- Hála az égnek, itthon vagy, végre! - apa úgy szorított magához, hogy már levegőt is alig bírtam venni, de addig nem is érdekelt, ameddig erős, ölelő karjának részese lehettem. Mindketten sírtunk, azaz mindhárman, mivel aput már jól megölelgettem az imént, de még mindig képtelen volt visszatérni a kezdeti sokkból, amit a jelenlétem okozott. Pedig nem is voltam olyan sokáig távol, mint amennyire számítottam.

Egyetlen egy hét. Egy hét kellett ahhoz, hogy Carol terve sikerrel járjon, ahhoz, hogy elnyerjem a tisztánlátás, a nyugalom és a sötétség befogadásának technikáját. Minél több időt töltöttem a barlangban, minél kevesebb kontaktom volt az emberiséggel, annál inkább éreztem azt, hogy a sötét erő alábbhagy bennem, s helyét átvette a nyugalom és a béke szigete - nem éreztem többé semmilyen fájdalmat, szorongást vagy félelmet. Úgy tűnt, Zero Saltzman mindhiába kísértett meg a lázálmaimban: nem volt többé szükségem rá.

Ugyanúgy öleltem át Petert is, mint a szüleimet. Talán kissé még annál is szorosabban. Azt vártam, hogy sikítófrászt kapok majd amikor meglátom, de ehelyett csak csendben és izgatottan ugrottam a nyakába, átzokogva a fiú pólóját. Hiába voltam csupán egy hétig távol, Peter nélkül nehéz volt létezni, lélegezni. Már értettem, miért mondták az emberek azt a szerelemre, hogy egyszerre volt a legcsodálatosabb és legkegyetlenebb érzés a világon.

- Tudtad, hogy hivatalosak vagyunk Thor és Jane babájának keresztelőjére? - kérdezte tőlem később Peter, amikor már a Central Parkban ücsörögtünk egy hintán. Remek volt az időjárás, a Nap melegen sütött az égen, én pedig élveztem, ahogyan a hőség az arcomon játszadozott. Jó volt végre a hűvös sötétséget lecserélni a meleget árasztó fényre. Hiányzott már ez, hiányzott az, hogy félelem és kétségek helyett nyugodtságot és békét érezzek. - Még én is! - lelkendezett a fiú. 

- Tuti Mr. Loki írt fel a listára! - hangsúlyoztam ki szándékosan a Mr. jelzőt, de Peter látszólag nem vette piszkálódásnak a kijelentésemet, sőt, csillogó szemekkel dolgozta fel azokat.

- Úgy gondolod? Mert még mindig nagy rajongója vagyok, mármint tudom, hogy helytelen, de...

- Csitt! - hajoltam közel a fiúhoz, egy apró csókot hintve az ajkára. - Mr. Loki már nem az az ember, aki egykor volt. Mindannyian változunk és érdemelünk egy második esélyt. Szóval ne érezd magad hibásnak amiatt, hogy szimpatizálsz azzal, akivé mostanság vált. Mellesleg segített a kapcsolatunkon is, gyakorlatilag egy kezdőlöketet adott nekünk, szóval csak hálásak lehetünk neki! - emlékeztettem, mire ráerősen bólintott.

- Igazad van Brooke! Remélem ő és Lexie...

- Én nem aggódnék miattuk! - vágtam a szavába rögtön. - Bizonyos vagyok benne, hogy rendezték a nézeteltéréseket és már rendben vannak! - jelentettem ki határozottan, mire Peter felnevetett.

- Hát az ezer százalék, ugyanis a meghívón az ő nevük szerepel keresztszülőkként! - bizonygatta.

- Ne szívass! - kerekedtek el a szemeim, majd boldogan összecsaptam a tenyerem. - Hát ez remek, annyira örülök nekik! - sóhajtottam, majd az égre néztem, hátha látja Heimdall, milyen boldog vagyok miattuk és közvetíti nekik az üzenetet.

- Én is így vagyok vele, nagyon jól összeillenek! - bólogatott Peter is, majd megvakarta az állát. - Egy dologot viszont nem értek.

- Na?

- Mégis miért tartanak Asgardban egy keresztény hagyományokra épülő szertartást? - vonta össze a szemöldökét. - A keresztelés nem volt szokás a skandinávoknál, ha jól tudom.

- Fogalmam sincs! - vontam vállat tanácstalanul. - Lehet, hogy Jane csak ragaszkodni szeretne a saját hagyományaihoz, még akkor is, ha az apósa maga Odin! - kuncogtam, s Petert is elkapta velem együtt az ötperces nevethetnék.

- Figyelj, ameddig Odint nem zavarja a dolog, kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk? - tárta szét a karját a fiú.

- Így van! - helyeseltem, gyorsakat bólintva. - Biztosan mókás lesz!

Estére már újra otthon voltam, a szobám kényelmében, ahová már szinte hónapok óta be sem tettem a lábam. Furcsa volt otthon lenni ennyi megpróbáltatás után, de jó volt azt érezni, hogy megérte megtenni a kívánt erőfeszítéseket. Egyedül talán csak azt bántam, hogy Carolnak vissza kellett térnie a világűrbe. Ugyan egy hét nem számított hosszú időnek, viszont sikerült a nőt is a szívembe zárnom, akinek oly sok mindent köszönhettem és akitől annyi mindent tanulhattam. Az utolsó napon elvitt egy kanadai gyorsétterembe, ahol juharszirupos palacsintát ettünk és tartott nekem egy gyorstalpalót arról, hogy mennyire fontos a nők közötti kölcsönös összetartás és empátia, és hogy ne hagyjuk magunkat soha elnyomni a patriarchizmus által. Értékeltem a tanító szándékát, de szerencsére az én életemben nem voltak olyan férfiak, akik el szerettek volna nyomni engem, dominálni fölöttem. Talán csak Saltzman kivételével, de szerencsére ő nem képezte már szerves részét az életemnek.

Éppen Scott Langnek próbáltam összedobni egy Facebook-üzenetet arról, hogy élek és virulok, hiszen távollétemben a Messengeremet teletöltötte bátorító és aggodalmas üzenetekkel, amikor egy furcsa érzés kapott el. Kissé olyan volt, mintha a kezeim megfáradtak volna, hirtelen elkapta őket egy bizonyos, vad reszketegség, mire le kellett tennem a telefont az asztalomra, attól félve, hogy elejtem. Ösztönösen pattantam fel a székemről, egyik kezemmel próbálva leszorítani a másikat, ám úgy éreztem, minden próbálkozásom hiábavaló volt. Éreztem a torkomban dobogó szívemet, az aggodalmas barázdákat a homlokomon és szerettem volna kétségbeesetten apáék után kiáltozni, de nem jött ki hang a torkomon. Addig nem tudtam, hogy pontosan mi is történik velem, ameddig az ujjam körül meg nem jelent valamiféle fekete színű, furcsa, kavargő köd. Ismerős volt ez a megjelenés, tudtam, hogy honnan ered. Sajnos.

Ez viszont csak egyetlen dolgot jelenthetett: nem voltam kontroll alatt. Nem gyógyultam meg. Én és Carol... tévedtünk. Elhittük a sötétségnek, hogy már nincs többé.

- Nem! Nem, nem, nem, nem! - tiltakoztam, visszafojtva a kiáltásokat, majd addig ráztam az öklömet, ameddig el nem találtam vele a tükröt. Hét év balszerencse, bingó, de legalább a fekete ködszerű valami eltűnt az ujjaimról. Egy pillanatig kifújtam magam, ám aztán fokozatosan eluralkodott rajtam a pánik. Biztos voltam benne, hogy meggyógyultam, biztos abban, hogy nincs többé félnivalója sem másoknak, sem pedig nekem. Mi történhetett? A sötét mágia újra érzékelte volna, hogy emberek között vagyok? Előjött hirtelen, mint a szorongás vagy a pánikroham? Oh, miért, de miért nem tudott volna nyugton maradni?

- Mi a fene történik már megint velem? - suttogtam magatehetetlenül, mindkét kezemmel feszülten a szőke hajamba túrva, lassacskán térdre ereszkedve a szilánkok mellé. Úgy éreztem, nincs menekvés, hogy nincs kiút. Hiába voltak a szüleim, a keresztszüleim, a barátaim, a szerelmem, Doctor Strange, Carol Danvers és még az egész S.H.I.E.L.D. is ráállva az ügyemre, egész egyszerűen senkinek sem volt hatalma felettem. Talán még magának Odinnak sem. Lehet, hogy az egyetlen, aki segíteni tudott volna az...

És a gondolataimban ismét Saltzman önelégült vigyora jelent meg. Ösztönösen gondolt rá az elmém, pedig nem szívesen szedtem elő őt. Gyűlöltem még csak a legapróbb részletet is látni belőle.

Mit akart üzenni az univerzum nekem ennyire kétségbeesetten?