- Steve, túl sok lesz a hajlakk, elég legyen! - röhögött apa a hasát fogva a kanapén, miközben apu kétségbeesetten próbált meg kezdeni valamit a hajammal. Engem is a röhögőgörcs kerülgetett, mert apu már a fél tubust a hajamra eresztette, az mégsem akart úgy megállni, ahogyan szerette volna.

- Ezért mondtam nektek, hogy át kellene hívni Nat nénit - jegyeztem meg enyhe cinizmussal a hangomban, mire apu egy fájdalmas sóhaj keretén belül helyezte le az asztalra a hajlakkot.

- Nem baj, van másik alternatívám - jelentette ki apu, amolyan "Bitch please, Amerika Kapitány vagyok és rajtam nem fog ki egy tinilány haja"-stílusban, majd hajcsatokért kezdett el rohangálni a házban, miközben apa továbbra is nevetett rajta.

- Apa ne csináld már, inkább segíts neki! Különben is te vagy a haj-szakértő, évekig hordtad azt a hosszú sörényt! - szóltam be neki, mire a fémkarú szülőm szórakozottan vonta fel a szemöldökét.

- Na nézzünk csak oda, hogy kioktat a lányom! - próbált meg komolynak hangzani, de megint csak nevetés lett a vége. Apa és a komolytalanság. Bár elvileg csak azóta ilyen, amióta végre csend és nyugalom övezi a mindennapjait. Azelőtt szomorkás volt és komoly. Végtelenül szomorkás és komoly. Valahogy nem is tudtam őt így elképzelni. - Tudod mit, jobb ötletem támadt! - jelentette ki, majd az előszobába sietett és lekapta a fekete bőrdzsekiét a fogasról. Hiába jártunk már jócskán május végén, odakint rémesen fújt a szél. Csak abban tudtam reménykedni, hogy estére kicsit lenyugszik az időjárás, hiszen semmi kedvem sem volt fagyoskodni. Terveim voltak. Terveim Peter Parkerrel.

- Mire készülsz? - kuncogtam az irányába.

- Majd meglátod! -kacsintott, s már nyitotta is ki az ajtót. - Tíz perc és jövök, Steve! - kiáltotta el magát.

- Mi? Bucky, hova mész? - hallatszodott a szobából apu hangja amint a férje után kiáltott, de túl késő volt, apa jól hallhatóan bevágta maga mögött az ajtót, sőt, azt is hallani lehetett ahogyan lóhalálában lerohan az épület lépcsőjén. Mondanom sem kell, hogy apu bosszúsan sétált ki a szobából. - Hihetetlen ez az ember! - morogta magában. - Mindig eltűnik amikor segítenie kellene. És azok a francos hajcsattok is! 

- Na de apu, hogy beszélsz? - szóltam rá azzal a kifejezéssel amit ő szokott mindig használni ha apával véletlenül el-elkáromkodjuk magunkat. Apu rám nézett, csípőre tette a kezeit, majd minden reményt feladva elnevette magát kínjában. Ha valaki azt mondja nekem hónapokkal korábban, hogy egy valóságos kabaréval fog felérni a szalagavatóra való készülődésem lehet, hogy nem hittem volna el neki. Mondjuk azt már megszoktam, hogy a családban nálunk semmi nem megy már zökkenőmentesen.

Miután apuval kinevettük magunkat, ő helyet foglalt a mellettem levő széken.

- Apu? - fordultam felé, kicsit aggodalmasan, mire azonnal megváltozott az arckifejezése. Előre dőlt a székben majd megfogta a kezemet.

- Igen, kicsim?

Felsóhajtottam.

- Ugye minden jól alakul majd? - kérdeztem. Az igazat megvallva kissé izgultam. Na jó, nagyon izgultam! Tudtam, hogy nem kellene, hiszen semmi nem tartott vissza attól, hogy jól érezzem magam. Oké, kivéve talán Harry Osbornt, de vele kapcsolatban úgy döntöttem, hogy majd úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, de nem fogok vele beszélgetésbe bonyolódni az este során. Bevallom, inkább Peter miatt izgultam ennyire. Mert igen, együtt voltunk már és nem volt semmi gond velünk, mégis, számomra már ez is egy elég nagy, új lépésnek számított a kapcsolatunkban, hiszen először jelentünk meg egy hivatalos eseményen egy párként.

Apu elmosolyodott, majd közelebb hajolt hozzám és megpuszilta a homlokomat.

- Gyönyörű vagy, tiéd a legjobb partner, ráadásul az összes barátoddal együtt bulizhatsz ma. Hogy jól alakulnak-e a dolgok? Szerintem igen. Életed egyik legszebb estéje lesz, ebben biztos vagyok! - ölelt át szorosan.

Apa is hamarosan visszatért, kezében egy halom apró, fehér virággal, amelyekkel azután teletűzdelte a hajamat.

- Olyan vagy, akár egy hercegnő! - mondta, miközben együtt csodáltuk a hajamat a tükörben. - Mesésen passzol ehhez a ruhához!

- Köszi apa, ez annyira gyönyörű! - hálálkodtam, majd ölelő karjaimba vontam őt. - És te is pályát tévesztettél, ki gondolta volna, hogy ilyesfajta stylist hajlamaid vannak?

Apa elnevette magát, majd apu is csatlakozott hozzá.

- Az én tehetséges férjem! - lépett oda hozzá, majd megpuszilta a halántékát.

- Te csak hallgass, Steve, biztos vagyok benne, hogy ameddig távol voltam, itt szídtál engem Brooklynnak! - húzta fel morcosan az orrát, mire nevetésben törtem ki. A szüleim baromi édesek voltak és nem csak azért, mert ennyire szerették egymást, hanem azért is, mert gondoskodtak arról, hogy a lehető legszebbé varázsoljanak az egyik legfontosabb estjére az életemnek. Minden klasszul ment. Már csak a tökéletes partnernek kellett megérkeznie.

*

H

allottam odafentről, ahogyan apa ismét a biztonságos védekezés felől inti óva Petert, mire kínomban a fejemet kezdtem el fogni. Nem mertem elhinni, hogy még mindig nem unja ezt a "poént". Aputól persze megint kapott egy jó nagy leszólást ezért, aztán a férfisereg elcsendesedett odalent, majd apa megköszörülte a torkát.

- Brooklyn, lejöhetsz, megérkezett a lovagod!

Alighogy kiejtette a mondatot a száján, a szívem a torkomban kezdett el dobogni és remegő kézzel fogtam meg a lépcsőkorlátot. Tudom, butaság, hogy ennyire izgultam, hiszen Peter mégsem a kezemet készült megkérni, de azért ez számomra mégis nagy lépés volt.

Elindultam a lépcsőn és közben azért imádkoztam, hogy le ne essek. Az elég ciki lett volna.

És aztán megláttam őt, a pillantása egyszerre forrt össze az enyémmel és... a tekintete leírhatatlan volt. Úgy nézett rám, mintha életében most látna először és olyan gyönyörű mosolyt villantott közben, hogy elolvadtam. Csak akkor kaptam észbe, hogy hol is vagyok, amikor Peter felém nyújtotta a kezét és lesegített az utolsó néhány lépcsőfokon.

- Lélegzetelállitó vagy - suttogta a fülembe, én pedig elpirultam.

- Ahogyan te magad is, Parker - válaszoltam, majd egy puszit nyomtam a lovagom arcára. Gyorsan feltűztem az öltönyére az ilyen alkalmakkor szokásos virágdíszt, majd én is megkaptam tőle a karomra illeszthető virágos karkötőt, ami nagyszerűen passzolt a ruhámhoz. Ekkor hallottuk meg, hogy odalent dudálnak.

- Azt hiszem megjött a fuvarotok - nézett ki apa az ablakon.

- Fuvar? - kérdeztem meglepetten.

- Tony bácsikád meglepetése és találd ki ki vezet! - mosolyodott el apu.

- Csakis Happy lehet az! - nevettem el magam. - Akkor talán indulnunk is...

- Nem! Nem mentek sehová ameddig képet nem csinálunk nektek! - tiltakozott apa, majd rohant is a szobájába a kameráért. Szerintem bő 5 percet fotózkodhattunk, Happy mindeközben már ráfeküdt az autó dudájára, így egy-egy gyors puszit adva a szüleim arcára, már rohantunk is le, a tömbház elé.

- Na végre! - mordult fel Happy. - Már azt hittem sosem érkeztek meg!

- Bocsi! - kuncogtam. - Kérhetünk csak még egy percet? - rebegtettem a pilláimat, mire Happy csak a szemeit forgatta, de azért felhúzta az anyósülés ablakát.

Peterre néztem, majd lágyan megfogtam mindkét kezét, mélyen a szemébe néztem és a következőt mondtam neki:

- Örülök, hogy veled csinálhatom végig ezt. Szeretlek, Peter Parker!

A fiú szélesen elmosolyodott, majd közelebb hajolt hozzám és egy édes csókot váltottunk.

- Jobb partnert álmodni sem mertem volna magam mellé. Én is szeretlek, Brooklyn Barnes-Rogers!

A következő pillanatban ki is vágódott a hatalmas, fekete limuzin ajtaja, mindkettőnk legnagyobb ijedtségére.

- Szálljatok be, lúzerek, megyünk a szalagavatóra! - kiáltotta ki MJ a kocsiból nevetve, mire a többiek is kiabálni kezdtek, hogy üljünk már be.

Peter felém nyújtotta a kezét.

- Ígérem, emlékezetessé teszem ezt a napot számodra! - mosolyodott el, majd besegített a limuzinba.

Oh, ha tudta volna valóban milyen emlékezetes lesz az az este...