Remegő kezeimet bámultam szüntelenül. A New York-i szentély lépcsőjén ücsörögtem így már vagy negyed órája, arra várva, hogy Strange visszatérjen valami megoldással. 

Egy hónap. Egyetlen egy hónapig volt nyugtom. Azt hittem, Zero Saltzman elfogásával az én szenvedésemnek is vége szakadt, holott csak most kezdődött el az igazi szenvedés. Azt hiszem, talán egy héttel ezelőtt lehettem utoljára jól, aznap amikor Lexievel beültünk a Starbucksba beszélgetni kicsit. Aznap minden olyan kiegyensúlyozottnak, reménytelinek tűnt. Most pedig ismét kezdtek magával rántani a sötétség bugyrai...

A bejárati ajtó kivágódott a következő másodpercben és Peter rohant be, megtorpanva, amikor meglátta hogy a lépcsőn ülök. Valószínűleg siethetett, mivel zihálva támaszkodott meg a térdein pár másodperc erejéig, majd megpróbált felsietni a fokokon, de időben megállítottam.

- Maradj odalent! - kértem. - Nem tudom mi ez és nem akarom még csak véletlenül sem rád zúdítani! - kulcsoltam át a térdeimet, ő pedig bólintva lépett vissza, le a lépcső aljára.

- Mi történt? - kérdezte.

Becsuktam a szememet, mintha így képes lettem volna elűzni azt a hülye emléket a fejemből. Kicsit a lelkembe vájt a dolog, nem tagadom. Azért, mert megállíthattam volna, ha éberebb vagyok.

- Itt lebegtem, szokás szerint - motyogtam Peter felé. - Már majdnem az ötödik óránál jártunk, amikor hangokat kezdtem el hallani. Suttogó hangokat. Mintha valaki arról próbált volna meg meggyőzni, hogy hagyjam abba amit csinálok és szálljak le. Küzdöttem ellene, Peter. Legalább húsz percen keresztül viaskodtam a hangokkal. Strange azt mondta, hogy kívülről semmi sem látszott meg rajtam, egyetlen mozdulat, egyetlen idegrángás sem. Pedig odabent ordítottam. Ordítottam, hogy elnyomjam a suttogást.

- Mit suttogtak neked?

Kinyitottam a szemem, de kerültem a tekintetét. A csuklómat kezdtem el masszírozni, majd sóhajtva, remegő hangon válaszoltam neki.

- "Öldd meg a varázslót!"

Peter sok ideig hallgatott. A lépcső korlátjába kapaszkodott, láthatóan fogalma sem volt hogy mit mondhatna. Én sem tudtam volna mit mondani. Annyi heti gyakorlást a kukába dobni emiatt...

- Kibillentem az egyensúlyból és a bennem lappangó energiák egyenesen Wongot találták el - tettem hozzá. - Nem lett komolyabb baja, de rémisztő volt az egészet átélni! - borzongtam meg. - Azóta itt ülök. Strange megoldást próbál keresni erre. De ha engem kérdezel, kétlem, hogy bármelyik ősrégi könyvében szó lenne olyasféle mágiáról, ami odafentről jött! - mutattam felfelé, a galaxisra asszociálva ezzel, mire Peter egyetértően hümmögni kezdett.

- Az alvás sem segítene? - kérdezte a fiú. - Lehet csak kimerült vagy, ilyenkor az agyad mindenféle trükköket plántál az agyadba. Mint a pasasnak a Harcosok Klubjában!

Alapjáraton elmosolyodtam volna a hasonlaton, de most komoly volt az aggályom.

- De abban a srácnak valahol mélyen a pusztítás volt a vágya. Mi van akkor, ha az én hangjaim is azok a hangok, amikre a lelkem mélyén a leginkább vágyom?

- Gyilkolni? - vonta fel a szemöldökét Peter. - Ez nem hangzik Brooklyn Barnes-Rogersként!

Megráztam a fejem.

- Mert nem is a saját vágyamra gondoltam. Hanem az... övére!

Peter értetlen arcot vágott.

- Kire gondolsz?

Összeszorítottam ismét a szemem.

- Néha úgy érzem, hogy ami bennem van az eleven. Hogy fojtogat és körülöleli a testem minden apró részecskéjét. Ő akar gyilkolni, Peter. Az erő ami bennem van! Ő akarja azt, hogy én mindenkit...

- Parker, azt hiszem legutóbb már megbeszéltük, hogy a váratlan látogatásaidat mellőzni fogod, ha csak nem életbevágóan fontos a dolog! - szólalt meg Strange a lépcső tetején, aki időközben visszatért. Szigorú tekintettel vizslatta a fiút, s rendkívül dühösnek látszott.

- Én hívtam ide - védtem meg gyorsan a fiút. - Peter jelenlététől hamarabb megnyugszom, mint bárki másétól!

Strange most rám kezdett el csúnyán nézni. Tudtam, hogy ostobaságnak tartja azt, hogy ide hívtam őt, mert igen, ugyanúgy ő is megsérülhetett volna mint Wong. De nem bírtam tovább egyedül ücsörögni a gondolataimmal. Féltem, hogy éber állapotban is eluralkodhatnak rajtam a gyilkos indulatok.

- Pihenned kell! - mondta Strange végül. - Szóval rekesszétek be a vizitet minél előbb. Holnap kipróbálunk egy másik gyakorlatot és ha az nem megy, van még egy megoldás a tarsolyomban. Rá fogunk jönni, hogy mi ez! - suhant el.

Peterre néztem, aki csak halványan elmosolyodott.

- Mr. Strange rendes fickó! - bizonygatta.

- Doctor! - javítottam ki. - Az jobban imponál neki!

A fiú felnevetett, majd egy aprót bólintott felém.

- Bárcsak átölelhetnélek - suttogta szomorú mosollyal.

- Szintúgy - feleltem. - De jobb, ha óvatosak vagyunk!

Peter ismét bólintott.

- Ha bármi van Brooke... azonnal, oké?

- Oké - válaszoltam mosolyogva. - Köszi, hogy benéztél!

A fiú egy aprót kacsintott felém, majd el is hagyta hamarosan a New York-i szentélyt.

*

Mezítláb sétáltam végig a sötétben. A testem vibráló, vöröses fényben úszott, körülöttem pedig nem volt semmi más, csak a végtelenben elterülő sötétség. Sietni próbáltam, de a lábaimmal csak lassan voltam képes haladni. Kétségbeesetten ingattam a fejemet erre-arra, de bármerre is néztem, semmit és senkit sem láttam. Egyedül voltam a sötétségben. Pulzáltam a vörös fényben, mintha én lettem volna a sötétség szíve. Mintha én tartottam volna életben azt, mint ahogyan a testet tartja életben a szív. Megijedtem saját magamtól. Ordítani akartam, sikítani, sírni. De az ajkaimat még csak ki sem voltam képes nyitni. Úgy éreztem megfulladok, hogy valami megragadta a testemet, a nyakam köré tekerődzve. De nem volt velem senki és semmi. Csak én voltam és a sötétség. A végtelen sötétség és a vörös pulzálás.

Aztán a távolban egy alak körvonala rajzolódott ki. Egy pillanatra megremegtem, emiatt a fojtogatás is megszűnt, s szerettem volna megtorpanni, de a lábam nem engedelmeskedett, továbbra is előre menetelt, sőt, már-már kisebb erőfeszítés nélkül siklott végig a sötétben, egyre közelebb és közelebb sodorva engem az alakhoz. Kis idő után felismertem őt: Zero Saltzman volt az, életem megrontója.

"Tudsz róla!"

Szavai visszhangzottak a sötétben, s rögtön emlékek lepték el az elmémet arról az éjszakáról. Szerettem volna elhessegetni őket, de a testem már nem az enyém volt, nem én irányítottam többé: a sötétség ismét körülfonta, ezúttal bejutva a testem minden kisebb izomszálába is egyben. Nem menekülhettem. Nem volt más választásom mint...

 "És elhatalmasodott rajtad..."

Sikítani akartam. Könyörögni, hogy hagyja abba, hogy nem akarom hallani. Hogy mindezt nem én kértem, hogy nem én szerettem volna egy valóságos, hús-vér emberi fegyver lenni. Hogy nem kértem ebből az életből. Nem kértem semmit sem. Hogy átadom bárkinek, csak vigye. Hogy inkább a halált választanám mint azt, hogy bántsam a szeretteimet. Hogy...

"Az aura ami körülölel... tehát sikerült."

És abban a pillanatban Zero eltűnt. De csak addig, ameddig később fel nem bukkant, újra és újra arccal a sötétségbe bukva, mintha valaki oda dobálná őt folyamatosan. Minden egyes esésnél az arca csak véresebb és összezúzóttabb volt. Elkerekedtek a szemeim. Tudtam, hogy mit látok: én tettem ezt. Én tettem ezt vele, a szalagavató éjszakáján amikor bántani próbált engem és Petert. Könnyek szöktek a szemembe, de még csak a fejemet sem voltam képes rázni tiltakozásképpen, hogy nem szeretném ezt látni. Zero földbedöngölése, a vér illata és a sebes arca beleégett a retinámba. Aztán a kép váltott és már Wong állt előttem, az elmém pedig ezúttal is újrajátszható lemezként vetítette elém ugyanazt a jelenetet újra meg újra: a pillanatot, amikor kibillenek az egyensúlyból és a sötét energiahullámom átrepíti Wongot az egyik helyiségből a másikba, majd egyenesen egy szekrénynek ejti őt, s porrá zúz mindent maga körül.

Nem tudom, hogy szabadultam meg végül az álomból. 

Nem tudom hogyan csavartam le magamról a béklyókat. Csak annyit tudtam, hogy zihálva, zokogva és zaklatottan ébredtem és hogy percekig feküdtem leizzadt testtel az oldalamra fordulva, a körmömet rágva és a sötétbe bámulva. Először éreztem azt, hogy inkább lennék halott, mint éber. Először éreztem azt, hogy Strange tudása kevés lesz ehhez. Először éreztem azt, hogy Zeronak igaza volt.

- Haló? - vette fel a telefont az éjszaka közepén apa, amikor hazatelefonáltam. A vezetékes telefont használtam, mert nem tudtam melyikük lehet még ilyen későn ébren.

- Apa? - szóltam bele a telefonba és igyekeztem elrejteni a hangom remegését.

- Brooke? - szólt a felelet. - Te vagy az? Miért ezen hívsz?

- Nem tudtam melyikőtök lehet még ébren, ez volt a legbiztosabb.

Pár másodpercnyi hezitálás következett.

- Jól vagy? Utánad menjek vagy...

- Nem, nem, apa, nem szükséges! - tiltakoztam azonnal. - Csak kicsit... csak honvágyam volt és hallani akartam a hangotokat.

Kuncogásféle hangzott fel a vonal végéről, majd apa megköszörülte a torkát.

- Bármikor hazajöhetsz, Brooke. Mi is átugorhatunk, egy köpésnyire vagyunk csak tőled!

Bólintottam, bár ő ezt nem láthatta.

- Tudom, apa - feleltem. - De jobb ha egy ideig nem látlak még benneteket. A... gyakorlat miatt - hazudtam. Valójában azért akartam távol lenni tőlük, hogy biztonságban tudhassam őket. Saltzman és Wong csak a kezdet voltak. Ha apáékkal is tettem volna valami hasonlót én...

- Szeretünk, kicsim, ezt sose feledd! - suttogta apa a telefonba. - És ügyesen haladsz, biztosan rendben leszel hamarosan!

Összeszorult a gyomrom egy pillanatra. Strange tehát nem mondta el nekik...

- Én is ebben reménykedem - motyogtam erőtlenül. - Azt hiszem leteszem most. Jó volt hallani a hangodat. Puszilom aput!

- Átadom - felelte apa. - Téged is jó volt hallani. Hiányzol, Brooklyn!

- Ti is nekem! Ti is... - feleltem elszorult torokkal, majd kinyomtam a hívást, még mielőtt újra zokogásban törtem volna ki. 

A számra tapasztottam a kezemet és csak hagytam, hogy potyogjanak a könnyeim. Rosszul voltam. Minden tekintetben csak egyre rosszabbul...