fognak jönni értem. És te? Te végre pusztulni fogsz, mert másodjára nem lesznek veled kegyesek, ez teljesen biztos!

Zero becsukta a szemét, s szemöldöke ideges ráncokban húzódott össze. A halántékát kezdte el masszírozni, mintha hirtelen egy elviselhetetlen fejfájás tört volna rá, majd újra kinyitotta a szemét és dühösen rám förmedt.

- Talán több tiszteletet tanultál volna, ha velem maradsz! - kiáltotta az arcomba. - Talán egyszerűen csak utánad kellett volna mennem, talán nagyobb lenne a befolyásom rajtad, ha velem nőttél volna fel. Igen, úgy hiszem ezt a botlást, ezt az irtózatos ballépést csakis magamnak köszönhetem. Okosabban kellett volna játszanom a kártyáimat. De kár is a múlton rágodni!

Értetlenül meredtem a férfira, szavai teljesen összezavartak. Csak néztem ki a fejemből, mintha nem tudnám, mégis mi történik körülöttem, majd nyeltem egy hatalmasat, mielőtt feltettem volna a mindent eldöntő kérdést.

- Tessék?

- A valódi nevem Titus Frederic Johnson! - fakadt ki utoljára, teljesen kétségbeesetten. A név arcon csapott, a világ pedig megállíthatatlanul forogni kezdett velem, amint a férfi kimondta ezeket a szavakat. - Az apád vagyok, Brooklyn!

- N-nem... az nem lehet, hazudsz! - tiltakoztam azonnal, hevesen rázva a fejem. Hallani sem akartam erről, ez az opció nem is jöhetett szóba. Hogy én ennek... hogy én ennek a szörnyű embernek a lánya? - Az én apám egy repülőgép-szerencsétlenségben halt meg az édesanyámmal együtt. Te nem lehetsz ő! Te...

- A baleset nem volt hazugság. Valóban úgy hitték, meghaltam ott. Pedig a válasz egyszerűbb a nagyszerűbbnél is: megjátszottam a halálomat. A baleset következtében az arcom súlyos égési sérüléseket szenvedett, felismerhetetlenné váltam, torzzá. Kihasználtam az alkalmat és már egy halott útitársam iratait kihalászva a zsebéből Zero Saltzmanként adtam ki magam egész életemben. A pasas gazdag volt, a biztosító fizette a felgyógyulásom költségeit, így temérdek plasztikai műtétet követően ezt az új arcot, ezt az új identitást kaptam. Hónapokig kerestelek, Brooklyn és meg is találtalak, de döntenem kellett: vagy örökbefogadlak az árvaházból, felnevellek és folytatom mindeközben a rajtad megkezdett kísérletet, vagy pedig az egyetemre koncentrálok inkább és fejlesztem a tudásomat, később pedig visszatérek utánad. Úgy sejtem, magától értetődő az, hogy mire esett a választásom...

- Te... te beteg állat! - A könnyeim maguktól kezdtek el kipottyanni, amint igyekeztem felfogni és feldolgozni a hallottakat. Túlságosan szürreálisnak tűnt, túlságosan hányingerkeltőnek, de a szívem mélyén tudtam, hogy a férfi nem hazudott nekem. Hiszen ez mindent megmagyarázott. Mindent.

- Nem volt más választásom, gyűlölhetsz amennyire csak akarsz, de nem volt! - szívta meg a fogát, mintha védőbeszédet készült volna tartani. - A HYDRA bázisán már olyan pletykák keringtek, hogy ki akarnak végezni engem, a családommal együtt, mert túl sokat tudtam. Nem bíztak bennem. Ezzel a kísérlettel akartak megbizonyosodni róla, hogy mellettük állok. Nem tehettem mást, Brooklyn. Nekem...

- ... fel kellett áldoznod a tulajdon gyermekedet a HYDRA oltárán? - öleltem körül a lábaimat, reszketve, a fogamat csikorgatva. Képtelen voltam a férfi arcára nézni, teljesen elöntött az undor, a hányinger és a rosszullét. A világ csak tovább forgott velem, megállíthatatlanul, némán, akár egy fogaskerék az óra belsejében. - Erre nincs bocsánat Zero vagy Frederic, vagy akárki is vagy! - ráztam a fejemet vacogva. - Nem vagyok a lányod. Az én szüleim Steven Grant Rogers és James Buchanan Barnes. Te pedig a gyilkosom vagy csupán. És örökre az is maradsz!

A férfi csak elmosolyodott. Ismét. Látszott rajta, hogy kicsit sem hatották meg a szavaim. De egy hozzá hasonló szörnyetegtől nem is várt mást az ember. Látni sem akartam őt többé, hallani sem akartam róla. De elkövettem életem legnagyobb hibáját, s féltem, túlságosan késő volt már ahhoz, hogy ezt helyrehozzam.

- Megértettem. Ha így sem megy, hát nem megy. Keményebb fából faragtak, mint amiből hittem, talán ebben nagyon is hasonlítasz rám. De remélem te is megérted, amikor azt mondom, hogy... Negrum lotos, excitare!

Sötétség. 

Sötét foltok az agyamban. 

Ki vagyok én? 

Mit keresek itt? 

Mi történik velem? 

Mi ez az égető, tépdeső, kapargató gondolat az elmém legmélyén? 

Pusztítani. 

Pusztítani akarok. 

Gyilkolnom kell. 

Őket kell meggyilkolnom!

- Tudod mi a dolgod, édesem - suttogta a fülembe, az én agyam pedig instant egy éles, összetéveszthetetlen képet projektált az agyamba.

- Ki kell végeznem őket - feleltem gépies hangon, mereven. - Meg kell ölnöm a Bosszúállókat!