Azt hittem, zuhanni fogunk.

Felkészültem arra, hogy hamarosan az enyém és Peter agya is szétloccsan majd New York forgalmas utcáján.

De nem történt meg.

Kinyitottam a szemeimet: lebegtünk.

Vagyis...inkább szálltunk a levegőben, épületről épületre.

Peter valami furcsa kötelek segítségével kapaszkodott beléjük.

Száguldottunk.

Hihetetlennek tűnt számomra az egész, mégis egyben csodálatos élmény volt.

Hátra pillantottam közben.

A robot lebombázta Tony dolgozószobájának a falát, amelynek ablakán az imént ugrottunk ki, ám nem jött utánunk, hanem eltűnt.

-Peter...azt hiszem lemehetünk.-suttogtam a fülébe, Peter pedig bólintott és leszállt velem a földre, valahol a Central Park bejáratához.

Amikor a lábam ismét talajt fogott, furcsa érzés volt.

-Gyere.-fogtam meg Peter kezét és egy padig húztam őt, el a járókelők hitetlenkedő szemei közül.

Leültünk.

-Te egy hős vagy...-suttogtam.

-Ja. Az vagyok!-húzta ki magát.

Megforgattam a szemeimet.

-Úgy értettem...szuperhős.-pontosítottam.

-Ó...igen. Azt hiszem...

-És van...művészneved?-kérdeztem.

-Van.-bólintott. -Pókember.

Elmosolyodtam.

-Tehát pókháló volt az a cucc ami az ujjaidból jött.

Elnevette magát.

-Az volt. Miért...mire gondoltál?

Megráztam a fejemet vigyorogva.

-Inkább nem mondom.

-Peter Parker!-hallottunk meg egy szigorú hangot mögöttünk, majd Tony jelent meg az embertömeg közepén.

-Mr.Stark!-állt fel Peter, majd letörölte a port magáról. -Üdvözlöm!-nyújtotta felé a kezét, ám Tony ezt nem viszonozta.

-Jobb ha most hazamész.-mondta neki. -Ez parancs! May nénikéd biztosan aggódik.

-De...m...miért?

-Veszélyes itt. És biztonságban kell tudnom Brooke-ot.

Peter pislogott párat.

-Mit ácsorogsz itt? Menj!-rivallt rá, mire Peter bólintott, majd hátat fordított nekünk.

-Peter!-kiáltottam utána, mire megfordult.

-Köszönöm.

Bólintott, majd Tony szigorú pillantásától vezérelmve elment.

-Jól vagy?-ült le mellém Tony, halálra vájt arccal.

-Igen.-feleltem. -Peter megmentett.

Bólintott.

-Tiszta szerencse, hogy ott volt.

-Akkor meg minek küldted el ilyen durván?-kérdeztem.

-Tony Strak!-hangzott fel egy hang nemsokára, amit azonnal felismertem.

-Ezért.-sóhajtott fel, majd feltápázkodott a padról. -Steve, figyelj...

-Egy szót se többet!-csattant fel apu. -Mégis mit képzeltél?

Tony lesütötte a szemeit.

-Egyedül hagyni Brooke-ot abban a toronyban...kész felelőtlenség.

-Csak pár pillanatig mentem el.

-Pár pillanatig? És ha meghal? Hm? Akkor mit tettél volna?

-Steve, én...

-A te lelkeden száradt volna Tony! Érted?-kiabált idegesen.

Teljesen kikelt magából. Sose láttam ilyennek azelőtt. Apu sosem ordítozott.

-Hé, apu! Apu ez...nem Tony hibája, hallod? Valaki elcsalta őt az épülettől!

Apu rám nézett.

-Akkor sem kellett volna egyedül hagynia téged itt!

-Nem voltam egyedül. Velem volt Peter.

-Peter? Milyen Peter?

-Parker. Tudod...Pókember. Ő mentett meg.

-Nem ismerek semmilyen Pókembert.-rázta meg a fejét.

-Ő is egy szuperhős. Velem egykorú.-mondtam.

-Értem. Szóval egy másik gyerekre bíztad a lányomat!-fordult vissza Tony felé.

-Apu. Sem én, sem pedig Peter nem vagyunk már gyerekek.-mentettem a menthetőt. Nem akartam, hogy Tonyt okolja mindenért.

-Brooke...megértem, hogy védeni próbálod a bácsikádat, de ez most egy komoly dolog.

-Apu...biztosíthatlak: tényleg nem Tony a hibás.-néztem mélyen a szemébe.

Apu végül felsóhajtott.

-Jól van.-bólintott.

-Hé!-csapodott be hirtelen egy taxi ajtaja, majd apa rohant felénk. -Siettem, ahogy tudtam. Mi történt?

-Valaki ártani akart Brooke-nak.-mondta neki apu.

-Ezt nem tudhatjuk biztosra.

-De igen. Ez biztos.-nézett mélyen a szemeire. Néhány pillanatnyi szemkontaktus alakult ki közöttük, de végül apa rám nézett.

-Jól vagy kincsem?-nyomott egy puszit a homlokomra.

-Peternek köszönhetően igen.-feleltem.

-Ki az a Peter?-kérdezte ő is.

Elmosolyodtam.

-Pókember.-válaszoltam, majd a távolba meredtem, abba az irányba ahol utoljára láttam Peter Parkert. 

Csak remélni tudtam, hogy még találkozunk.

*

Apa haját vágtam le épp.

Azért nem volt itthon egész nap, mert az ő és apu házassági évfordulóját szervezte, amely idén lesz az ötödik.

-Kész vagy!-jelentettem ki, majd elé tartottam a tükröt, hogy megnézhesse magát.

-Remek. Jól nézek ki?-kérdezte.

Bólintottam.

-Akkor már csak egy dolog maradt hátra. A nyakkendő.-nyomta a kezembe, én pedig elkezdtem megkötni neki. -Ne haragudj hogy mindig téged kérlek, de az én fémkarommal egész nehéz.

Elmosolyodtam.

-Semmi gond. Akkor ma...Vízióval maradok?-kérdeztem.

Apu lesütötte a szemeit.

-A saját érdekedben csak. Steve akarta. Vízió erős, meg tud védeni téged, ameddig kiderítjük, ki akart neked ártani.

Nyeltem egy nagyot.

-Apa...-kezdtem volna bele, ám ekkor apu lépett be az ajtón.

-Kész vagy?-kérdezte, majd amint Bucky megfordult, felragyogott a szeme. -Wow.

-Mi az?-kérdezte apu nevetve.

-A hajad...

Bucky elmosolyodott.

-Kell egy kis változás.-jelentette ki.

-Pedig imádtam a hosszú loboncodat is. Ez viszont visszaadja a régi Buckyt.

Apa mosolya még szélesebb lett.

Olyan aranyosak voltak. Szerettem, amikor ennyire szerelmesen néztek egymásra.

-Megjött Vízió amúgy.-engedett neki utat apu.

-Szia!-köszöntött Vízió.

-Szia!-öleltem át.

Mindig örültem Víziónak. És most, hogy el kell töltenem vele egy estét, végre kifaggathatom Wandaról.

-Jó szórakozást!-mondtam apuéknak, majd mindkettőnek egy-egy puszit nyomtam az arcára és néztem ahogyan egymással karöltve elhagyják a házat.

Visszafordultam Vízióhoz.

-Tudsz Scrabble-ezni?-kérdeztem vigyorogva.

Vízió nevetve bólintott.